A fizetés nélküli szabadságra ment költői én

– Elgondolkodtam, milyen régóta követem figyelemmel a munkásságod – van már vagy nyolc éve, amikor először hallottalak egy Irodalmi Jelen-esten –, és nem is tudom, hogyan kerültél erre a pályára. Mesélnél erről, honnan és hogyan indultál?

 – Azon mosolygok, hogy ehhez a „semmi különleges”-hez képest az indulásodnál milyen erőteljesen fogalmaztál: a dokk.hu-n az áll bemutatkozásodként: „Kezdő költő és műfordító, bár pofája baromi nagy”. Hogyan viszonyulsz most ehhez az ifjú és – kicsit szépítve – „nagy arcú” énedhez?

– Szerintem úgy viszonyulok húsz-huszonéves kori önmagamhoz, mint minden fiatal, de már azért öregedő, a harmincas éveit taposó ember. Ez az a korszak volt, amikor úgy gondoltuk, mindent tudunk, meg akartuk váltani a világot és benne magunkat, mindenről megvolt a határozott véleményünk, lázadtunk minden ellen stb. Ez egyébként meglátásom szerint igaz arra az irodalmárgenerációra is, amellyel együtt indultam, a mostani 29–35 évesekre, hogy tágabb intervallumot mondjak. Akikkel kvázi vagy ténylegesen együtt kezdtük a pályát, és a mai napig tartom a kapcsolatot velük, azok mind szelídültek, öregebbek és bölcsebbek, no meg persze szerényebbek és visszafogottabbak lettek. Azt gondolom, ez rám ugyanúgy igaz. Már sem kezdő nem vagyok, költő és műfordító is alig, leginkább irodalomtörténész meg levéltáros… 

– Ha már említed a generációd: sokak szerint manapság nem is lehet nemzedékiségről beszélni az irodalomban, minden költő-író a maga kis univerzumát építi, és igyekszik mindenben különbözni a kortársaitól. Te hogyan látod ezt? Érzékelsz közös vonásokat azokkal, akikkel együtt indultatok? 

– Én azért – gyakorló kritikusként, irodalomtörténészként – árnyaltabban közelíteném meg a kérdést. Először is nyilván igaz, hogy minden író-költő a maga kis univerzumát építi, a maga élményanyagából építkezik és a maga egyéni hangján igyekszik írni, akár még tudatosan és formabontó módon is különbözni a kortársaitól. Ugyanakkor ezek elsősorban formai, szövegtechnikai, poétikai különbségek, úgy vélem. Ezzel együtt úgy látom – és persze lehet, hogy tévedek vagy leegyszerűsítek –, ami az én generációmat (mondjuk a 25–35 közötti nemzedéket, értelmezzük tágan) illeti, van nemzedékiség az irodalomban, a lírában mindenképpen. Elég egyébként, ha a Telep-csoportról beszélünk (mondjuk ugye közöttük akadt, aki velem egykorú, és akadt, aki 4-5-6-7 évvel idősebb, de azt gondolom, ez még belefér a nemzedék tág értelmezésébe). Az bizony egy erősen nemzedéki formáció volt, és a velük nagyjából egy időben indult szerzők poétikáját is meghatározta. A háttérben amúgy ott áll egy Kemény István nevű ember is (nevet), aki mint saját nemzedéke, ha úgy tetszik, a mi szüleink nemzedékének egyik legparadigmatikusabb költője, bizony nagy hatást gyakorolt a rendszerváltás előtt-körül született, mondjuk a 2005–2010 körül indult generációra.

Nem titok egyébként, hogy bizonyos verseimet, korszakaimat tekintve – Istenem, hogy lennének egy 32 éves szerzőnek korszakai? mégis vannak –, én is indirekt Kemény-tanítvány vagyok.

Hogy más neveket is mondjak ebből a tágabban értelmezett nemzedékből, markáns hasonlóságokkal a lírai beszédmódjuk, témáik, élményanyaguk terén: Deres Kornélia, Ayhan Gökhan, Lázár Bence András, Nyerges Gábor Ádám, Fehér Renátó, Áfra János, Nemes Z. Márió, Nagy Kata, Nagy Márta Júlia, Simon Bettina, Toroczkay András, és ezeket most tényleg találomra mondtam, a sort még folytathatnám. Mára ők mind szuverén, egyéni hanggal bíró, érett fiatal alkotók, első olvasásra a verseikben több különbözőséget, mint hasonlóságot találunk, ám egyfajta újalanyiság, és valahogy, ha meg akarom fogalmazni, mindegyikük lírájában ott van a biztonságérzet elvesztése, valamiféle ősi egzisztenciális szorongás – jórészt az urbánus fiatal értelmiségi perspektívájából. Szerintem alapvetően az a mi nemzedéki élményünk, hogy pont akkor váltunk felnőtté, amikor kezdett kiderülni, hogy a rendszerváltozás utáni világ mégsem olyan vidám, biztonságos, szép és jó, mint ahogyan gyerekkorunkban, a boldog 90-es évek tájékán, a hirtelen nyakunkba szakadt demokrácia idején megszokhattuk. Noha nyilván még gyerekek voltunk, és vajmi keveset éreztünk a minket körülvevő társadalmi-politikai-gazdasági realitásból... A 2010-es években pályájukat kezdő, nálunk mondjuk már egy szűk vagy bő tízessel fiatalabb alkotók esetében a nemzedéki élmény – említem mondjuk az általam igen sokra becsült Dezső Katát – még markánsabb, és itt már a valódi vagy illuzórikus biztonság emléke sincs meg annyira, csak egy instabil, kiszámíthatatlan környezetben való felnőtté válás élménye. Mindez a nemzedékiélmény-kérdés a kortárs magyar fiatal költészetben egy kismonográfia tárgya lehetne, ilyen terjedelemben csak a felszínt tudom kapargatni ezzel kapcsolatban.

Egy Kelemen-köri estén Novák Valentin és Rónai Balázs Zoltán között

– Azt gondolnám, ritka, amikor az irodalomtörténészi, kutatói pálya csábít el a költészettől, műfordítástól valakit, hiszen az előbbiek sokkal „munkásabbak”, megterhelőbbek, és az önkifejezés lehetősége is behatároltabb ezen a pályán. Te hogyhogy mégis ebbe az irányba fordultál?

– Szerintem a dolog egyáltalán nem ritka, ha megnézzük az irodalomtörténetet, legnagyobb költőinkkel is előfordult, hogy évekig nem írtak verseket, tanulmányt esszét, kritikát sokkal inkább. Nézőpont kérdése, mi „munkásabb”, a metairodalmi szakszövegírás vagy a versírás, nem beszélve arról, hogy az ember szerencsésebb esetben maga választja meg, miről és milyen mélységben ír irodalomtörténészként, kritikusként. Magam egy elég intenzív, 6-8 éves költői jelenlét után eléggé fiatalon eljutottam oda, hogy elfáradtam, kissé kiégtem. Amúgy meg közepes szerző vagyok szépíróként, mindent megírtak már, mit írjak meg, és főleg kinek? (Nevet) Persze egy 32 éves fiatal szerző nyilván nem mond olyat, hogy soha többé nem ír ezt vagy azt, például verset, igazából írtam párat az elmúlt években is, meg vannak ötleteim, csak most úgy fest, egy ideje és még egy ideig inkább a metairodalmi szövegek előállítása nálam a prioritás. De majd kiderül, nem tudom, mit hoz a jövő, a saját irodalmi pályámmal, ha van olyan, kapcsolatban sem vagyok jós.

– Ha fellapozom például a Fantomképek című kritikaköteted, az tűnik ki belőle, hogy rendkívül tág a horizontod: ebben a gyűjteményben Babics Imrétől, Szőcs Gézától kezdve Tóth Krisztinán és Kemény Istvánon át az általad előbb említett harmincas generáció tagjaiig számos, egészen különböző attitűdű alkotó felvonul. Hogy profánul fogalmazzak: cseppet sem tűnsz „szektásnak”…

– Szívemnek kedves kérdésfelvetés, kedves Eszter, és már a nemzedéki élmény kapcsán is ki akartam rá térni, csak nem maradt rá valahogy idő… Ezt jól látod, az irodalmi érdeklődési és befogadási horizontom igen-igen tág, és nagyon nem szeretem a „szektás” mentalitást, más néven szekértáborosdit, megint más néven a klikkesedést. Az írószervezetek lobbicsoportjait sem igazán kedvelem. Tagja vagyok a JAK-nak, a FISZ-nek, az Írószövetségnek, a Műfordítók Egyesületének, és még ki tudja, mi mindennek, magam sem tartom számon, de csak passzívan. Huszonévesen azt hittem, ha az ember „tag”, akkor az jó dolog, kifejezi vele a szakmához-közösséghez való tartozását. Mára úgy gondolom, ez leginkább formális dolog. Igen, hogy konkrét neveknél maradjunk, Szőcs Gézától kezdve Kemény Istvánon, Bíró Józsefen, Zalán Tiboron, Petőcz Andráson, Böszörményi Zoltánon át egészen Bertha Zoltánig, Szepes Erikáig, Zsávolya Zoltánig vagy Kulcsár-Szabó Zoltánig (hogy irodalomtörténészeket is említsek) bezárólag sok embert sokra tartok, írok a műveikről tanulmányt vagy recenziót, és többségükkel, ha nem is tartok napi szinten kapcsolatot, mert egyébként elég kevés helyre járok el, de úgy vélem, jóban vagyok, és megvan a kölcsönös megbecsülés, néhányukkal a közeli vagy távolabbi barátság is. Nagyon nagy átka a magyar irodalmi és tágabb értelemben a művészeti, humántudományi életnek a jórészt pártpolitikai-ideológiai alapú szekértáborosdi, az ő kormánypárti/én ellenzéki, ő jobboldali/én baloldali, ő büdös komcsi/ő meg büdös náci ellentét, hogy sarkítsak és ironizáljak egy kicsit. Megvan ez már régóta, a népi-urbánus viták óta, hogy leegyszerűsítsem a dolgot, persze. Lényegében az 50-100 éves vitákat játsszuk újra. Én kb. az utóbbi 3-4-5 évben jöttem rá, hogy egy alkotónál a politikai hovatartozás, pártszimpátia, de akár a személyes kapcsolati háló is huszadrangú kérdés. Az ember nem egy politikai véleményből áll, az irodalmi alkotói életmű pedig főleg rohadtul nem. Nekem őszintén szólva ebből nagyon elegem is van, és általában nyugodtan és kulturáltan, de ingerülten szoktam válaszolni az olyan kérdésfeltevésre vagy témafelvetésre, hogy én ezzel is meg azzal is jóban vagyok, ezek meg azok közé is eljárok, erről meg arról is írtam, akkor ennek meg ennek vagyok az embere, ehhez meg ehhez a (többnyire politikailag orientált) értelmiségi klikkhez tartozom, és ez ezért meg azért helytelen.

Itt és most szeretném tisztázni, hogy nem tartozom semmiféle klikkhez, nem vagyok senkinek az embere, hanem lehetőleg a magam embere, azaz szuverén, normálisan gondolkodó, irodalommal foglalkozó fiatal magyar értelmiségi vagyok, vagy legalábbis szeretnék lenni… És alapvetően egyénekben és egyéni életművekben, nem szervezetekben, klikkekben, érdekcsoportokban hiszek, ebben a tekintetben mindig kicsit individualista és öntörvényű voltam. Ezért érhetnek és érnek is támadások, hogy köpönyegforgató meg a valódi nézeteit fel nem fedő vagy érdeke szerint váltogató ember vagyok, pedig jórészt csak toleráns szeretnék lenni, és igyekszem normálisan gondolkodni.

Dedikálás az Irodalmi Jelen standjánál

– Ugyanakkor mégsem könnyű a kortárs magyar kritikában függetlennek maradni, és itt most inkább a személyes és egzisztenciális függőségi viszonyokra gondolok. A kritikus is kiadóktól, lapszerkesztőktől függ, nem mindegy, hogy kiről és mit ír. Én részben ebben sejtem az okát, hogy a kortárs kritika nagyobb része kicsit amolyan udvarias körbetáncikálás lett, vagy baráti vállveregetés, vagy marketingkritika. Nincsenek már igazán nagy kritikustekintélyek sem. Te hogyan látod a mai helyzetet?

– Most mit mondhatnék erre, ha nem azt, hogy az irodalmat és annak intézményrendszerét, az irodalmi életet, és persze tágabb értelemben az egész művészeti és humántudományi életet emberek csinálják, és olyan is? Payer Imre kiváló költő barátom mondta némi cinizmussal egyszer, hogy a művészet az ember országa, nem pedig az Istené. Igen, ezzel semmi újat nem mondtunk, függőségi viszonyok, személyi elkötelezettségek, érdekek, ember–ember kapcsolatok mindig is voltak, most is vannak és lesznek. Igen, a kritikus is kiadóktól, lapszerkesztőktől stb. függ, de hogy megélne csak és kizárólag abból, hogy irodalmi műveket recenzál vagy életművekről ír tanulmányokat, nos, az a mai világban szinte lehetetlen. Én például egyébként sem egyetemi oktató, sem kiadói szerkesztő, sem (főállású, fizetett) folyóirat-szerkesztő nem vagyok – beszédhibám okán sem –, és nem is vágyom ilyesmire. Tudniillik levéltárosként dolgozom a Magyar Nemzeti Levéltárban, részben hivatalnokként, kisebb részben tudományos kutatóként, és nagyon jól érzem ott magamat. Kicsit belekontárkodom néha a történettudományba is, társszerző vagyok pár (eleddig három) levéltári forráskiadványban, de történész ettől még nem lettem, és azért alapvetően továbbra is irodalomtörténész vagyok, aki elsősorban kortárs magyar lírával foglalkozik időnként. Irodalmi intézményektől egzisztenciálisan független vagyok, és amúgy, ha éppen egy folyóirat fizet is valamit egy-egy kritikáért vagy tanulmányért, nem igazán nevezhető a mai világban releváns összegnek. Én semmiképpen sem a pénzért csinálom, amit csinálok, mert a sörköltségem sem jön ki abból, amit ezzel megkeresek, pedig elég sokat publikálok (még mindig, pedig jóval kevesebbet, mint régebben). A kortárs magyar kritika jó része valóban vállveregetés vagy marketingkritika, én magam viszont nyugodt szívvel írom le bárkiről, amit leírok, mert az mindig a talán szubjektív, talán nem is egészen eredeti, újszerű vagy formabontó, de őszinte véleményem, ha számít valakinek valamit.

Durván negatív kritikát magam pedig nem azért nem írok, mert félek, hogy megsértek valakit, és akkor nem hoz le többé ez vagy az a folyóirat, nem kapok NKA-ösztöndíjat, nem támogatják a könyvemet stb., hanem azért, mert egyszerűen nem akarom venni a fáradságot arra, hogy leírjam valamiről, miért rossz, vagy legalábbis nekem miért nem tetszik. Ami nem tetszik, arról nem írok, amiről viszont írok, azt sokszor bírálom is, mert tökéletes mű, könyv, vers, regény, dráma, nyilván nem létezik. Nincsenek nagy kritikusegyéniségek? – én ezzel vitatkoznék, bár lehet, hogy én kicsit összemosom a (professzionális, felsőoktatásban tanító, doktorált) irodalomtörténészeket a (népszerűsítő) kritikusokkal (szerintem amúgy nincs éles határ az irodalomértelmezés tekintetében). Ott van például Szepes Erika, Radnóti Sándor, Bertha Zoltán, Bán Zoltán András, Kálmán C. György, Szakolczay Lajos, Szilágyi Zsófia, Károlyi Csaba, Márkus Béla, Jánosi Zoltán, Halmai Tamás, Bakonyi István, Bednanics Gábor, Soltész Márton, nemrég még ott volt szegény jó elhunyt Tarján Tamás vagy Szerdahelyi István – és most direkt mondtam találomra több mint tíz nevet a különböző politikai oldalakról –, és persze mondtam olyat is, akinek fogalmam sincs a politikai nézeteiről, és egyébként nem is érdekel annyira, míg kortárs szerzők (élet)műveiről remek szakszövegeket ír. Sokak számára ez a névsor nyilván összeegyeztethetetlen figurákat tartalmaz, s tán még az említettek egy része sem szeretne egy lapon említődni más említettekkel, de nekem nagyon is összeegyeztethetők egymással… 

Duna és sör: Zsávolya Zoltánnal a Magyar Napló-hajón

– Nemrég hallottam egy írótól – s mivel semmi ártó nincs a „pletykában”, meg is mondhatom, kitől: Kerékgyártó Istvántól –, hogy mennyire örült az Irodalmi Jelenben publikált kritikádnak (konkrétan A rendszerváltó című regényéről), mert azon kevés írások egyike volt, amely nem értette félre az írói szándékot, sőt nagyon pontosan ragadta meg a regénye üzenetét. Azt gondolnám, kritikusként mindig sokkal nehezebb megítélni ezeket a „nagyon kortárs” témákat, mint az élet nagy és régi kérdéseit feszegető műveket…

– Ez pontosan így van, és Kerékgyártó Istvánt is köztudottan sokra becsülöm, még kismonográfiát is akartam róla írni, csak nem jutottam még oda, sok félben lévő ötletem egyike. Ha úgy tetszik, én igen konzervatív vagyok, és vallom, hogy a szépirodalom – legalábbis némely esetben – referál a valóságra, az emberi világra, társadalomra. Ebben az értelemben nem vagyok egy kifejezetten posztstrukturalista gondolkodású irodalmár. Személyesen kifejezetten szeretem az olyan kortárs irodalmat, amely politikai-társadalmi témát értelmez, feszeget, akár kényes (aktuálpolitikai) kérdéseket. Kritikusként ugyanúgy szeretek írni az ilyen művekről, és egy időben költőként is elkövettem olyasféle szövegeket, amelyek leginkább a közéleti költészet címkével illethetők. A nyomdából frissen kijött szakkönyvem címe – öt év nem folyamatos, korábbi munkáimat is recikláló, de viszonylag nagy munkája – a Poetica Humanistica Hungarica Postmoderna (?) – Személyesség, közösségi beszédmód, humanizmus reprezentatív kortárs magyar költők életművében. Ha más nem, ebből kiderül, mit gondolok erről a kérdéskörről... 

– A tervben levők közül elkészült viszont egy kismonográfiád, nevezetesen Böszörményi Zoltánról. Mivel ismerem a művet, ki merem jelenteni, hogy bármennyire szakmainak hangzik is a monográfia műfaja, ez a kötet biztos, hogy nemcsak a szakma érdeklődésére tart majd számot, mert alapvető művészeti, alkotói, irodalmi témaköröket érint. Lehet, hogy a Böszörményi-életműben is a nagyon aktuális vagy épp az örök érvényű társadalmi kérdések ragadtak meg?

– Zoltán pontosan olyan alkotó, aki verseiben és prózájában is igen gyakran foglalkozik mind örök érvényű nagy kérdésekkel, mind pedig aktuális társadalmi-politikai témákkal, problémákkal. Vagyis szépíróként hozzám hasonlóan jó értelemben konzervatív szerző, aki hisz abban, hogy az irodalomnak dolga a külvilágra, az emberi valóságra reflektálnia és referálnia, és nem csak l'art pour l'art érdemes írni. Ő is leginkább egy késő modern, kevésbé posztmodern szerző (pontatlanok persze ezek a korstílus-elnevezések, főleg egy rövid interjúban, de valahogy hívni kell őket), és eléggé ugyanabban az irodalomfogalomban és paradigmában hisz, amiben én is. Ebben az értelemben egy igen érdekes és jó életmű az övé. Nem véletlenül vállalkoztam róla is kismonográfia írására számos más kortárs magyar szerző mellett (eddig Kemény István, Bíró József, Géher István, és előkészületben egy kisebb esszémonográfia Petőcz András és Zsávolya Zoltán életművéről), és nem véletlenül van átfedés a Poetica Humanistica Hungarica Postmoderna (?) és a Böszörményi Zoltán életművét tárgyaló könyv között. Ami azt illeti, igen, akár laikusok is kézbe vehetik bátran, hiszen ez egy esszémonográfia, kevésbé száraz, tudományos szöveg. Miként hiszek abban, hogy a szépirodalom a valóságra adott művészi-emberi reflexió, abban is hiszek, hogy a metairodalmi szövegeknek sem feltétlenül csak a szűk irodalmárszakmának kellene szólniuk, hanem esetleg próbálják meg megszólítani az irodalomkedvelő laikus közönséget is, rávéve az olvasót az olvasásra. Mert lehet olyat játszani, hogy tíz irodalomtudós ír egymásnak egymást agyonidéző tanulmányokat, amiket a laikus olvasó nem ért, vagy legalábbis unja, ha a szeme elé kerül az ilyen szöveg, csak szerintem annyira nem érdemes. Az érthetőség és az olvasmányosság pedig egy bölcsészettudományi, művészetelemző szöveg esetében szerintem nem zárja ki az elmélyültséget és a szakszerűséget. 

– Azt hiszem, ez a kézzelfogható és hiánypótló műveket eredményező irodalomtörténészi ars poeticád is szerepet játszott abban, hogy idén te kaptad a Gérecz Attila-díjat. A terveid hallgatva úgy tűnik, a díj nem szusszanásra, leülésre késztet, épp ellenkezőleg…

– Mit is mondhatnék erre… Hogy hiánypótló műveket írtam volna, nem hiszem, de leginkább olyan szerzőkről-életművekről írtam és írok, akik, amelyek érdekelnek. A Gérecz Attila-díjról azt tudom mondani, hogy a díjakat emberek adják embereknek különböző szempontok alapján, és körülbelül ennyit is érnek. A Gérecz Attila-díj alapvetően az elsőkötetes szerzők díja szokott lenni, bár a jogszabály nem zárja ki, hogy többkötetes, de mindenképpen 35 év alatti irodalmárnak adományozzák. Nyilván szórványosak és pletykaszintűek az információim, de történetesen tudom, hogy idén a József Attila-díj kapcsán is szóba került a nevem. Tudom, kik támogattak, kiknek köszönhető a döntés. Mivel az irodalmi középdíjak kissé elcsúsztak eredeti funkciójuktól, és az eredetileg pont az én nemzedékemnek és a középnemzedéknek szánt József Attila-díj (régen ráadásul konkrét kötetre is adták!) egyre inkább az idősebb, addig állami elismerés nélküli szerzők díja kezd lenni az utóbbi években a 65 év feletti díjazottaknak járó művészjáradék intézménye miatt (más művészeti középdíjak kapcsán ugyanez a tendencia megfigyelhető), hát itt van ennek de facto ifjúsági változata, de vele pro forma ekvivalens Gérecz Attila-díj, az én generációmnak, úgy tűnik, most ez a jussa...

Úgy vélem, növelhetné a kulturális kormányzat a kiosztható középdíjak számát, mert a nyolc (idén rendhagyó módon 16) József Attila-díjhoz képest a kétévente egy (idén rendhagyó módon 2) kiosztható Gérecz Attila-díj tényleg nem sok. Ha megkérdeznének erről, átgondolnám a jelenlegi rendszert. Lehet, hogy nem volna ördögtől való visszatérni az ántivilágban egy ideig fennálló gyakorlathoz, mikor a József Attila-díj például három fokozatú volt, nagyobb volt a kiosztható elismerések száma, és a különböző fokozatok különböző nemzedékeket szólítottak meg. Ezzel együtt természetesen örültem, amikor értesültem róla, hogy állami középdíjat kapok, és igen jól mutat az ilyesmi az ember szakmai önéletrajzában, azonban ettől sem jobb, sem tehetségesebb szerző, sem más ember nem lettem. Nem hiszem, hogy emiatt le kéne ülnöm, halogatnom kellene a további szakmai terveimet, az (irodalmi) élet megy tovább. Hangozhat ez akár valamiféle álszerénységnek, pedig csak igaz, mert nem vagyok egy túlzottan hiú gyerek... (nevet)

A Gérecz Attila-díj átvételekor

– Ha már ilyen jó végszót adtál, akkor a költői énedről is beszéljünk, aminek alapján én sokkal inkább az önmarcangaló-öngyötrő típusnak képzellek, mintsem hiúnak. (Már ha jól érzékeltem az iróniát az utolsó mondatodban.) Mély nyomott hagyott bennem a Félkomfortos magánpokol című köteted (Irodalmi Jelen Könyvek), amelyben a létezés és az én igencsak mély bugyraiba szállsz alá...

– A költői énem az már egy ideje fizetés nélküli szabadságon van, szóval az irodalomtörténészi meg a levéltárosi énem tud elsősorban nyilatkozni. A gázszámlára valót a levéltárosi énem keresi meg. (Jó dolog is a disszociatív személyiségzavar...) Komolyra fordítva a szót, igen, valóban eléggé önmarcangoló és öngyötrő lelkületű ember vagyok, és ez meglátszott a verseimen is, amíg írtam verset. Mellesleg lényegesen jobban érzem magamat a bőrömben, mióta nem írtam verseket. De amíg írtam, alapvetően egy Pilinszky–Celan–Ted Hughes–Pessoa irányban írtam, ezek az alkotók, akikre mondhatom, hogy igen erősen hatottak rám. Első hallásra kevés közük van egymáshoz, de én úgy gondolom, nagyon is sok. Akár a Pilinszky–Celan–Ted Hughes–Pessoa vonal is lehetne egyszer egy monográfia tárgya, de nem most. A kortárs magyar lírában egyébként G. István László, Iancu Laura, Schein Gábor, Gyukics Gábor, Kemény István és még egy páran foglalkoznak ilyesmivel, írnak ilyesféle hangnemben, s nálam lényegesen jobban teszik ezt... Érdekes amúgy, hogy pont a Félkomfortos magánpoklot említed, ma nem érzem a legjobban sikerült kötetemnek, de talán működött benne, aminek működnie kellett, nem tudom, régen volt, távol érzem magamtól a saját magam által írott szépirodalmi szövegeket. Sok benne a Celan-utánérzés, azt biztos. Meg az is, hogy az emberi lélek mélységei mindig is érdekeltek, nemcsak a sajátomé, a másé, úgy általában az emberi lélek. Per pillanat abban kételkedem elég mélyen, hogy én erről hitelesen, művészi értékű szövegeket tudok megírni. Vissza kellene egyszer térni (Szepes Erikával szólva) a mocskos mesterséghez, de egyelőre valamiért nem ez a prioritás, ahogyan a beszélgetésünk elején is mondtam volt...

– Van a költészeteddel kapcsolatban egy „műfaji” megjelölés, amelyet gyakran kötnek a nevedhez, sőt te magad is belefoglaltad már versbe is, tanulmányba is. Ez a képviseleti költészet. Mit értesz ez alatt?

– Nem tudom már, magam képviseleti költő voltam-e vagy vagyok-e, valószínűleg voltak ilyen irányú törekvéseim és próbálkozásaim. Hogy gyakran kötik a nevemhez, meglep, mert elég sok minden mással is foglalkoztam. Szerintem, miként azt valahol le is írtam, a képviseleti líra olyan költészet, mely valami konkrét eszmeiséget, reflexiót hordoz, azaz képvisel valamit, reflektál valamely korjelenségre vagy társadalmi problémára, azonban nem kell feltétlenül azonnal valamiféle konkrét politikai orientációra gondolni. A közösségi vagy képviseleti beszédmód persze nagyon nem azonos a politikai költészettel, ahogyan azt irodalmár kollégák némely esetben hajlamosak összemosni...

– Az olvasók most találkozhatnak A hónap alkotója összeállításban Valószerűtlen város-versciklusoddal. Saját „városviszolygásod” vagy városszereteted ihlette ezeket a szövegeket?

– Kezdjük ott, hogy a versciklus címe egy allúzió T. S. Eliot The Waste Land – Átokföldje című versére, ahol az unreal city Vas István magyar fordításában valószerűtlen város. Persze ez csak nagyon áttételesen egy Eliot-parafrázis, de valahol mégis ennek a továbbgondolása. Alapvetően én itt is valamiféle képviseleti-társadalomkritikai költészetet akartam csinálni, de lehetőleg minél személytelenebbül, minél abszurdabb és szimbolikusabb tartalmakkal, és minél kevesebb aktuálpolitikai vagy konkrét magyar/kelet-európai társadalmi reflexióval. Tágabb értelemben persze mindez emberiség-lét-kritika és efféle közhelyek, amellyel versíró emberek már számtalanszor próbálkoztak (nevet). Egyébként ezeket mostanában írtam, de nem terveztem közzé tenni, szóval az sem egészen igaz, hogy évek óta nem írok verset. Nem írok, de ezt az összesen negyven-valahány verset, egy ciklus megírtam, mert még mindig ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak. Kaptam olyan kritikát jeles, idősebb költő barátomtól, hogy ez olyan esszéisztika-publicisztika versben, el kéne felejteni és valami elvontabbat csinálni. Lehet. Másoknak meg érdekes módon tetszik, de ezeknek a szövegeknek az esztétikai színvonalát ne én ítéljem meg. Mint látod, nem valami optimista líra ez sem. Amúgy én Budapesten nőttem fel, szeretem ezt a várost, el sem tudnám képzelni másutt az életemet. Nem viszolygok az urbánus léttől, hiszen születésem óta ez a természetes számomra. A valószerűtlen város nyilván részben Budapest, részben egy szimbolikus-allegorikus város, tán valahol Kelet-Európában, de tágabb értelemben az egész emberi társadalom létezésének abszurd-szürreális-morbid játszótere... 

– Annak idején, a Félkomfortos... bemutatóján Mányoki Endrének volt egy nagyon emlékezetes megállapítása a verseid világáról szólva, amikor azt mondta, a te Sziszifuszod lefelé görgeti a követ, amely mindig visszapattan az origóba. Igaznak érzed ezt?

– Hű, de jó, hogy te emlékszel Endrének erre a szakmai értékítéletére, kedves Eszter, mert bizony én nemhogy a bemutatón elhangzottakra, de magára a kötetre is alig emlékszem. Nem tudom, igaz-e; ha azt jelenti, hogy amikor írtam versnek titulálható szövegeket, jórészt mindig ugyanazokra a témákra hegyeződtek ki, illetve voltak engem foglalkoztató állandó témák, és az ilyen irányú próbálkozásaimat áthatotta egyfajta ismétléskényszer, akkor biztosan igaz. De szerintem ezt nem az én tisztem eldönteni, hanem leginkább annak, aki olvassa a szövegeket. Az irodalom valóságreferenciájában hiszek, a szerzői intencióban is, de abban, hogy a szerzőnek lenne dolga didaktikusan magyarázni a saját szövegeit bárkinek bármilyen fórumon, már jóval kevésbé.  

A verseskötet bemutatóján 2013-ban, az Irodalmi Jelen estjén

– Hát, tényleg makacsul lepergeted magadról a költői szerepet... Viszont a műfordítói éned talán ma is aktív. Paul Celan költészetéhez hogyan kerültél közel?

– A műfordítói énem sem olyan aktív már, ugyanis verset is igen régen, 3-4 éve fordítottam utoljára. Bölcsészettudományi szakszöveget azóta annál többet. Paul Celannal az egyetemen, talán elsőéves bölcsészhallgatóként találkoztam először, és mivel már akkoriban is egészen jól olvastam németül, hát utánamentem mind Lator László és Marno János magyar fordításainak, mind az eredeti, német nyelvű életműnek. Azt már felületes információk alapján tudtam, hogy Pilinszkyhez igen sok köze van, a holokauszt irodalmához pedig családom története okán – az édesapám anyja zsidó volt és holokauszttúlélő – is számos szál fűzött. Elkezdtem Celantól fordítani, jórészt olyan verseket, persze, amelyek Lator László és Marno János válogatott fordításköteteiből kimaradtak, de megkíséreltem magyarul meglévő versszövegek újrafordítását is. Ezek 2009-ben megjelentek egy Nyelvrács című válogatott magyar nyelvű műfordításkötetben, ezt követte egy Lélegzetváltások és egy Kristálylélegzet című kis terjedelmű Celan-fordításkötet is.

Közben elkezdtem a szerzővel kutatóként is foglalkozni, megjelent róla 3 kisebb, majd egy nagyobb terjedelmű szakkönyvem, végül ez utóbbinak egy jelentősen javított és bővített verziója, mely a PhD-értekezésemet kitevő tanulmányokat is magában foglalta. A mai napig állítom, hogy Celan a huszadik század egyik, ha nem a legnagyobb európai lírikusa (ebben persze szerencsére irodalomtudósok légiói értenek velem egyet), és lírája az emberi lélek legsötétebb mélységeit nyitja meg. Ugye a szerző holokauszttúlélő bukovinai német zsidó volt, aki francia emigrációban, Párizsban halt meg, öngyilkos lett 1970-ben. Tragikus sors és tragikus líra, engem pedig a tragikum az irodalomban mindig is érdekelt. Egy ideje egyébként Celannal, illetve germanisztikával és holokauszt-irodalommal sem foglalkoztam már, de azért még mindig nincs elfelejtve, természetesen.  

– A beszélgetésünk elején említetted Géher István nevét, aki sok műfordító számára kultikus tanárfigura. Tudnál példát mondani, neked mit hagyott örökül, amiből folyamatosan tudsz meríteni?

– Mivel Prospero sziluettje címen megjelentettem egy kismonográfiát Géher Istvánról, azt hiszem, kimerítően leírtam már, hogy miért volt jó költő, műfordító és irodalomtörténész. Alapvetően volt egy kultikus, 40 éven keresztül tartott műfordítói műhelyszemináriuma az ELTE BTK-n, amelyen fordítók  tucatjai nevelkedtek, és ahol ő, mint remek tanáregyéniség, nemcsak hatalmas bölcsességgel és műveltséggel, de emberséggel is tanított, kritizált, adta át a tudást, mesterséget és késztetett gondolkodásra. Aki ott ült ezek valamelyikén, az tudja, miről van szó. Sajnos az emberrel együtt a tanár is sírba szállt, és mivel Géher tanár úr előadásairól tudomásom szerint kevés hang- és videófelvétel maradt fenn, a kiváló tanár egyénisége és embersége leginkább csak az emlékeinkben él. A műfordításról annyi közhely kering közkézen, szakkönyvekben, jegyzetekben, ez elsajátítható, ha az embernek van minimális irodalmi tehetsége. De ami a tárgyi és mesterségbeli tudásnál mindig fontosabb volt számára: az emberség, a másik ember iránti mindenkori tisztelet. Azt hiszem, ebből lehet a legtöbbet meríteni, és ezt lehet vonatkoztatni az idegen nyelven alkotó szerző és az általa megalkotott szöveg iránti tiszteletre is, és így tovább...

– Egy régebbi kritikádban többek közt azt írtad Böszörményi Zoltán Majorana helyzetjelentése a tökéletes boldogságról című verseskötete kapcsán, hogy nem riad vissza az esztétikai értelemben vett szép versektől, miközben a posztmodern poétikák világában ez nem divat. Hogy látod az azóta eltelt évek fényében: beszélhetünk-e még egyáltalán posztmodern költészetről, és visszatért-e vagy visszatérhet-e a „szép versek” kora?

– Szerintem a kortárs magyar költészet igen sokféle, és ugyanúgy megfigyelhetők benne a késő modern/neomodern, mint az úgynevezett posztmodern tendenciák. Zoltán egyike a számos kiváló, neomodernnek is nevezhető alkotónak, de említhetném ebből a paradigmából a már emlegetett Géher Istvánt, bizonyos szövegeiben igen nagy arányban Turczi Istvánt, Petőcz Andrást, de akár Iancu Laurát és még számos más szerzőt. De az irodalomkritika által posztmodernnek nevezett szerzők, Parti Nagy Lajos vagy Kovács András Ferenc sem mentesek a „szép versek”-től, vagy akár a fiatalabb nemzedékből Nyerges Gábor Ádám. Én azt gondolom, ez nem feltétlenül irodalmi paradigma kérdése, habár a posztmodern paradigmát, ha van ilyen, tudatosan kerülő szerzőkre inkább jellemző az esztétikai értelemben direkt szép szövegek megalkotása. Sokak szerint persze már a posztmodern utáni korszakban és korstílusban vagyunk, szóval ez sem ilyen egyszerű.

– Ha képzeletben tovább utazunk egy „poszt-poszt-poszt” jövőbe, az önmagad pályáját illetően mivel, milyen eredményekkel lennél elégedett?

– Nincsenek őrülten nagy volumenű elképzeléseim. Leginkább szeretnék még középtávon megírni egy-két tanulmánykötetet, monográfiát, sajtó alá rendezni egy-két levéltári forráskiadványt stb. Némelyik ezek közül még csak az igen ködös elképzelés, ötlet szintjén létezik, némelyik már valamilyen stádiumban van, azaz megírtam, sajtó alá lett belőle rendezve valamennyi szöveg. Tudom, ez elég közhelyes válasz, de bölcsész vagyok, nemigen tudok mást válaszolni, mint hogy további könyvek és kisebb volumenű publikációk megírásán dolgozom és töröm a fejemet.

Laik Eszter