Mnémoszüné versfolyója, avagy önreprodukció és emlékezet
Jenei Gyula legújabb kötete igazi versolvasói csemege. Nem tagolódik ciklusokra: egyetlen mély lélegzetvétel az egész könyv, amelynek jellemzője a kiegyensúlyozott, elejétől a végéig kitartó, grammatikailag is különleges versbeszéd. A kötetegészen végigvonuló, negyven évvel korábbi – gyermekkori – események ugyanis megtörtént, befejezett, a múlt horizontjáról felsejlő szövegekkel szólítanak meg bennünket, olvasókat, a feltételes módú igealakok és a jövőbeli ’majd’ időhatározószó folyton visszatérő használatával. A kötet alcímében jelzett „az emlékezet versei” ezt a múltidéző, jövő perspektívájú hagyománytért járják körül, bontják ki, amelyben a lírai alany mindvégig egyes szám, első személyben vállalja fel gyermekkori emlékeit, a hétköznapiságban is egyedi voltát: „akkor még olyannak képzelem / a jövőt, amilyen sosem lesz, de hogy nem lesz / olyan, negyven év múlva már nem zavar – lassan megszokom magam.” Az egész szövegapparátusban nem történik egyéb, mint a költői én részletekben megbújó élményanyagának reprodukálása az emlékek minél aprólékosabb felidézésével negyven év távolából. Az emberi emlékezet megjegyző-megtartó-felidéző képességhármasa viszont véges: automatikusan belép az emlékezet mellé a felejtés problémaköre is. Nem véletlenül találkozunk visszatérően azzal a frázissal, mely szerint „nem emlékszem”. A visszaemlékezés tehát a legnagyobb költői ellenállás ellenére is folyton beleütközik az elfelejteni főnévi igenévbe. A tagadószóval ellátott emlékezés törli a múlt azon darabjait, amelyek mégis fontosak lennének a költő számára, épp ezért fájdalmas kifakadás minden ilyennemű kijelentése („nem emlékszem”), mert tudja, mire kellene emlékeznie. Bár az emlékezet verseiről esik szó a továbbiakban, nem árt, ha ezt az emlékezés–felejtés oppozíciót sem hagyjuk figyelmen kívül, ugyanis, ahogy Harald Weinrich fogalmaz: „a felejtés, mely lyuk az emlékezeten: s valami belehull, vagy épp kihull rajta.”
A negyvennyolc versdarabot számláló, prózaverseket tartalmazó kötet többnyire egyszavas, témamegjelölő címadásával úgy hat, mintha egy önéletrajzi rövidpróza egy-egy fejezetével találkoznánk. A felnőttkori múltidézés a gyermekkor-optikán keresztül érvényesül.
A kötetnyitó költemény (Ahol állnék) szemlélődő-emlékező alanya utcákat, házakat, tereket, kerteket, legelőt, udvarokat próbál felidézni. Harald Weinrich emlékezetes munkájában, a Léthé. A felejtés művészete és kritikájában ezt olvashatjuk: „Részint terek és házak, részint mezők, legelők és más hasonló tájak alkotják »tágas térségeit« (spatia engentia), melyek az emberi emlékezetbe települvén lehetővé teszik, hogy a lélek szabadon »bolyongjon« (spatiairi) az ott elhelyezkedő megannyi emlékkép között.” E gondolatok, habár az ókori mnemotechnika jegyében fogantak, érvényességüket a mai napig megtartották. A versben artikulálódó két tagadó kijelentés – „mégsem ismerném meg az épületet”; „hirtelen nem tudnám, hol vagyok” (kiemelések tőlem: L. N.) – a múltba veszettség állapotát jelöli, ami számunkra egyenlő a felejtéssel.
Az évtizedek távlatából felidézni próbált gyermekkor az, ami áthangszereli a jelenbeli „belső történéseket”: Jenei Gyula lírai alanyának lélektani megnyilvánulásait, „egyszer megírom, ahol a gyerekkorom telik majd, / a házat, / a tyúkszaros udvart…” (Udvar). De nemcsak az élettelen létezők valósága jelenik meg verseiben, hanem az élők világa is. A Fényképekben mint reprodukciós „játéktér”-ben (amelyben médiumváltás is történik egyszerre) így bomlik ki a gyerekkorra emlékezés: „kisgyerekkorom / felvételei szinte mind ott készülnek anyai nagyanyámék / kertjében…”; „ egy másik képen például a kerítés előtt áll majd apám és anyám – középen boldog gyerekarcom. anyám karján ülök. még szépek leszünk: / a család, amelybe születek; még szüleimet sem / kezdik ki túlságosan a hétköznapok. akkor még / nem kezdi ki őket az öregség, a rák.”
A kötet legjellemzőbb vándormotívuma a tér (lásd: udvar, pl.: Ahol állnék, Udvar, Fényképek, Tyúkszaros udvar, Dögkút) mellett az idő, amely olyan létkomponens, ahol a negyven évvel korábbi gyerekkor „megtörténik”: „akkor még majdnem minden lehetne. még nem lenne / megírva az idő.” (Várakozás); „s új telek, új hosszúgatyák kellenek, hogy azoktól megszabadulva szabad legyek újra, amíg az idő / lassan eltérő szövete szétszakad – összevarrhatatlanul.” (Hosszúgatya); „de / később végtelennek tűnik majd az idő, amiben eltelik majd / a gyerekkorom…” (Építkezés); „és lelassul az idő, megáll.”; „és akkor hirtelen megrepedne a csönd, és újra / elindulna az idő, és én mennék vele…” (Kórház).
A vizuális emlékezet a szakirodalom eligazítása szerint érzéki benyomáson alapul: valamely ember arcvonásainak a megjegyzése, felidézése. Erre lehet példa a Doktor bácsi, aki „aranykeretes / lennon-szemüveget hord, a haja meg olyan, mint / jimi hendrixnek, csak szőkésbarna…”. Az akusztikus emlékezet mintadarabja a Zongora, amelyben „a kultúrház résnyire nyitott ablakán zongoraszó / botladozik az utcára”. A vers keretes zárlatát is érdemes felidéznünk, már csak a költői én önreprodukciója miatt is: „s hogy mégis mitől / boldog az a keserédes pillanat ott a kultúrház előtt? talán, hogy akkor még olyannak képzelem / a jövőt, amilyen sosem lesz. de hogy nem lesz / olyan, negyven év múlva már nem zavar – lassan / megszokom magam.” Már ebben a versben is fel-feltűnnek olfaktorikus (szaglási) emlékingerek („szívom magamba az illatot”; sőt, kimondottan / szeretem a kesernyés, fojtó illatot”). A Szalmazsákban szinesztéziás felidézésre is találunk példát: „a tarló fényes, sárga szaga talán örökre bennmarad / az orromban, ahogyan a húgyé is”. Példa lehet még az olfaktorikus emlékezetre a Fürdő című versből: „s a víznek szaga lesz, szaga”; vagy a Teasüteményből: „amikor a húsüzem mellett futok, megcsap valami / ismerős szag. a régi vágóhídé, ahol majd apám / és anyám is dolgozik. gyerekkoromban / utálni fogom azt a szagot, amely nem a kivégzésükre / váró disznók trágyabűze, nem is az elfolyó véré, / nem a csatornaszemeké, teherautóké, bélüzemé, / nem a távolabbi füstölők kesernyéje vagy hűtőkamrák / húsainak hideg illata, nem kolbászhegyeké, hanem: / zsírszag.” S végül az emlékezet emocionális faktora jelentkezik a következő sorokban: „a tehetetlenség ragacsa, a megalázó kiszolgáltatottság / marad csak a történetből negyven év múlva…” – olvasható a Bicska első versmondatában.
Néhány vers szövegében néhol kurzivált szavak is feltűnnek allúzióként: a Kórház című költeményben például Kosztolányi Dezső Azon az éjjel (1910) című versének szavai „reinkarnálódnak”: „holdfényben úsznak a házak, a kertek”; „hallgat makacs ajakkal”; „olyan lesz, / mint egy tört szemű fekete angyal”. Szintén Kosztolányi-allúzióra találunk példát az azonos című Doktor bácsi című versben („prémét szelíden prémezi homály”; „színházba tér vagy csöndbe vacsorál”), és József Attila hangját hallani ki az „éljen hitler!, kiáltja majd egyszer a félig cigány, vagy tán egészen az” sorból. Egy igen szép reminiszcenciára (egy korábbi téma, motívum visszaidézése új műben) példa a Temető című költemény, amelynek „ha rálépek valamelyik / süppedt vagy frissen gereblyélt kis földkupacra, / az fájni fog a halottnak…” sorai Ratkó József anyasirató versével (Anyám) mutatnak témabeli rokonságot: „Anyám a föld alatt van, / vigyázok, rá ne lépjek. / Nem tudom, mily alakban / költi föl őt az élet. // Könnyű, soványka teste / nem tudom, hogy mivé lett / – bogárka, búza lett-e – / vigyázok, rá ne lépjek.”
Azokat a szöveghelyeket érdemes még kiemelnünk, amelyekben az emlékezés kudarcba fulladásának lírai lenyomataival találkozhatunk: „erre később nem emlékszem”; „nem tudom felidézni évtizedek múltán”; „másra nem is igen emlékszem”; „nem emlékszem (a kórházi kosztra)” – sorjáznak a felejtés nyelvi megnyilatkozásai a Papucsban. Vagy „az arcára sem emlékszem” (Késdobálás); „amikor / ezt írom, már nem emlékeznék rá” (Sikkasztás); „és majd eltemetjük nagyanyámat, / és majd elfelejtem a történeteit” (Olló); „a szomszéd fiú is lehet! ám hátulról már nem tudom / azonosítani. s ha ő lenne is – minek? majd törli / az emlékezet. majd törlődik az emlékezet.” (Rongyfoci). Végezetül a deixis alakzatára is több példát találunk: „amikor ezt írom, / nem emlékszem a halálhírére (Bolond); „amikor ezt írom, apám rég halott / lesz, s már az amerikai csoki ízére sem emlékszem” (Amerikai csokoládé).
Összességében elmondhatjuk, hogy Jenei Gyula imént elemzett kötetében mindig más fénytörésben jelentkeznek azok az emlékképek, amelyeket olvasva „beszippantanak” a szövegek. Karizmájuk oka nagyon egyszerű: olyan hétköznapi emlékszituációk kerülnek a versek fókuszába, amelyekkel az olvasó is találkozhatott élete során (az óvodában, a temetőben, a fürdőben vagy gyónás, óraátállítás alkalmával stb.). Szépen csúcsosodik ki a kötet a záró vers (Avar) utolsó sorában: „és csak / az isten gubbaszt valamelyik nyárfa tetejében.”
Az emlékezet istennője, Mnémoszüné (aki egyben a Múzsák anyja is), amint azt láthattuk, kéz a kézben jár Léthével. Az emlékezés nem más, mint a felejtés folyójába torkolló nyomvonal. Jenei Gyula Mindig más vershúrjain megpendülő privát emlékezethelyei Mnémoszüné versfolyójának „élménydús” hullámai, amelyek néha alábuknak a felejtés habjaiban.
Jenei Gyula: Mindig más – az emlékezet versei. Tiszatáj Könyvek, 2018.
