Az őszinteség eufóriája
Van egy barátom, aki sokat beszél hozzám. Az igazság az, hogy nem velem beszélget, ő nekem beszél. Sok mindent akar mondani, néha nem veszem fel neki a telefont. Nem ridegségből vagy szeretetlenségből, hiszen nála érdekesebb embert nem ismerek, hanem ha már vonalban van, mindennél élesebben szeretnék figyelni rá. Ritkán kérdez arról, velem mi van, de ez egy cseppet sem zavar. Tudom, hogy messziről indulok, túl sokáig formálódott bennem ez a szöveg, és a telefont túl sokszor nyomtam ki.
Nádasdy Ádám Jól láthatóan lógok itt című kötetét éppen úgy olvastam, mint ahogyan a barátom telefonhívásaira válaszolok, és amiért a vele folytatott beszélgetés minden pillanatában jelen kívánok lenni. Régről eredő elfogultságom és Nádasdy-rajongásom többrétegű, elsősorban azzal magyarázom, hogy nemcsak ismeri, uralja a nyelvet – és ezalatt nem azt értem, amit dicsérő kritikákban írni illik vagy szokás –, hanem hogy ő olyan fénylőn, ragyogón teszi, ahogy számomra senki más.
Legújabb kötetéről ehhez méltón egy illedelmes és alapos recenzens az élményein, benyomásain túl, részletező, aprólékos szövegelemzést közölne, hosszan írna egyes versekről, azok egymásutániságáról, kötetkompozícióról, formatanról. Ezt itt és most hiába várja az olvasó.
Írásom nem kíván a bírálat, a kritika vagy a recenzió műfaji sajátosságainak megfelelni, személyes reflexió inkább.
Ennek oka nem slendriánságomban vagy könnyelműségemben keresendő, hanem abban a felismerésben, amit a kötetnek köszönhetek, s amely felhatalmaz egy alaposan átgondolt, mégis – impulzus írás közlésére: „(…) alig van szebb szó szerintem, / mint az őszinteség.” (44. o.).
Ez az önmagában akár banálisnak is hatható mondat valójában sokkal összetettebb, megágyazottabb a kötetben, ez a könyv egyértelmű esszenciája. Nádasdy bölcs humorával, nyelvi eleganciájával, választékosságával és persze tudásával általában minden megszólalásában lenyűgözi az olvasót, aki a könyvet olvasva, azon kapja magát, hogy jó barátjához utazik teadélutánra, miközben ismerőse ezúttal megmakacsolja magát, tea helyett kávét iszik, ráadásul feketén, és nemes egyszerűséggel közli, hogy majdnem meghalt. Ezután töredelmesen bevallja, hogy azért ez elég furcsa élmény volt. Amikor pedig teapartnere/olvasója az információ hallatán majdnem összeroppan, és gyorsan, illedelmesen hogyléte felől érdeklődik, már meg is érkezik a válasz: én, kérem, veszettül szerelmes vagyok. Aztán elsüt pár Jean-viccet is (Közlési vágy 37. o.). Mindenesetre szimpatikus, figyelmes gesztus már a 9. oldalon megnyugtatni az olvasót: „Csak kitartás, / lesz itt még, öcskös, eufória.”
És itt kezd komolyabban foglalkoztatni minket, olvasókat a korábban említett őszinteség. Mert bár a finomság megmaradt, úgy érzékelem, picit nyersebbek lettek ezek a Nádasdy-szövegek. Nem úgy, hogy nincsenek készen – habár megítélésem szerint több a nem tökéletes vers vagy sor ebben a kötetben, mint a korábbiakban –, inkább többet mer mondani magáról, gyorsabban, váratlanabbul, ösztönösebben. Ez az ösztönösség különleges színt visz a versekbe, eufórikusabb olvasást eredményez. Hiszen, ha zsigeribb, ösztönösebb a megszólalásmód, általában őszintébb is: ha bátrabban szól, nem fél annyira a hibáktól, nem méri ki centire pontosan a szavakat, gondolja át, fontolja meg, inkább csak mondani akarja, ráadásul hibázhat is – ha tartjuk magunkat Petrihez: „a szépség / fűszere és forrása – a hiba.” Ez pedig eufórikus és felszabadító.
„Két felhő között ím lógva maradtam, / a lábam kalimpál a semmibe.” (5. o.) – indít a kötet felülnézetből, a nyilvánvaló talajvesztés állapotából, és elég hamar, a következő versben (A bohócot nem bántják, 6. o.) kiderül, hogy a két felhő, a fent és lent valójában élet és halál: „végleg / bajba jutottam.” A baj eredői is körvonalazódnak: a test mulandósága, annak elkerülhetetlen romlása, a betegség és a szégyenérzet (pl.: Nagy előny a meztelenség), amelyek a Jól láthatóan lógok itt alaphangját adják. No meg persze a szerelem (pl.: A reggeli, Az igazi Márk változat).
Mindezeket eszemben sincs elbagatellizálni, ugyanakkor azt gondolom, hogy a kötet úgynevezett valódi mélysége a halállal szembesülés és a szerelem közötti feszült viszonyban keresendő. Érteni és átélni vélem a szövegek mögött a rémületet a test romlásának elkerülhetetlenségével kapcsolatban, de gyanús érzéseim támadnak a rémület esszenciáját illetően. Mintha a lírai én nem attól félne igazán, hogy meghal, hanem attól, hogy a teste elromlik, ami önön szerethetőségét kérdőjelezi meg, továbbá szembesíti a kérdéssel: szabad-e betegnek lennie a társa mellett, ráteheti-e a mulandósága feltételezett közelségének „terhét” arra, akit szeret. Ezt a kétségekkel, szembenézéssel, szeméremmel és szégyenérzettel teli, végső soron azonban öndefiníciós kérdéssort erősíti számomra az is, amit a kötet utolsó versében, az Esterházy Péternek ajánlott, Az igazi Márk változat című szerelmi vallomásban olvasunk: „Van egy Márk. Szeret. És szerintem ez most már így is marad. Halálom pillanatában – ami lévén, hogy öreg vagyok, nem lehet nagyon messze –, szóval halálom pillanatában is tudni fogom, hogy velem van”, illetve „Van egy Márk. Orvos.”
A test ugyanis egy elromlani képes biológiai szerkezet, s ezt a lírai én orvos párja nyilván tökéletesen tudja a szakmája okán. Tanulmányok tömkelege foglalkozik az orvosok és a test, a betegségek viszonyával. Az orvos-beteg relációban gyakran vizsgálat tárgyává vált már az orvos lelkiállapota, de hiába kerestem olyan elemzéseket vagy vizsgálatokat, amelyek az orvos párjának testéhez és betegségéhez fűződő viszonyát kutatták. Pedig valahol itt lehet a kötet alapszorongásának tárgya: mintha a lírai alany orvos párjával szemben nem volna fair betegnek lenni, mintha nem volna fair azt várni, szeresse, ha éppen romlófélben van a teste, hogy akkor is dolgozzon, amikor letelik a munkaideje.
A szerelmes logikus kérdése ez, szégyennel és bizonytalansággal teli. S itt érdemes szólni a kötetben a korábbi kettőből természetszerűleg következő harmadik vezérfonalról: az önmeghatározásról, az én (re)definíciójáról. Ebbe a sorba illeszkedik a Szemeddel befutottad is: másvalaki átható tekintetén keresztüli legszebb önismeret, a vers – nekem, személyesen is – kiragyog a kötetből. A költői előképek közül Arany János és Ady Endre alakja bukkan fel, de a hangsúly mindkét esetben a különbségekre és nem a hasonlóságokra helyeződik: „háttal állni mindig, diszkrét félhomályban, / ezt tanultam tőled. Mégis fénybe álltam.”
Ezek a tematikailag és formailag is sokféle Nádasdy-versek úgy egyensúlyoznak a komolyság és a könnyed elegancia határán, mint kötéltáncos New York felhőkarcolói között. Ahelyett, hogy eldönteném, ez a végletekig komoly és felszabadultan őszinte kötet hol helyezkedik el a Nádasdy-életműben, egyszerűen csak hadd örüljek annak, hogy a szerző tudatában van locsolási felelősségének, és hogy a Jól láthatóan lógok ittben végső soron győz az élni akarás.
Mondom ezt a kötet utolsó mondata ellenére („Bele fogok dögleni.” 54. o.), amelyről ugyanis, bár megígérem, hogy beszélek a terapeutámmal, egyszerűen nem vagyok hajlandó tudomást venni. Maradjunk tehát abban, amit megbeszéltünk: „Csak kitartás, / lesz itt még, öcskös, eufória.”
Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt. Magvető Kiadó, Budapest, 2019
