Ugrás a tartalomra

 

A kegyelem titkos léptei

Az apokaliptikus kort, a válság, az átmenet korát csak a költő vagy a bolond éli meg. Paradox, de átélni csak az tud, aki szemlél. Szemléli saját részvételét is. Mert részt kell venni az őrületben, a körforgásban, akkor is, ha ismerjük a dolgok valódi idejét. Akkor is, ha tudjuk: hiába vagyunk okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok, szorgalmas kufárjaink és farizeusaink mindent sokkal jobban meg tudnak magyarázni. Fújja-fújja a végítélet harsonáját a költő, és közben ugyanúgy jár-kel, tesz-vesz, mint mindenki. Szül, nemz, temet és meghal, és befizeti a befizetni valókat, aláírja az aláírni valókat. Sokat hibázik, hiszen egyik keze mindig a végítélet harsonáján. Így semelyik munkája nem tökéletes. Mégis törekszik arra, hogy összehangolja ezeket. Az istenkísértés útját választja, mert úgy látja, minden más út a kárhozatba visz.

Varjúkárogás az élet.
Fekete zeneszó.
Jézus herceg kegyelme
halvány.
Elmúlt minden.

Tengerpart.
Olajfolton sellőtetem.
A vak jövőbelátók
megírtak mindent.
Nostradamus Jánossal 
sétál,
A beteljesedett jelenésekről
beszélnek.
A Teremtő a teremtés
koronáját vigasztalja,
vegyszeres bort isznak.

Felgyúl a maradék
megírott szó.
Nem lapozzák az
Élet könyvét.

Száznegyvennégyezer
temetés.

Lőrincz. P. Gabriella Patmoszi jelenése az Átszállás előtt című, tavaly megjelent, negyedik verseskötetéből. A kötet négy részre tagolódik, a négy észleleti pillér, négyféle szemléleti terület, vagy ha úgy tetszik: megismerési út a Külön, Jelenés, Árva lesz, és Szabad címet viseli.
A Külön a hiány verseinek fejezete, a mindenkori másikkal, illetve a mindenkori másokkal való létörömök, létgyötrelmek és létkérdések rövid, szemléletes katalógusa. Valami soha nincs meg, valami hiányzik, valami, aminek hiánya nemhogy örülni, de még gyötrődni sem enged igazán; valami nincs köztünk, aminek itt volna a helye:

Megszokod az asszony szemén a ráncot
A kislány hajfürtjeit
A fiúgyermeket az apahiányt
Az anyátlanságot is
Az árvaság előtt meghajolsz
De megszokod a penészt a falon
A rozsdás csaptelepet
Az almában a férget a pókon a keresztet
A kutyán a bolhát
Akaratod emléke büszkére dagasztja kebledet
Múltnak nevezted el
Olyan ez mint a halál

Lehetne a beletörődés a verse is az idézett Karrier, de a záró sor miatt inkább a felismerésé és a belenyugvásé. Hogy miben különbözik belenyugvás és beletörődés, azon minden olvasó kedvére morfondírozhat személyes kárhozatának és üdvösségének háza táján, hogy egy kis képzavarral éljek. Lőrincz P. Gabriella lírájában van valami könyörtelen, a sorok és a képek mindenen átgázolva követik egymást. Itt nem találunk kecses díszítményeket, szemkápráztatón egymásba folyó girlandokat, lágyan hullámzó ritmusokat, itt úgy kopognak a pontok vagy azok hiányai, mint a kalapácsütések, pedig csak annyi történik, hogy a költő megpróbál könnyedén, csalás nélkül szétnézni. Majd közli, hogy ez lehetetlen.
A következő fejezet, a Jelenés, címéhez hűen metafizikai észleletek tablója. Vigyorgó bálványok, éhező gyermekek, rákos tüdők, összegyűrt palackok, megkövezett szajhák, elégett szárnyú angyalok, fakadó ráncok, elköltözni vágyó, felesleges kínok, égig kivilágított utcák és házak között áll a vártán a szemlélő, az Istent kereső, hívó, sőt: Istent követelő halandó, aki nem élvezkedésből mártja a szent sebbe ujját, hanem mert a seben kívül nincs ott semmi más, ami érvényes lehetne. Mint az Itt minden című versben:

Hozsánna szól 
Idegen 
Fiúhoz
Minden fejen saját
Töviskorona
Vízbe kell fúlni
Hogy tiszta lepel jusson
Hogy gördüljön kemény
Sziklafal
Válts meg
Köd van
Hideg
Ez a kereszt

Csak az enyém

Nem a gyülekezet, a nyáj, a közösség békés, boldog, elégedett tagjának hite ez. Az tesz így hitet, aki megküzdött hitéért. Aki járt ott, ahol elhagyatnak mindenek, akit vitt már a lélek a pusztába, aki megjárta a poklokat, és megtanult ott dudát fújni. Aki már a részvétlen egektől sem retten meg, mert ismeri a teremtő magányát, és tudja, hogy az sokkal iszonyúbb, mint a teremtetteké. Mert Ő mindig ott van nekünk a végén, de vajon így van ez fordítva is? Persze istenkísértés a kérdésfölvetés, ám ha egyszer kitárjuk a kaput, számtalan veszélyes kérdéssel szembesülünk, mint a Születésben is:

Jobbról a fiú
Balról az átkozott
A bolondok díszes ruhákban ünnepelnek
Hetvenkét szűz árvalányhajat fésülget
Mind szőkék és szelídek
A temetőkaput szélesre tárták
Hogy mindenki bejusson
A vénkisasszonyok
Szemérmesen bújtatják retiküljeikbe
A színes vibrátorokat

Egy perces néma csönd 
Megszületett az utolsó ember is

Az Árva lesz versei családversek vagy anyaversek, csak nem úgy, ahogy azt gondoljuk. Pontosabban gondolni gondoljuk, csak nem mondjuk, mert nem akarjuk föltárni azokat a bizonyos sebeket. A költő persze teheti, nem követ el indiszkréciót sem önmagával, sem az olvasóval szemben, hiszen mindaz, amiről itt szó van, annyira tiszta, követhető és általános, mint a közhelyszámba menő bölcsesség, mi szerint: addig érdemes szeretni valakit, amíg él. Miközben a költő fölvállalja akár magának a megfáradt Istennek elringatását is a Hetedik napban:

Ha szorosan az
asztallába mögé bújok,
majd Hozzád simulok,
Istenem.
Vagy a lábtörlő alá,
még nem tudom.
Csak azt, hogy
átlátsz minden 
apró kulcslyukon.
Látod az epében,
vesében a követ,
a meszet az érfalon,
látod, ahogyan nő
a rák az agyban,
vagy asszonyméhben 
a gyermek.
Hát nincs miért
Előled bújni,
csak Veled.
De ha elfáradnál a
nagy munkában,
majd karomban ringatlak,
pihenj meg Istenem.

Így szól a vers, miközben egy másik, ugyanebből a ciklusból kijelenti, hogy őt nem kell elsiratni, mert valamikor majd betemeti a föld. Ritka szerző az, aki ennyi verset meg tud úszni szereplés nélkül. Miközben Lőrincz P. nyilvánvalóan nem a megúszásra játszik – föl sem merül benne, hogy másképpen is lehetne, mint ahogyan van, hogy máshogyan is nézhetné a dolgokat, hogy a dolgok máshogyan is lehetnének. Így vannak. Így vagyunk. Ilyen törötten, csalón, csalatottan, gyászosan, önhitten, vétkesen. Észre lehet venni egy szót, ami egyik versben sem szerepel: ítélet.
Az utolsó fejezet a Szabad. Vajon mitől szabad az, akit saját léte sújt, s ezt még elfogadni is képes? Mitől szabad az, aki nem tud, de nem is akar résztvevő megfigyelőből nem cselekvő megfigyelővé válni? Aki valójában nem engedi meg magának azt, amit most legtöbbünk szabadság alatt ért? A kérdések csak sokasodnak, ha elolvassuk a Liberum arbitriumot:

hogy vállfa vagy
akasztófa 
te döntöd el
valaki vagy valami
mindig fel van akasztva
itt ruhák lógnak
amott krisztusok
nem tartozik rám
hogy melyik sorba állsz
árulsz vagy elárulnak
kérted hát örülj
tiéd a szabad akarat

Sok költőt ismerek. Vannak köztük komédiások, akik minden versben más alakot öltenek, vannak tudósok, akik patikamérlegre teszik minden betűjük és írásjelük, vannak vadul cikázó, mindent fölforgató, lobbanó lángalakok, akiknek pillanatnyi szenvedélye sokakat elragad. Vannak aztán keserű temetőlátogatók, komor koporsóvivők is, akik titkokat keresnek magányosan, a keresztúton, a telihold fényénél. És vannak, akiknek nem kell spekulálniuk vagy fantáziálniuk semmin, mert közvetlen összeköttetésük van a siralomvölgyből a láthatatlan királyságba. Nekik nincs más dolguk, mint beszámolni arról, ami az összekötő pontokon történik. Csak mindig legyen kinek. Emlékezzünk az elsőként idézett versre. Jézus herceg kegyelme halvány. Ám – ha hiszünk a tanításnak – attól még továbbra is végtelen.

 


Lőrincz P. Gabriella: Átszállás előtt. Előretolt Helyőrség, 2018.
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.