Ugrás a tartalomra

 

Dávid harca Góliát ellen

A Magyar PEN Club az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékezett november 4-én: Te pesti srác címmel Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművész és Incze Gergely Katalin zongoraművész adták elő önálló estjüket, óriási sikerrel.

 

1956 ünnepéről szinte mindig október 23-a jut eszünkbe, ám az a nap a remény, a kezdet napja. November 4-én már e reményt siratta egy ország nagyobbik fele: a szovjet csapatok hadüzenet nélkül felvonultak Magyarország ellen. A honvédségi laktanyák, repülőterek a Vörös Hadsereg egységeinek gyűrűjébe kerültek. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi forradalma végül elbukott. S bár több évtizedig némaság övezte október 23-át és november 4-ét is, ahogy a kettő közötti lángoló napok emlékét, harminc éve minden esztendőben megemlékezünk azokról, akik akkor egy szabad ország eszméjéért küzdöttek.

Az idei november negyedikén a Magyar PEN Club a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett irodalmi-zenés műsort: Te pesti srác címmel Laczkó Vass Róbert kolozsvári színművész és Incze Gergely Katalin zongoraművész önálló estjét nézhette-hallgathatta meg a közönség.  A műsor abból az ötletből fakad, hogy az 1956-os forradalom tizenhárom-tizennégy napja röplapok, plakátok, falragaszok, újsághírek elemzésével is rekonstruálható. Nem hagyományos történelem ez; az utca, az egyes ember históriája, amelyről nem szólnak a „nagy” történeti munkák, amely sokszor belül, a lélekben játszódik, és gyakran névtelen hősökről, áldozatokról szól. Incze Gergely Katalin „talált” kincsei dalszövegekké lettek, a művésznő zenét szerzett hozzájuk, és Laczkó Vass Róbert segítségével előadóestté alakította az értékes dokumentumanyagot.

Ahogy a Magyar PEN Club idézi meghívóján Kopácsi Sándor szavait: „…1956 forradalmának a sajtó, a rádióadások mellett a röplap és a plakát a legfontosabb hétköznapi dokumentuma, és sokaknak arról a történelmi erejű 12 napról talán az egyetlen féltve őrzött kincse, emléke. Ezt a feltevést mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a forradalom leverését követően a hatalom szigorúan tiltott dokumentummá nyilvánította, meglévő »hivatalos« példányait a levéltárakban zárolt anyagként kezeltette. Éberen őrködött azon, hogy a későbbi nemzedékek, az utókor ne ismerhesse meg ezeken a dokumentumokon keresztül sem 1956 októberének igazi lényegét…”

A fenti, sokszor kallódó, ám szerencsésen meglelt kincsek mellett a magyar irodalom jelentős költeményei alkotják az est anyagát, amelyet most a PIM közönsége megismerhetett. (Mint az előadás végén a színművész elmondta, hosszú évek óta lépnek fel Incze Gergely Katalinnal e műsorukkal, ám a végleges változat, amit hallhattunk, két éve állt össze.) Felkavaró, felpezsdítő, szívszorító, lázba hozó, elszomorító és vigasztaló – e jelzők mind illenek arra a bő egyórás produkcióra, ami közben a néző teljesen megfeledkezik az időről. A budapestiek valószínűleg kevésbé vagy egyáltalán nem ismerhetik a művészpárost, ezért is volt kivételes élmény most látni-hallani őket: a sodró, érzelmekkel teli, de érzelmeskedéstől mentes, drámai erejű előadás pontosan azt valósította meg a múzeum legkisebb termében, amire hivatott volt: szembesített és felrázott – ami a színház igazi küldetése.

A műsorban elhangzó szövegek egymásutániságában kitapintható volt az idő múlása, a forradalmat kísérő lelkiállapotok változása: a reménytől fűtött lelkesedéstől és elkeseredett küzdelemtől a halállal is dacoló bátorságon, soha ki nem hunyó büszkeségen át a jövőbe vetett bizakodásig, majd a gyászig megannyi hangon hallhattuk költők, forradalmárok vagy ismeretlen hősök szavait. Nyitányként egy Benke Valéria alakját megidéző naplórészlet után Ferencz Lajos Rajta, magyar! sorai hangzottak el, és már fel is csendül a Te pesti srác című vers megzenésített változata, Szentkúti Ferenc „hőskölteménye”, melynek refrénje így szól:

„Te pesti srác,
Te napköziben nevelkedett apró kamasz!
Te, akinek élete mindössze
Vagy tizenöt sivár tavasz.
Téged, ki ezt a drága élted
hazádért így adtad oda,
amíg magyar él a földön:
nem felejtünk el soha!

 

Hallhattunk a korabeli tömegben elcsípett mondat- és szófoszlányokat: idős munkástól, fiatal anyától, egy teherautóról lekiabáló egyetemistától, „hivatalnok külsejű férfitól”, akik egyszerűen a hazájukat, a családjukat, a mindennapi betevőjüket féltik. Nem soviniszták, nem antiszemiták, ahogy a naplóíró megjegyzi, csupán jobb életre vágynak. Ahogy egyikőjük belekiáltja az utca zajába: „Leköpöm az újságot, ha holnap azt meri írni, hogy fasiszta csőcselék tüntetett!”

És meghallgathattuk a dallá varázsolt Máté Imre-verset Kócosról, azaz Szabó Ilonáról (1939–1956), a 17 éves cigánylányról, aki négy hónapos terhesen fogott fegyvert.

„Kócost, a karcsú, szőke leányt
a Corvin-köz hadából
szíven találta egy golyó...
Ha még tudnék sírni,
most zokogni volna jó,
mert fáj nagyon
a szép nő, a magyar nő,
a harcostárs halála.
Az is fáj, hogy jutalma
nem lesz soha hála.
Amíg hős lelke mélyen alussza
örök álmát,
elorozzák tőle a pálmát
hitvány, gyáva hímek,
kik utólag lopkodnak
dicső tetteket!

 

1956. október 29-én született Jobbágy Károly verse, A rádió mellett, amelyet az Irodalmi Újság közöl 1956. november 2-án:

„Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:

»Dávid harcol Góliát ellen.«

 

Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.

 

Nem sokkal később a Piros a vér a pesti utcán sorai zubogtak pergő zongoraszóra:

Piros a vér a pesti utcán.
Eső esik és elveri,
mossa a vért, de megmaradnak
a pesti utca kövein.

Piros s vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.

 

Gérecz Attila alakja is előlépett a szövegekből, „akinek élete szinte jelképe a korszak kegyetlenségének”: a huszonhét évesen elhunyt költőt négyszer temették újra. S elhangzott magyar asszonyokhoz, magyar anyákhoz, magyar lányokhoz szóló felhívás megemlékezésre: hősi halottaikért hívta a plakát a nőket, s azért, hogy „ne hagyjuk, hogy fasiszta ellenforradalomnak gyalázzák forradalmunkat!” A felhívás arra kérte a férfiakat, vigyázzanak a nők tüntetésére.

Megrendítő pillanata volt az estnek egy anya naplója, aki tizenhét éves fiáért és valamivel kisebb lányáért aggódik kétségbeesve. A fiú legjobb barátja Nyugatra szökött, és az itthon maradt kamasz követni akarja. Hiába tudja, hogy az idegenben csak idegen szót hall majd, és sosem fogadják be igazán, mégis menne, mert „amiben eddig hitt és bízott, az itt nincs többé”. A húga pedig kalandvágyból tartana vele, hiszen mindig világot akart látni, földrajztanár akart lenni. Az anya kétségbeesett monológjából sorjáznak a kérdések: vajon hogyan tartsa vissza őket? Idézze a Szózatot? Hivatkozzon a felmenőkre, az őseikre, akik itt születtek, itt haltak, a 48-as forradalmár dédapára? A naplóból egy anya megrendítő szenvedése és félelme bontakozik ki, a forradalom azon kínjai, amelyekről nem szólnak az emlékezések.

Szépen kapcsolódott a fenti szöveghez Tollas Tibor Szegedi balladája:

„Húszéves múlt csak Ötvenhatban,
anyjának egyetlen fia.
Legenda őrzi, halhatatlan.
Miért kellett meghalnia?

 

A Csillagbörtönben kínozták
s kivégezték egy hajnalon.
Titokban tömegsírba dobták,
ne maradjon utána nyom.

Anyja azóta eszét vesztve
– így mondják – egész Szegeden
keresi fiát nappal, este,
utcákon át és tereken.

 

A dalok, versek, emlékiratfoszlányok lassan átvezettek a halottakra való megemlékezéshez, a jelen és a jövő tiszteletadásához. Szintén Tollas Tibor 1986-ban, Münchenben született soraival:

„Legyen csendes az álmuk,
mert nem haltak hiába.
– Letarolt erdő fái –
úgy fekszenek vigyázba’.

 

Az összeállítás kétségkívül egyik legerősebb alkotása Páskándi Géza verse, a Betyárrigmus ötvennyolcban, amely az est vége felé hangzott el Laczkó Vass Róbert lehengerlő, magával ragadó előadásában. A gyilkos szatírával átitatott, magyaros ritmusú (Petőfit, Aranyt, József Attilát egyaránt megidéző) költemény bravúros lírai lenyomata egy magát börtönbe és halálba „mulató”, reményvesztett magyar hős szavainak.

„Szamosújvár, Rózsa Sándor...
Szemem előtt kötél táncol.
Hej, sok idő telt azóta,
De tán áll az akasztófa,
s ha Isten felviszi dolgod,
mert bár magas a fa ága
csalóka a magassága,
távol a mennyei kolhoz,
 de ez közel a pokolhoz.

 

Az est zárlata az emlékezésé volt: „Közös harcunk immár ünnepeljünk (…) / közös koporsónknak meghajtjuk fejünk / (…) Büszke méltósággal századokon át / Büszke méltósággal…”

A taps nemcsak udvariasságból szólt: a közönség többször visszahívta a művészeket, így ráadásként Laczkó Vass Róbert ismét előadta – saját bevallása szerint legkedvesebb versét – a Kócost. Ezzel búcsúztak a művészek a közönségtől, Szőcs Géza pedig a Magyar PEN Club ajándékával köszönte meg fellépésüket.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Az előadóest alapjául szolgáló szövegek többsége korabeli falragasz, újsághír, röplapokon terjesztett irodalmi alkotás. Szerzőik forradalmárok, a szabadságharcot támogató értelmiségiek, száműzöttek, börtönre vagy halálra ítéltek, áldozatok: Eörsi István, Gérecz Attila, Ferencz Lajos, Füst Milán, Heltai Jenő, Jobbágy Károly, Kalotay Mária, Máté Imre, Páskándi Géza, Puskás Attila, Szegő Zsuzsa, Szentkúti Ferenc, Tamási Lajos, Tollas Tibor, Túrmezei Erzsébet, Wittner Mária, valamint számos, a névtelenség homályában maradó '56-os. A dalszövegek némelyikét emigrációba kényszerült szerzőik személyesen ajánlották a zeneszerző figyelmébe.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.