Jelige: Amo – Lelle
Eszter a fiát nézte. Levente. A férfi két kézzel fogta a kormányt és hunyorogva az utat figyelte. A levegő remegett a forró aszfalt felett, az autóban megült a dohos, nyári levegő. Érezte, hogy Eszter őt nézi, de úgy tett, mintha nem vette volna észre és letekerte maga mellett az ablakot. A huzat meglebegtette sötét, göndör fürtjeit. Sűrű haját, mely ellenállt a kopaszodás lidércének, nagyapjától örökölte, akárcsak szája ívét. Eszter tudta, hogy nem illik ilyen sokáig a fiát néznie, de emlékezni akart Rá. Összeszorult szívvel méregette a fülét, szemét, az orra vonalát, az álla alakját, hogyan húzza össze szemöldökét a besütő napfényre, hogyan nyúl a napellenzőhöz, hogyan simít végig borostáján, hogyan hunyorít elégedetten jobb szemével.
Hogyan tudná ezt mind megjegyezni, mostanában annyira feledékeny, sokat felejt, igen sokat romlott, tudja, de nem baj, talán, ha a szemével kezdi, a szem a lélek tükre, gesztenyebarna lélek, arra az embernek emlékeznie kell. Levente elfelejtette, hogy nem tudhat arról, hogy Eszter őt nézi és lapos pillantással rásandított. Eszter megérezte, hogy lebukott és zavartan kinézett az ablakon. Jobb oldalt sínek, a síneken túl egyszerű házak, nyaralók, nyárfák, Balaton, Lelle. Levente a Határ utca végén, az üdülő udvarán parkolta le az autót és becipelte a bőröndöket a piszkosfehér épületbe. Eszter kikászálódott az autóból és megkerülte az üdülőt. Mögötte a vízpartig nyúló füves rét, barna padok, kék libikókák, udvarra nyíló teraszok fogadták. A part mentén ismerősen kócos sövény az üdülő sarkáig. Eszter végigsétált az elkopott aszfaltjárdán, és bekanyarodva a sövény mögé leült a jól ismert görbe padra. Onnan nézte a köveket, melyek domború határt húztak a víz és a járda közé. Rövid időn belül egy siklót pillantott meg a vízben. A hüllő fejét peckesen kitartotta a vízből, mint egy kis vessző a szóközökben, figyelmet kívánt. Lágy mozgással a kövekhez úszott és eltűnt közöttük. Eszter nyaka megnyúlt, ahogy tekintetével végigpásztázta a köveket, hátha előbukkan valahol. Mégsem rohanhat oda, már nem kislány, ha kislány lenne akkor levetné a papucsát és mezítláb a kövekre mászna. Szakértelemmel tapogatná ki talpával, hogy melyik kőre lehet lépni, ügyesen egyensúlyozna.
Hogyan is szokta? Hiszen tudod, hol érdemes keresgélni, ott, ahol nagyobb kövek is vannak, ott lesznek a siklók, csak el kell hengeríteni a kisebb köveket, óvatosan, nem szabad elijeszteni őket, hadd higgyék, hogy nem tudom hol vannak, akkor aztán letérdelek, bekukkantok a rések közzé, ott lesznek vagy itt inkább, ez lesz az, ez alatt a lapos kő alatt, amit csak alulról mos a víz. Feltűrt kalapszéllel, mezítláb, kócos frufruval, kitartóan keres, hopp, ez a kő nem is olyan nehéz, elbírja már az ő keze is, csobbanás, ott bentebb jó helye lesz, csak a hátán a póló, az lett kicsit vizes. Szóval így, ha az ember elég ügyes, mert ügyesnek kell lenni, megtalálja a siklót, és a sikló nem harap, csak kérlelően sziszeg és tekereg, de nem, nem veszélyes, és te nem akarod bántani a siklót, te csak szeretnéd, szeretnéd a kezedben, elkapni, mert akkor tiéd igazán a sikló meg a Balaton. Az idő kicsusszan az ember kezéből, ha nem figyel és a köveken játszik, és vizes lesz a háta és piszkos a térde, de az arca ragyog, még inkább, ha meghallja, hogy hívják.
Eszter. Kint terem a parton, fürgén belebújik a kék gumipapucsba, és már szalad is a négyzetes járdán a legerősebb karokba, amiket kócos kislányok ismerhetnek, és belenevet abba a ferde mosolyba, és belekapaszkodik a göndör fürtökbe, és belesimul az ölelésbe.
Levente ekkor lépett le a teraszról és megpillantotta Esztert, amint kilépett a sövény mögül, arcán ragyogó mosollyal. Észreveszi őt, nagyon mosolyog, boldogan hunyorog. Levente elébe sietett, kezét széttárta és hagyta, hogy a törékeny ujjak végigsimítsák az arcát, és körbe fonják a derekát. Hallotta milyen boldogan ver a szíve ennek az édes nőnek, és magához szorította, és magába szívta, és akarta, hogy megint a nevén szólítsa, hogy hintáztassa, zsipp-zsupp, kergetőzzenek, a kertben, a réten, biciklizzenek, csillagok alatt, a balatoni szélben a parton hallgassák a csobbanásokat, ahogy most egymást hallgatták. Anya.
Kapaszkodik, el akarja mesélni, hogyan kell a köveken mezítláb, a siklókkal pusztakézzel, a nap felé vizes háttal, hogyan kell elkapni és ölelni, Téged, a járdán, az üdülőben, a Határ utcában, nyárfák és fenyőfák között, a vasút mellett, hogyan kell gesztenyebarna szemekbe nézni, Apa, mutasd meg, hogyan kell emlékezni.
