Ugrás a tartalomra

Mandola története − 4. fejezet

Eltűnés (1995)

Amikor Mandola eltűnt, P. kis híján összeomlott. Harmadéves főiskolás volt, körülötte dühöngtek a kilencvenes évek közepének kíméletlen és ijesztően sivár hétköznapjai. Akármerre nézett, csak a bizonytalanságot látta. Akkoriban el nem tudta volna képzelni, hogy a jövőben biztonságban fog élni, ha többnyire lelki nyomorban is, de legalább jólétben, mivel speciális gépekkel kereskedik majd, maga sem tudja, pontosan mifélékkel, s ha évente kettőn túlad, élheti világát, mint hal a vízben. Néhányszor ugyan álmodott gabonával, ami Krúdy Álmoskönyve szerint gazdagságot jelent (olyankor minden bizonnyal a jobb oldalán aludt, hiszen „a jobb oldali fekvésnek mások az álmai, míg a vészes látományok, nyugtalanító képek balról jönnek”), a jómód ígérete azonban a kilencvenes évek közepén nem minden szempontból számított jó reménységnek. A vagyon mindenekelőtt a tisztességtelenség szinonimája volt. (Ha jobban belegondolt, be kellett látnia, hogy ez nagyrészt így is maradt. A kispolgári beidegződések mintegy másfél évszázada kiirthatatlanok a hajdani Monarchia területén.)

Mielőtt Mandolának nyoma veszett, P. úgy képzelte, általános iskolás gyerekeket fog történelemre és angol nyelvre okítani, míg nyugdíjba nem vonul; esténként olvas, rendszeresen átbeszéli Mandolával, amit olvasott, nyáron kirándulnak, télen hógolyóznak, szerencsés esetben saját gyereket is nevelnek, nemcsak a másokét. Miután Mandola eltűnt, már abban sem volt biztos, hogy be tudja fejezni az éppen előtte álló vizsgaidőszakot, nemhogy magát a főiskolát. Mandola nélkül kilátástalan vállalkozásnak tűnt ez is, az is.

− Mióta nem láttad? – kérdezte Endre, gyerekkori cimborája.

− Három napja.

− Összevesztetek?

− Nem tudom.

− Csodálatos – Endre szánakozva nézte.

P. mindenütt kereste a lányt. A kollégiumban, ahol lakott, nem látták. A csoporttársainál sem lelt a nyomára. A főiskolán, az órákon nem jelent meg.

− Azon agyalok, hogy fölhívom a szüleit – nyögte.

− Tedd azt! – biztatta Endre.

− Csak egy a baj… Nem nagyon kedvelnek… Sőt… Meggyőződésük, hogy én vagyok az oka annak, hogy Mandola rengeteg időt pazarolt el az életéből azzal, hogy kijött velem arra a kilenc hónapos melóra Svédországba, ezért aztán, te szent ég!, egy évvel később diplomázik… Meg aztán alapból nem bírnak. Nem illek a lányukhoz – és talán tényleg nem, tette hozzá magában.

− Akkor beszélj valamelyik barátnőjével – nógatta Endre −, hívja föl őket, tudakolja meg, otthon van-e!

És P. így cselekedett. Lesújtó eredménnyel. A szülők nem hallottak Mandoláról. Be is jelentették az eltűnését rögvest a rendőrségen.

Már másnap kihallgatták P.-t a kapitányságon. Az eredménye ennek is lesújtó volt. Szinte egyáltalán nem emlékezett utolsó együtt töltött óráikra.

− Illuminált voltam – ezt hajtogatta.

Pár napig gyanúsítottként kezelték, ha akarta volna, sem hagyhatta volna el a várost. Mivel azonban a nyomozás során a rendőrök több tanúra is rábukkantak, akik látták, amikor P. és Mandola békében elválnak annak a kollégiumnak az előterében, amelyikben a lány lakott, és olyan személyt is találtak, aki másnap reggel találkozott Mandolával ugyanott, P. nevét kihúzták a listáról.

− Semmivel sem lettünk okosabbak – dünnyögte Endre egy hét múlva.

P. bánatos pillantást vetett a barátjára. Kikért még egy kört. Sört és Hubertust. Az alkarja hozzáragadt az asztal lapjához, a szék, amin ült, billegett. A kocsma plafonján széles lapátú ventilátor forgott lustán. Összekavarta a cigarettafüstöt a szeszszaggal, a reménytelenség bűzével és az emberi kipárolgásokkal, s minden bizonnyal el is terelte valahová az elegy egy részét, miáltal többé-kevésbé belélegezhető maradt a becsületsüllyesztő levegője.

− Tré egy hely a világ – morogta P.

Endre meg sem próbált ellenérveket fölsorakoztatni. Később csatlakozott hozzájuk Manó, szintén régi versenyző a sört és a Hubertust tekintve. Ittak. Mintha azon múlna az életük. Gombrowiczot idézték, „nem inni nem lehet”.

− Mert az ivás a mi tisztaságunk – böfögött P. – Hülyeség.

A kocsma plafonján a széles lapátú ventilátor továbbra is lustán, egyre lassabban forgott, míg végül megállt. P. és társai pontosan alatta ültek, ők vették észre legelőször. Nem volt meleg, inkább a szagok súlya növekedett meg azzal, hogy a ventilátor nem késztette mozgásra a levegőt. Néhányan kisvártatva morogni kezdtek.

− Valamit csináljál, Julis! – kiáltott oda egy borízű hang a pultos lánynak. – Olyan sokan vagyunk, mint disznó segge körül a legyek. És olyan büdös lesz itt mindjárt, mint egy disznótelepen…

Julis, a pultos lány áttolta a szájürege egyik oldalából a másikba a rágóját, aztán középre igazította, és fújt egy nagy buborékot belőle.

− Sose tudtam ilyet – jegyezte meg P.

Julis visszaszívta a kipukkant rágóbuborékot, előjött a pult mögül, és egyenesen P.-ék asztalához sietett.

− Álljatok föl egy kicsit – utasította őket, az állára rágógumi-morzsák tapadtak. Az egyik székre, onnan az asztal lapjára lépett, nyújtózkodott, és meglökte a ventilátor egyik lapátját. A szerkezet nem moccant. Julis újra meglódította. Akkor sem történt semmi.

− Akurvaanyádat! – fakadt ki, s még erősebben lökött egyet a lapáton.

A ventilátor beindult.

− Akurvaanyádat! – kiáltotta Julis, és leugrott az asztalról. 

Talán P. vette észre elsőként, hogy a lány a melléhez szorítja a kezét. Aztán azt is látta, ahogy fröcsköl belőle a vér. Tenni semmit sem tett, meg sem nyikkant, csak nézte, ahogy Julis öleli a saját kezét.

− Bassza meg, mi az isten ez? – ordított valaki a sarokból. A vállán egy darab véres hús hevert, mint valami rangjelzés.

− Levágta az ujját, bazmeg…

− Levágta az ujját!

− Elrepült az ujja, azt a kurva…!

− Engedjetek ide, orvostanhallató vagyok!

P. megmeredve állt, figyelte, ahogy a fiatal, magas srác leülteti a pultos lányt arra a székre, amelyen nemrégiben még ő üldögélt, leveszi a saját ingét, és belecsavarja a sérült kezet.

− Nyomókötés, meg el is szorítom – kommentálta, amit csinál. Közben a nadrágszíját próbálta rátekerni Julis csuklójára.

− Hívjon valaki mentőt, biztos van telefon a raktárban – hallatszott egy hang.

− Eredj már, baszki, hívjad a mentőt!

P. megmeredve állt, alig érzékelte, ami körülötte történik. A világ, ez a tré hely, kisvártatva elhomályosult, nem maradt belőle semmi, csak a maró érzés a torokban a Hubertus nyomán és az a mérhetetlen üresség odabenn, a mellkasa mélyén, amit nem volt már kivel kitölteni. A mentőautó szirénájára még évtizedek múlva is emlékezett, arra is, hogy a két cimborájával a fal mellé ültek, és ittak tovább. Julist nyilván elvitték, idősebb, remegő kezű férfi szolgálta ki a kocsmanépet. Egy asszony a falról sikálta le a ráfröccsent vért. Szerencsére valami olyan festékkel festették le, amin nem hagy nyomot szinte semmi.

− Ilyen is csak itt történhet, ezen a környéken – füstölgött magában a falat dörgölő asszony. – Évek óta csak a baj van errefelé, rohadj meg...

P. később azon tűnődött, mire gondolhatott. Arra jutott, hogy gyakorlatilag bármire.

Néhány esztendővel korábban a város közvéleményét az egyik helyi, igen tehetős család érettségiző lányának állítólagos elrablása foglalkoztatta, az éppen csordogáló esztendőnek az elején pedig egy közmegbecsülésnek örvendő vendéglátós família kiirtása. A várost az országos sajtóban a bűn fészkeként emlegették, s való igaz, hogy a délszláv háború elől északra húzódó balkáni maffia egyik menedéke lett. Bár közeledett a daytoni béke, az egykori Jugoszláviában még javában dúlt a háború. Véresen és iszonyatosan. Hónapokkal Mandola eltűnése után mészároltak le közel kilencezer bosnyákot Srebrenicában, ami ellen a négyszáz holland békefenntartó az égvilágon semmit nem tett, a parancsnokukat mégsem büntették meg soha, sosem mondták ki hivatalosan, hogy szégyenteljes, alantas gyávaság volt, amiről az embereivel együtt tanúbizonyságot tett. Miután fény derült a srebrenicai mészárlásra, hatalmas visszhangot és fölháborodást keltett. Mandola eltűnése ezzel szemben nem vert föl különösebb port. Néhány hét alatt föl is függesztették a nyomozást az ügyben, mivel semmi jel nem utalt arra, hogy bűncselekmény történt. Mialatt Mladić Szerb Köztársasági Hadserege szisztematikusan irtotta a srebrenicai muszlimokat, Mandola aktáját becsúsztatták egy fiók mélyére.

− Egy napon majd megjelenik, ilyenkor ez szokott történni – vonogatta a vállát a nyomozó, amikor P. afelől érdeklődött, jutottak-e valamire.

Mandola édesanyja sírt. Az apja P.-re haragudott, ezt nem is rejtette véka alá. P. ittas volt. Akkortájt folyamatosan. Részegen sem érezte magát jobban, mintha nem ivott volna, csak nem talált más megoldást. Évezredes beidegződéseket követett. Az időt ki kellett tölteni. Vizsgázni is kizárólag ezért ment el. Időtöltés céljából. És minden vizsgáját sikerrel letette. Soha nem tudta fölidézni, miként.

Amire viszont egész életében megdöbbentő pontossággal emlékezett ebből az időszakból, az a kuvik volt.

Szinte minden áldott nap órák hosszat üldögélt a folyóparti sétányon, mindig ugyanazon a félreeső padon. Sötétedéskor néhány alkalommal a padja támlájára ereszkedett egy madár. P. bagolynak nézte. A barna színű szárnyas nem lehetett magasabb 20-25 centiméternél, a szeme sárgán foszforeszkált, a csőre lefelé görbült. Talán két-három percig is figyelte P.-t. A fejét többször egymás után hol a jobb, hol a bal vállára ejtette, mielőtt egy erőteljes „uhhh” hangot kiadva elrepült. P. egyik-másik barátja úgy vélte, a barátkozó természetű madár csakis kuvik lehet. A helyi lap is megírta, hogy a folyóparti sétány fáin baglyok élnek, főként kisebb termetű kuvikok, amit a köpeteik is egyértelműen alátámasztanak. A kuvik latin neve Athene noctua, amelynek első tagja a görög mitológiai alakra, Zeusz és Métisz gyermekére, a bölcsesség, az igazságos háború, a jog, az igazságosság és a művészetek istennőjére: Pallasz Athénére utal, akit gyakran ábrázoltak szent állatával, a bagollyal. Az elnevezés második eleme, a noctua latinul éjjelit jelent, ami a nox, azaz éjszaka szóból származik. Magyarul halálmadár néven is ismeretes ez a bagolyfaj. S talán P. emlékezetébe is emiatt a népi elnevezés miatt vésődött bele a barna tollazatú, sárga szemű állat.

1995-ről másfél évtizeddel később azt írta Géza, a publicista, P. barátja idétlen idők óta, hogy beköszöntével a végleges kiábrándulás érkezett el Magyarországra. Úgy fogalmazott, hogy az az esztendő a Bokros-csomag, a privatizációs csúcsbevételek, a végtelennek tűnő koalíciós huzakodások, a tüntetések és Torgyán József népszerűségi indexe szárnyalásának éve volt. Összességében a sokoldalú meghasonlások és a végleges illúzióvesztések időszaka. P. számára ellenben ennél egyfelől sokkal többről, másfelől sokkal kevesebbről szólt 1995. A pótolhatatlan veszteségről. A megoldhatatlan életről. Attól az évtől kezdve mindenekelőtt úgy tekintett magára, mint egy lassú lefolyású halálos betegségben szenvedő nyomorultra, aki néha elviselhetetlen kínokat él át, máskor viszont, ha nem érezne valami tompa sajgást, szinte el is feledkezne a betegségéről.

 

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-apr-18-1300/mandola-tortenete-3-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-maj-02-1014/mandola-tortenete-5-fejezet

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.