Utazunk. Lassan, szótlanul, döcögve, ölemben a versek. Útravalók. Útitársak. Belső kalandok, ismerős tájak. Helyek, Utak, Távolságok suhannak el vagy torpannak meg mellettem egy-egy állomásnál az írások által. Néha elkalandozom. Néha kizárul a külvilág. Néha elmerengek. Néha megkönnyezem. Pedig nem is hullámvasúton ülök. Vagy mégis?

Átböngészve Jenei Gyula versesköteteinek fogadtatását, mintha a 2018-ban megjelent Mindig más című kötet hirtelen jelentősen megnövelte volna az érdeklődést a Szolnokon élő alkotó költészete iránt. Noha addig sem maradtak reflektálatlanul verseskötetei – a legkevésbé sem –, a Mindig más homogén tematikája és hangvétele, nagy tudatossággal kialakított szerkezete és versekben feldolgozott téma (a gyermekkor) regényessége mégis átütött valamiféle falat a szakmai berkek és a tágabb olvasóközönség között.

ősz lesz. vagy tél. az évszakot onnan tudom: átlátni a fák
gallyai között, és gyorsan sötétedik. amikor ezt a verset
írom, már nem emlékszem pontosan, mikor, hogyan
keveredünk oda. készülünk rá, vagy csak valahonnét
hazafelé tartva megállunk útközben, és bemegyünk? még
világos lesz, amikor keresni kezdjük. nem is kellene keresni,
hisz korábban sokszor járok majd ott gyerekkoromban
apámmal, az ő apja sírjánál. nagy nyarakon, borostyánok
között, örökzöldillatban meséli apám, itt nyugszik

Költő, szerkesztő és tanár. A sorrend persze nem rögzíthető. Innen is, onnan is megéli az alkotást. A szolnoki szerkesztőséggel működő Eső egyre nélkülözhetetlenebb szín a kortárs palettán, ahogy Jenei Gyula kötetei is egyre markánsabb hangot képviselnek a maguk fanyar-kontemplatív, tárgyiasan szubjektív történetmesélő verseivel. A beszélgetésen jelen volt a költő, a szerkesztő, a tanár, hiányzóként csupán a felhőtlen mindennapokat jegyeztük fel.

„fölemelte szemét: látta nagy meredek varjú viszi fenn

mint saját koporsóját fekete testét tudta

felrepül ő is s ezt gondolta magában:

tájfun sátra takar majd el megőrli testem –

ám tegye: mégis a szó CSAK FENNMARAD így is amúgy is

AZUTÁN is”
(Szőcs Géza: De a szó a szó)

Az ember beszorult: a szájmaszk mögé, a lakásába, önmagába, ámde egyre szűkösebb neki ez a tér, egyre inkább vágyik a friss, „tiszta” levegőre. Jenei Gyula versei Verebes György grafikáinak kíséretében ezt a léthelyzetet ábrázolják közös, Légszomj című kötetükben, mely bár kissé túlhasznált szó, jól illik jelenlegi életünk kereteihez.

Jenei Gyula legújabb kötete igazi versolvasói csemege. Nem tagolódik ciklusokra: egyetlen mély lélegzetvétel az egész könyv, amelynek jellemzője a kiegyensúlyozott, elejétől a végéig kitartó, grammatikailag is különleges versbeszéd. A kötetegészen végigvonuló, negyven évvel korábbi – gyermekkori – események ugyanis megtörtént, befejezett, a múlt horizontjáról felsejlő szövegekkel szólítanak meg bennünket, olvasókat, a feltételes módú igealakok és a jövőbeli ’majd’ időhatározószó folyton visszatérő használatával.

Jenei Gyula, a szolnoki Eső című lap főszerkesztője új verseskötettel jelentkezett, amelyben alaposan felforgatja az emlékezéssel és az idővel kapcsolatban meggyökeresedett hagyományos irodalmi mintákat. Hogy mi is a szokatlan újdonság a Mindig más verseiben, és miért jó egyáltalán a múltat firtatni, arról Pécsi Györgyi kérdezgette a költőt.

Az Irodalmi Jelen szeptemberi TOP10-es ajánlója három kategóriában. A műveket alfabetikus sorrendben közöljük.

bágyaszt a láz, s tompítja még / a halálfélelmet is