Ugrás a tartalomra

Jelige: katana – A Kard

Az egyik egyenes, a másik ívelt. Az egyik inkább szúr, a másik vág. Az egyik dicstelen osztja a halált, a másik tökéletessé teszi. Az egyik roncsol, a másik tisztán metszi a húst és a csontot. Ami azonos bennük, egy mögöttük lévő eszme, a kardban testet öltött jelkép. Lovag s szamuráj egy azon utat követi, mindkét fél számára megtiszteltetés a harc közbeni halál.

Íme, hát, két harcos, kik életüket kardjuknak szentelték. Találkoztak az úton, mely a másik mögött számukra azt a titkot, célt rejti, amire életüket áldozták. A másikat észlelve, nem társat, leküzdendő ellenfelet látnak csupán. Hosszan időznek a másik megértésével, de azonosságuk oly csekély része ölt testet látható formában. A bennük lévő világ megismeréséhez szólniuk kellene egymáshoz a némaság bajnokainak. Mind a ketten befelé figyelnek, a szellemükön kívüli környezet csak annyira létezik számukra, mint a fáról aláhulló őszi levél: lassan, táncot járva eléri útja végét, de őket nem ez élteti. Egyedül a lelkük és tudatuk kettősségét szemlélik, teszik örökké mérlegre az egyensúlyt keresve. A világ dolgai múló fájdalom számukra, az igazi kínt mélységükben élik meg. Az anyag idővel porrá foszlik, eszméjük által edzett tudatuk a végtelenségig lüktet az időben.

Kezük a markolatra csúszik, ujjaik erősen szorulnak rá. Az erdő mélyén egy pontba sűrűsödik figyelmük. Ritka pillanat, amikor bensőjükből elmozdul a fókusz, s a középpontba a kinti világ kerül. Szemük íriszében a másik alakja tükröződik, elméjük gondolatoktól mentesen adja át helyét a harcos szellemének. A penge lakhelye üresen, s tartalma nélkül, dísztelen lóg tovább. A felemelt kardok tükörsima felületén a sűrű erdőben szikrányi fény sem látszik.

Az Úr velem van, kezembe erőt, szívemnek bátorságot adott. Ki ellenem, kardom által vész... Néma, ki nem mondott szavak. A lovag zárt ajkai között mormolja fohászát.

Vele szemközt, a szalmakalap rejtekében a szamuráj légzése lassul, izmai ellazulnak, teste vízzé válik. Ködös tekintetében látnivaló nincsen, elméjében az elképzelt homokszemek pattogásai szépen elcsitulnak. Halk nesz zúg a fülében: a lapulevélen összeverődő hajnali harmatcsepp hangja, amint lassan alágördül, magába olvasztja társait. Az út végére kövér, dübörgő cseppként érkezik, s rugózva gyűjt erőt, hogy szikrázó gömbként hulljon alá, s lent a mohák közt zajtalan...

Testük önkéntelenül mozdul az évek alatt begyakorolt és rögzült ezernyi mozdulattól.

Fém a fémen csikordul, sír, kicsorbul,
s az élet tovaszáll.
Egyedül a kard az, mely tovább járja végtelen útját.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.