Ugrás a tartalomra

 

Méltósággal beszélni a múltról

Az Írók Boltjában mutatták be Erős Kinga Szavakban lobog című kötetét, melyben magyar írók, költők elevenítik fel az ötvenes években, valamint az 1956-os forradalomban szerzett élményeiket. A szerzővel Soltész Márton irodalomtörténész, a kötet szerkesztője beszélgetett.

 

Az 1956-os forradalom irodalmi ünnepeihez tartozik az az Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent kötet is, mely élő, egyes szám első személyű visszaemlékezésekkel idézi meg a magyar történelem vészterhes korszakát. A könyvben megszólaltatott írók a mából tekintenek vissza, és saját életük tükrében, de mégis egy egységes történet áll elő – hangsúlyozta a beszélgetés elején Erős Kinga –, a magánhistorikum darabjai kiadnak egy mozaikot. Ennek különösen értékes, és olykor szórakoztató részei, amikor egymásra találásokról olvashatunk: például a két emigráns író: Ferdinandy György és Gömöri György egyaránt autóbuszüzemi egyenruhában vonult ki az utcára, hiszen fiatal éveik egy részét ilyen munkakörben töltötték.

Mint Erős Kinga elmondta, a könyv összességében több száz órányi beszélgetés eredménye, koncepciója szerint a forradalomban részt vevő írók portréját az oral history módszertanával dokumentálja. A főbb kérdések mindenkinél ugyanazok voltak, tudtuk meg a szerzőtől – meséljen a családjáról, arról, hogyan élték meg az ötvenes éveket, majd a forradalom napjairól. A ma olvasójának, és különösen a fiataloknak különösen hasznos lehet megismerni a szubjektív beszámolókból kirajzolódó, hiteles történelmet.

Turi Bálint színművész a kötet két szereplőjének emlékezéséből olvasott fel részletet. Bertók László tizenéves korába, a gimnáziumi időszakába repíti vissza az olvasót, amikor elmeséli, hogy összesen hatan, somogyi fiúk, hogyan alapították meg az Arany János Irodalmi Kört az iskolában, melynek dokumentációját nem sokkal később bűnjelként foglalták le. Az irodalmi körben azt is megfogadták, hogy ha valamelyikük bajba kerül, a többiek segítenek neki – ez is főbenjáró vétség lett az ÁVH aktáiban. Bertókot 1955-ben néhány verséért „államrend elleni izgatás” vádjával nyolc hónapi börtönre ítélték, s mint emlékezéséből kiderül, ebből huszonöt napot magánzárkában töltött. Szavaiból plasztikusan kirajzolódnak a riasztó börtönkörülmények: lefeküdni csak éjszakára volt szabad, a hajnali öt órai ébresztő után csak ülhetett a fogoly. Szüntelen figyelő őrök és az éjjel-nappal égő villanykörte „tekintetétől” kísérve kellett kibírni az embertelen körülményeket.

Börtönélményekről számol be Buda Ferenc is, akit szintén versei miatt vetettek fogságba, ám ennek ellenére úgy fogalmaz: „Az Úristen minden lépésemet számon tartotta.” Hiszen kaphatott volna rosszabb nyomozókat, rosszabb bírókat A fogság körülményeiről Buda is részletesen beszámol, például az íróeszköz hiányáról, és hogy miként próbálta kijátszani a tiltást – előfordult, hogy az ágy vasán élesre csiszolt kanálnyéllel karcolta bele a papírba üzenetét, amit aztán az első adandó alkalommal átadott a feleségének úgy, hogy óvatosan a zsebébe vezette az asszony kezét. Próbált vécépapírra és cigarettapapírra is írni. Az Állampusztán végzett, büntetésből kiszabott munkáról elmondja, bár nem ingyen dolgoztak, a fizetésük javát elvették, s ami maradt, épp az útiköltségre volt elég. A szabadulás után szeretett volna visszamenni az egyetemre, egy civil nyomozó fel is ajánlotta a „segítségüket” – természetesen annak fejében, hogy figyeljen és hallgatózzon az egyetemen. „Az egy másik szakma” – hárította az ifjú költő az ajánlatot, s amikor erre azzal fenyegették meg, hogy „ott fog megrohadni a malteros láda mellett”, csak annyit mondott: „Oda is ember kell.”

Soltész Márton kitért a kötetnek arra a különösen értékes aspektusára, hogy miközben ma szokás a kommunizmusról, szocializmusról fekete-fehéren gondolkodni (holott sokszor a fogalmakkal sem vagyunk tisztában), a megszólaltatott írók nyíltan beszélnek egy működőképes, ideális rendszerbe vetett hitükről. Ahogy például Buda Ferenc fogalmaz: „Furcsán hangzik, de mi hittünk a szocializmus alapeszméiben.” Igazságot szerettek volna, fogalmaz a költő, például hogy senki ne kerüljön börtönbe azért, amit gondol. Nagy Pál író, műfordító arról beszél, voltak tisztességes és bátor kommunisták is, akik ugyanúgy változást akartak, és az eszme tisztaságáért küzdöttek. Hasonlóképp nyilatkozik Szalay Károly, aki elmondja, hogy a Petőfi Kört bizony „renitens” párttagok alkották, akik kiábrándultak, és valami mást akartak. Az ő sorsuk világít rá igazán a szomorú igazságra, hogy az a rendszer még a saját gyerekei életét is tönkretette, és azok úgy lázadtak fel, mint gyermek a szülő ellen. Gömöri György megvallja: ő a reformmozgalom céljaival azonosult, kész volt bármire egy szabadabb Magyarországért. A szabadabb jelzőn van a hangsúly, mondja Gömöri, hiszen a korlátokkal tisztában voltak, de a szocializmus adott keretei között megvalósítható demokráciáról álmodtak. Pomogáts Béla ezt úgy fogalmazza meg: egy emberarcú, demokratizált szocializmusban gondolkodtak. Még csak a többpártrendszerben sem, csupán a párton belüli több áramlat építő egymás mellett létezését tartották lehetségesnek.

Vagyis, összegezte Soltész Márton az idézeteket, a könyv bátran vállalja fel azt is, amit akár „cikinek” lehetne minősíteni a mából. Erős Kinga úgy reagált: az olvasó felnőtt lény, a kötet az ő saját értelmezésére is apellál, nem kinyilatkoztat. Tizenhárom, nagyon különböző habitusú író beszél a múltról, ami bőségesen ad lehetőséget a továbbgondolásra, és akkor vagyunk jó olvasók, ha ezt megtesszük – szögezte le a szerző.

Az est során többször szóba jött a nyilatkozatok polifóniája ellenére megszületett egységes szellem, amely árad a megszólalásokból. Ennek legszebb példájára Soltész Márton hívta fel a figyelmet, mégpedig arra a közös katarzisra, amelyet a forradalmi napok teremtettek az országban. Arról a nagy, közös megrendülésről van szó, amiben akkor mindenkinek része lehetett Csalog Zsolt szavaival: „Minket, akik átéltük 56-ot, összeköt valami szál” – ami olyannyira hiányzik a mából. S amit Ferdinandy György így fogalmaz meg: „Mégis úgy érzem, nem vagyok egészen itthon.” A könyv ezt a hiányt pótolja, hangsúlyozta a szerkesztő. Erős Kinga ezzel egyetértve kiemelt még egy jellemző, közös vonást, mégpedig a megszólalók méltóságát: bármilyen meghurcoltatást éltek is át a múltban, egyikőjük sem fröcsögött a gyűlölettől, hanem felül tudtak emelkedni a történelem rájuk mért csapásain. Tanulságos ilyen szempontból megnézni a névmutatót – fűzte hozzá Soltész Márton –, ahol jóval több az oldalszám-hivatkozás Nagy Imrére, mint Rákosira vagy Kádárra; Csalog Zsolt és Heltai György nyilatkozataiban is egyértelműen az 56-os miniszterelnök a hős.

Zárásképp ismét két részletet hallgathattunk meg Turi Bálint tolmácsolásában a kötetben szereplő alkotók szavaiból. Ferdinandy György arról beszél, hogy 1956-ban vették fel az ELTE-re francia szakra, ahol eljárt az akkor szerveződő gyűlésekre, de nem szimpatizált a diáktársaival. Úgy tűnt, egy elit réteg tagjai, hőzöngő csemeték, akik a szüleiknek köszönhetően kerültek be az egyetemre. Autóbuszüzemi egyenruhája láttán egyszer egy gyűlésen oda is szólt neki egy lány: „Mit gondol erről a munkásosztály?”, mire Ferdinandy csak annyit válaszolt: „A munkásosztály szarik rátok.” A forradalom kitörésekor egy pillanat alatt lett mindenki forradalmár – idézi fel az író –, az egyetértés óriási élmény volt. Ahogy azok a pillanatok is, amikor például egy lány oroszul magyarázza az Astoriánál a tankjukon várakozó oroszoknak, hogy ez nem fasiszta felvonulás.

Ágh István emlékezésének is egy tank a legmegrázóbb momentuma, amikor ő is „barátkozó oroszokba” botlott a Kossuth téren, ám mindhiába, valaki kiadta a parancsot, hogy lőjenek. A metróépítkezés miatt felhalmozott óriási földkupac mögé húzódtak barátaival fedezékbe, a fejüket sem tudták felemelni, amikor a tankokról lőni kezdtek. Az ő lábát is ellőtték, a mellette heverő barátja azonban rosszabbul járt: rándult egyet, és nem élt többé. És hogy milyen emberi pillanatokat tartogatnak a legfélelemtelibb órák is, annak lírai példája Ágh István történetében, hogy amikor be tudtak mászni a múzeumkertbe, Péter Kati (a későbbi külügyminiszter lánya) hozzásimult egy pillanatra, s ez borzongatóan kellemes érzéssel töltötte el.

 

Laik Eszter

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.