Mandola története − 1. fejezet

P. senkinek nem volt az őse, rokona is alig, ám ismerőse annál többeknek. Születési anyakönyvi kivonata szerint Csónakos Csabának hívták, azonban történetesen egy olyan nemzedékhez tartozott, amelyben a legtöbben még teljes terjedelmében olvasták A Pál utcai fiúkat, így aztán az általános iskola ötödik osztályában rá is ragadt a Papuskám becenév. Ez az évek során előbb Papusra, később P.-re redukálódott. Hovatovább eredeti neve a feledés homályába veszett.

P. városának három gimnáziuma közül a harmadik számúnak tartott intézményben érettségizett. Szintén hazai pályán szerezte meg történelem-angol szakos tanári diplomáját. Gyönge négyes átlaggal és hektószámra vedelt olcsó szeszekkel abszolválta a felsőoktatást. A főiskola után két esztendőt tanított egy lakótelepi iskolában, majd, zavaros körülmények között lezajlott kipenderítésének másnapján társult réges-régi cimboráinak egyikével, végül annak autóbalesetét és halálát követően magánzóként folytatta a közös vállalkozást. Idejének nagy részét kávézókban és egyéb vendéglátóipari egységekben múlatta. Üzleti és magánügyeit oroszlánrészt ugyancsak ezekből intézte. Valamiféle speciális gépekkel kereskedett, senki sem tudta, pontosan mifélékkel; ha évi kettőt eladott belőlük, királyként, ha hármat, császárként, ha négyet, valóságos földre szállt olümposzi istenként élt (egyébként sem középmagas, csenevész termetéről, sem hosszú, hegyes orráról, sem elálló füleiről nem jutott volna eszébe senkinek az ’isteni’ jelző). Egyesek szerint görög, mások szerint olasz vállalat ügynöke volt, munkája havi harminc-negyven telefonhívásból és az elkelt masinák szállításának megszervezéséből állt. Következésképpen rengeteg szabadidővel rendelkezett. Amit a pultos lányok gusztálása közben bizalmas beszélgetések kihallgatásával, otthon és egyéb ingatlanokban a science fiction klasszikus regényeinek forgatásával, tucatnyi kedvenc írója (mindenekelőtt Krúdy Gyula és Bólya Péter) hosszabb-rövidebb elbeszéléseinek olvasásával, filozófiai értekezések tanulmányozásával, cider nevezetű, alacsony alkoholtartalmú italok szürcsölésével, olykor egy-egy punkrock koncert meglátogatásával, valamint széles ismeretségi körének tágításával töltött ki.

Legmeghittebb pillanatait egy régi lány emlékével osztotta meg, olyankor melankolikusan meredt a semmibe, és elvétve keserédes mosoly jelent meg az ábrázatán. Hajszálnyit azért több volt ebben a mosolyban a keser, mint az édes, de idáig is hosszú út vezetett.

P.-t magától értetődően sokan irigyelték. Természetesen nem meghitt pillanatainak édesbús, nosztalgikus hangulata miatt. Azonban kevés munkával sok pénzt keresni: az emberiség nagy részének ez a leghőbb vágya − és P.-nek ez különösebb erőfeszítés nélkül, a körülmények kifürkészhetetlen összejátszása folytán sikerült. Ezért vált irigység tárgyává. Elhunyt barátja kapcsolatait és bejáratott csatornáit használva minimális energiabefektetéssel ügyködhetett, jó minőségű ruhákban járt, takaros belvárosi lakásban lakott, felső kategóriás autót hajtott, minden nyáron nyaralhatott volna a világ fölkapott üdülőhelyein, ha kedve szottyant volna rá – csakhogy, igen ritka kivételektől eltekintve, nemigen szottyant. A legtöbbször legföljebb a Balatonig jutott, ahol a strandon üldögélt, mustrálta a bikiniket, sült halat evett, és ha megunta a szemlélődést, falatozást, David Lewis On the Plurality of Worlds című könyvét, netán valamelyik Szindbád-regényt, esetleg Bólya Péter köteteinek egyikét olvasgatta (különösen kedvelte a Mindenhez közel címűt). P.-t boldog és gondtalan embernek hitte a világ.

Ő maga nem vallotta magát sem gondtalannak, sem boldognak. Amikor tulajdon helyzetére keresett jelzőt, legtalálóbbnak a várakozó kifejezést érezte. Élete utolsó két évtizede nagyrészt a várakozás jegyében telt, s attól tartott, hátralévő éveiben sem következik be semmiféle változás ezen a téren. Nehezen tudta volna bevallani bárkinek is, hogy mi vagy ki, micsodák vagy kicsodák is képezik voltaképpen várakozásának tárgyát, illetőleg tárgyait; legföljebb annyit ismert be egyik-másik komájának, hogy az érzés kétségkívül kitölti létezésének minden pillanatát. Olyannyira, hogy néha képtelen elhagyni a kávézót, amelyben üldögél, nehogy éppen akkor érkezzen meg valaki, vagy következzen be valami – amit jelként értelmezhet −, amikor távozik. Időnként hatalmába kerítette a cselekvési kényszer, olyankor beült a kocsijába, és nekivágott az országutaknak. Maga sem tudta, merre jár, falvakon vágott keresztül, városok elkerülő útjain száguldozott, kietlen környékeket és kies vidékeket szelt keresztül, benzinkutaknál evett és végezte szükségét, országhatárokat lépett át észrevétlen, hogy végül hegyvidéki panziókban térjen nyugovóra, húsz órát aludjon egy huzamban, és áttetsző bőrű, fiatal lányokról álmodjon, akik egyedül földig érő hajzuhatagukba burkolják kívánatos testüket, és miközben kacagnak, hófehér fogaik meg-megcsillannak, mint Lucky Luke-é a képregényekben. Amikor fölébred, P. ágyékát feszíti a vágy, ám nem is gondol kielégülésre, viszont bőséges reggelit fal, kinyomozza, Európa mely tájékára vetődött, okostelefonján megtervezi a hazautat, és nekivág.

Nagy ritkán P. repülőre ül, s bár nem vonzzák az idegen országok, elrepül valahová messzire. Hátha ott akad rá arra, amire vár. Egy nyomra, egy utalásra. Ha nem is magára arra a régi lányra, akinek emlékét oly áhítattal ápolgatta, de talán valamire belőle... Egyelőre azonban nem jár sikerrel.

Egy késő tavaszi napon a Kaukázusba repült, részint üzleti ügyekben, részint saját késztetéseinek engedve. A hatalmas utasszállító légörvénybe került, majd madárrajjal találkozott, minek következtében kényszerleszállást hajtott végre egy hatalmas pusztaság szélén. Az utasok kisebb sérülésekkel megúszták a kalandot, a pilóta leadta a segélyhívást, és megengedte, hogy az emberek elhagyják a Boeinget, amennyiben látótávolságon belül maradnak. Néhány órán belül megérkezik a segítség, mondogatták, arcukon kincstári mosollyal, a stewardessek. P. hitt nekik, és sétálni indult. Utastársai nem távolodtak el a géptől, P. azonban több száz méterre elcsatangolt. A pusztát virágba borították a tavaszi növények, rovarok szorgoskodtak mindenfelé, a Nap sugarai kellemesen melengették P. feje búbját. Egészen idillinek gondolhatta volna a helyzetet, amibe csöppent, ha hirtelen rá nem döbben arra a megmagyarázhatatlan tényre, hogy különös módon ugyan, de csúnyán eltévedt. Nemigen értette, miként lehetséges ez, hiszen egy síkságon mozgott, amelyen, ha körülnézett, könnyedén megtalálta a repülőgépet, még a szemét sem kellett megerőltetnie, ám valahányszor elindult feléje, idővel mindig eltért az iránytól. Mintha a gép rendre odébb sodródott volna a szilárd talajon, akár tengeren a mentőcsónak. Mikor ezt észrevette, megállt, körbekémlelt, s amint megpillantotta a gigantikus törzset, a szárnyakat, a farkat, máris módosította az irányt. Amit hamarosan újfent elveszített. A gép csúszott arrébb, vagy ő tért el az odavezető útról, mindenesetre hiba csúszott a számításokba. Tucatszor történt meg ugyanez, s úgy érezte, mintha nem mind közelebb, de egyre távolabb kerülne a céltól. Kezdett kétségbe esni, kivált, amikor látta, hogy megérkeznek a mentőegységek helikopterei. Akkor föladta, leszámolt az életével, elfogadta, hogy itt kell nyomorultul elpusztulnia, itt, a seholban, egy névtelen világban, ahol örökké tavasz van, bágyasztóan döngicsélnek a rovarok, és tarkán virágzik a rét. Leült egy vakondtúrásra, arcát a kezébe temette és azon töprengett, vajon ez lenne-e az, amire mindig is várt? Mielőtt azonban rátalált volna a válaszra, két egyenruhás férfi nőtt ki az orra előtt a földből, szláv nyelven, majd tört angolsággal szólongatták, nem értették, miért nem tért vissza a többiekhez, egyúttal sürgették, hogy iparkodjon, ne hagyja megaludni a tejet a szájában, tartson velük, mindenki rá vár. Vagy én várok mindenkire, suhant át P. agyán, miközben fölállt, a két férfi közrefogta, és elindultak a gép irányába.

Később többeknek is elmesélte ezt a furcsa történetet, de többnyire még csak nem is nevettek rajta. Sem érdekesnek, sem szokatlannak nem találták, utóvégre senki sem halt meg, vagy vált nyomorékká benne. Mintha a halál vagy a lebénulás szokatlan és érdekes lenne, nem pedig mindennapi és megszokott, gondolta P. csüggedten, s idővel letett arról, hogy beszámoljon eltévedéséről a seholban, ehelyett inkább kedves bókokat mondott a hölgyeknek, és meghívta őket egy italra, fecsegett az urakkal, és fizetett nekik egy-egy kört. P. alapjában véve szeretetre méltó ember volt.

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-apr-11-0717/mandola-tortenete-2-fejezet