Élettel festett könyv

A Nobel-díjas angol író, Kauzo Ishiguro Napok romjai című regényének története jutott eszembe, amikor Mezey Katalin idén, a Magyar Napló kiadásában megjelent, Régi napok rendje* című elbeszéléskötetét olvasgattam. A rokonítás a narráció történelmi, hangulati, múltidéző, paradigmaszerű attitűdjére támaszkodik. Az elbeszélések társadalmi értelmezés-tartománya és függvényrendszere, az emberi sorsok láttatása, a filmszerű képiség az olvasót a történetek átélésére készteti, a mimézis érzetét kelti benne, azét a mimézisét, melyet Platón ugyan elmarasztalt – mondván, az meggátolja az egyént az ideák, a valóság, végül is az igazság megismerésében: „Homérosztól kezdve minden költő csupán utánzója az erény árnyképeinek, s minden egyébnek, amit a költeményeibe foglal; az igazságot azonban nem éri el egyik sem.” **  

Arisztotelész viszont másként értelmezte a mimézist, szerinte az utánzás nem negatív jelenség, az alkotót, a művészt képzelőereje segíti az utánzásban, az alkotás nem kap negatív értékhangsúlyt, mert a dolgok és a létezők általános vonásait képes megragadni. A művész a maga módján képzelőereje segítségével „utánozza”, nem pedig másolja a valóságot. Arisztotelész Poétikájában a drámaköltészet kapcsán elsősorban az emberi cselekedetek és jellemek utánzásáról ír. Mimézis-értelmezése nagy hatással volt Goethére, Lessingre és Schillerre is, de folytathatnánk a sort a nagy francia írókkal, például Stendhallal, Flauberttel.

Mezey Katalin elbeszélései a fenti mimézis-fogalom értelmében utánozzák a valóságot, az írások képisége pedig taglalja, részeire bontja, majd újra összerakja a történések elemeit.

A kötet nyitó novellájában, a Bonyolult történetben az elbeszélő már az elején a dolgok sűrűjébe vág, amikor azt írja: „Ez a történet művésztörténet, mondjuk inkább színésztörténetnek, mert a színészek számára előny, minél több rosszat terjesztenek róluk, illetve ők saját magukról.” A szatirikus felütést azonnal újabb elem gazdagítja: „…ez a színésztörténet külföldön esett meg egy afféle színházban, amilyen nálunk is található a vidéki színi intézmények mellett.” Az utalás egyértelmű: nem a kádári világban játszódik az esemény.  De a történet folyamán megtudjuk, hogy a fővárosi főszerkesztő Lada gépkocsival érkezik a vidéki városba, és azt is, hogy ez a világlélek és világszellem itthon, Magyarországon él. Így válik a történet földrajzi álcázása iróniává, groteszk valóság-ábrázoló erővé.  A Bonyolult történet „bonyolultsága” nem a meseszövésben, a szereplők sokaságában rejlik, hanem abban a társadalmi röntgenfelvételben, melyet az író az olvasó elé tár. Remek érzékkel, intuícióval mozgatja és jellemzi szereplőit, a szatíra ecsetvonásaival fest kor- és kórképet, erkölcsi világot, emberi kapcsolat-rendszert. Nem ítélkezik, nem bírál, inkább torz tükröt állít az olvasó elé, rábízza a felismerést, a morális végkövetkeztetést. Talán ez lehetett az egyik szerződésbontási oka a Szépirodalmi Kiadó akkori vezetésének, hogy Illés Endre igazgató halálát követően megtagadta a novelláskötet megjelentetését. A kádári politikai vezetés nem viseli el a társadalombírálatot, köszöni szépen, nem kér belőle. Pedig a kötetben további hat novella sorakozik: Álom az ifjúságról, Kontyos Mariska, Lopás, Véres szúnyogirtás, Sikerületlen ebéd, Egy magyar parlamenter. Az utóbbi elbeszélést kivéve, mely egy második világháborús történet, a groteszk, szatirikus hangvételű írások (Kontyos Mariska, Lopás, Szúnyogirtás) egy történelmi korszak cselekvés-lenyomatai.

Mezey Katalin empátiával, szeretettel mutatja be novellahőseit: „a harminc és negyven közötti sovány, barna asszonykát” (Kontyos Mariskát), aki kiszolgált már több vállalati elnököt és főkönyvelőt, de ő a helyén maradt, mint „régi bútordarab”, mialatt pedantériája, tisztaság- és rendszeretete intenzitásában és furcsaságaiban mit sem változott. És testi viszonya sem az éppen soros főnökével. A szombat esti vállalati bulin észrevétlenül kisurran a mosdóba, hogy ott Káró Józseffel – akinek húsz évvel fiatalabb felesége is jelen van az összejövetelen –, szeretkezzen. Zsuzsit, aki rajtakapja munkatársait az aktuson, senki sem akarja meghallgatni. Csak nyugtatgatják, csendesítik a felindultságában és italmámorában magát kifejezni képtelen fiatal nőt. Mezey Katalin leheletfinom vonásokkal rajzolja meg a kádári társadalom színes, sokoldalú – jellembeli válságot tükröző –, az egyének kapcsolatrendszerét, az egymáshoz való kötődést megvilágító valóságképet. A rivaldafényben ott tündököl az emberi sorsokat felvonultató, generációs ellentmondásokba torkolló, az érzelmi szövevényből kibontakozó egyén elidegenedés-érzete.  Bravúros íróval van dolgunk, aki az életet a valós élet színeivel festi újra. Időnkénti elhallgatás-technikája – a feszültséget megszakító szünettér – az elbeszélés lendületét fokozza.

Mindegyik novella vizuális elemekben bővelkedik. Olvasás közben úgy éreztem, hogy mögöttem filmkamera áll, valaki rögzíti a történést, amely a szemem előtt játszódik le, hogy pillanatokkal a novella befejező mondata után magamban újra levetítsem, amit az előbb megtapasztaltam. De nem úgy, ahogy olvastam, hanem ahogyan éreztem, lelki szemeimmel megláttam, megragadtam és továbbgondoltam. Bródy Sándor, Csáth Géza, Tersánszky Józsi Jenő, Mészöly Miklós tudott ilyen maradandó hatást kelteni prózai szövegeivel.

Fenti megállapításom vonatkozik a kötet második részére is, melyben nyolc novella olvasható. A 2014–2019 között született írások hangulatban, hangsúlyban, narrációban nem különböznek a korábbiaktól. Ez erénye is a kötetnek, nincs benne hangváltás, az életképek ritmikusak, feszültséggel telítettek. A második rész A kecskék című novellával kezdődik, mely témában „folytatása” az első rész utolsó novellájának, az Egy magyar parlamenternek. Az utolsó világháborúból hazatérő magyar katona szívszorító történetével ismerkedünk meg. A hosszú hónapok óta válasz nélkül maradt számtalan levelét követően szorongva, kétség mardosta lélekkel, de reménymorzsákat csipegetve érkezik a férfi szülővárosába. A villamos ablakából szemléli a bomba szaggatta épületeket, utakat. Aztán befordul a jármű abba az utcába, ahol a lakóháza áll. A romos táj láttán megdobban a szíve. Kétségbeesésében az előtte ülő, ismerősnek látszó férfit kérdezné családja felől, aki elfordítja fejét abba az irányba, hol egy kecskegida legel a füves dombon. Mielőtt bevonult volna katonának, a feleségével azt tervezték, kecskét tartanak, hogy legyen a gyerekeknek naponta friss tejük. A kecskegida láttán mérhetetlen öröm váltja fel az előbbi kétségbeesését: „Aztán összeszedte magát, felvette az átkötözött szegényes ajándékokkal teli papírcsomagot, és elindult a bejárat felé. Lassan, hogy mire odaér, elmúljék tüdejéből a zihálás, ne látszódjék az arcán a zokogás nyoma”. Megrázó, költői, katartikus zárása ez a novellának. Az olvasóban még percekig visszhangzanak a szavak, keresi magában is a megfelelő hullámhosszt, hogy azonosuljon a frontról haza térő férfi érzelmeivel. Majd eljátszik azzal a gondolattal is, hátha senki sem várta a férfit, nem ott lakik már a családja, valaki a helyükre költözött, vagy talán más férfiember szegődött felesége, családja mellé. Az író kétkedéseinkre nem ad választ, inkább nyitott kérdést ír képzeletünk üzenőfalára. Dilemmát teremt a reményből, az örömből, mialatt arra késztet, hogy higgyünk neki, ez az egyetlen variáns: a frontról hazatérő katona épségben, egészségben megtalálja elveszettnek hitt családját.

A kötet címadó novellája, a Régi napok rendje, önéletrajzi ihletésű, amelyben az írónő családjának tagjai elevenednek meg. Mitikus képet fest a házirendről, a bevásárlási szokásokról, a különféle rituálékról. Az emlékek láncsorába régebbi emlékek fűződnek: „Hogy tudhatta egy hatvanöt évvel ezelőtti háziasszony, mi mennyibe fog kerülni aznap a boltokban vagy a piacon… de Nagyanyám még arra is pontosan emlékezett, hogy jó harminc évvel korábban – az első világháború előtti boldog békeidőben – mennyi volt a tojás darabja (6 fillér), mennyibe került a kenyér vagy a tej.” A családtagok ébredése és hajnali készülődése, a reggelizőasztal megterítése, a kávézás, a mindennapok fontos mozzanatai ugyanolyan hangsúlyt kapnak az írásban, mint a kecsketartás, a tej felfőzése, az állatok ellátása, a kertészeti munkák, a pilisvörösvári kert különféle gyümölcsfáinak a számbavétele. Ebbe a majdnem idillikus képbe a magyar történelem tragikus eseményeinek megidézése vegyül: „Anyám 16 éves volt, amikor kitört Pesten a sokszor máig Tanácsköztársaság néven emlegetett 1919-es Kommün. Az öt hónapon át tartó terror idején megélte, hogy ártatlan embereket hurcoltak el és végeztek ki statáriális módszerekkel, azonnali agyonlövéssel, esetleg lent az utcán, falhoz állítva vagy a Dunába lőve… És 1944 őszén, telén is megélte ugyanezt, akkor nem Kun Béla terror-különítményei, nem a Lenin-fiúk, hanem a nyilasok járták a várost és az országot, szedték össze hasonló módon az értékeket és áldozataikat. Az üldözötteket, elhurcoltakat – mint tudjuk – haláltáborokba hajtották vagy belőtték a Dunába, az értéktárgyakat pedig a nyilasházakba szállították, ahol aztán a tisztek, de a keretlegények is részesültek az összerabolt javakból.” Nehéz történelmi hagyaték. Az olvasó dermedten, meglepve áll a felidézett múlt előtt, melyhez később hozzátartozik az is, hogy a magántulajdont bűnnek tekinti a kommunista hatalom, amiért ajánlatos az Apának eltüntetnie a „bűnjeleket”, a Nagyapa „nagy gonddal és ízléssel összevásárolt kedves szőnyegeit, függönyeit, a megrendelésre hímzett ágyterítőket, abroszokat, de porcelánjait is, később hírnevet szerezett magyar művészektől vásárolt festményeit is…”

A múlt, az elmúlás, a nosztalgikus emlékidézés, a tragikum súlyos elemei Mezey Katalin prózai munkáinak. Egy vele készült interjúban így vall erről: „Legfőbb múzsám egyébként is az elmúlás. Azok a sorsok, életek, amelyek elmúltak, de nélkülük megérthetetlen a jelen.” ***

A Régi napok rendjét szeretettel ajánlom minden kedves olvasónak, aki szereti a lírai, izgalmas, katartikus, feszültséggel teli, emberi sorsokat bemutató, képalkotó prózát.

*Mezey Katalin: Régi napok rendje, Magyar Napló, Budapest, 2019.

**Platón: Az állam, MEK, fordította Jánosy István, X. könyv, IV. c.

*** Kiss Nelli: Interjú Mezey Katalinnal, Magyar Nemzet, 2014.03.19.