Platón olvasása közben

 

Egy sötét, alig megvilágított helységben vagyunk. Senki más nincs itt, rajtunk kívül. Ahhoz képest, hogy mennyire kopár minden, meglepően otthonos és kellemes érzés vesz minket körbe. Mennyi lehet az idő? Este van vagy reggel? A szemünk hirtelen pásztázni kezdi a környezetünket faliórát keresve, de hamar rá kell jönnünk, hogy nincsenek is falak. Bármerre nézünk, egy idő után minden sötétségbe burkolózik.

Rád nézek, te pedig rám. Vajon honnan ismerlek? Biztos, hogy találkoztunk már. Mielőtt bármit is mondhattam volna, egy női alak jelent meg. Meglepően elegánsan volt felöltözve. Rólunk tudomást sem véve sétált el mellettünk majd nem messze leült egy bárszékre, ami eddig biztos, hogy nem volt ott. Lehetséges ez?

A női alak nagyot sóhajtott majd kivett a zsebéből egy cigarettát és halkan rágyújtott. A füst, amit kifújt, nem felfelé, hanem szépen lassan lefelé süllyedt. A tekintetünk újra megtalálta egymást. Hirtelen mind a ketten zavarba jöttünk, aztán te az azóta előttünk megjelenő asztalra és székekre mutattál. Bólintottam és leültünk egymás mellé.

Ekkor egy kalapos alak lépett elő a semmiből. Először azt hittem, hogy ő is csak elsétál majd mellettünk, de meglepetésemre a férfi ránk nézett, és elmosolyodva, kalapját kissé megdöntve üdvözölt, majd sétált is tovább a női alak felé.

„Nézzenek oda, kivel futok már megint össze!” − mondta vidám hangon Véletlen, miközben kalapját az addig a pillanatig nem létező bárpultra helyezte – „Micsoda szerencsém van!”

Társától csak szemforgatást kapott válaszul.

„Kérlek!” − húzta mosolyra a száját Sors, mielőtt egy újabb adag füstöt fújt volna a levegőbe. – „Ennek pontosan így kellett történnie.”

„Iszol valamit?” − kérdezte Véletlen

„Csak a szokásost. És te?”

„Nem is tudom. Lepj meg!” − válaszolt Véletlen, majd fáradtan nekidőlt a pultnak.

Sors a pult felé intett, ahol már várakozott is két ital.

„Tudtam, hogy ezt fogod mondani, ezért gondoltam leszek olyan bátor, és rendelek előre.”

Véletlen elégedetlenül rázta meg a fejét.

„Utálom, amikor ezt csinálod.”

„Sosem fogom megunni” - nevetett Sors.

Mind a ketten egyszerre emelték fel poharaikat, hogy koccintsanak.

„Az Univerzumra! Arra, hogy mind be tudjuk teljesíteni a végzetünket!” − kezdte el a felsorolást Sors.

Véletlen türelmesen hallgatta társát. Az évezredek alatt sokat jutott eszébe, hogy vajon milyen lehet ennyire szigorúnak lenni. Nem hinni abban, a csodálatos dologban, hogy mi dönthetünk a tetteink fellett. Nincs is annál izgalmasabb, mint nem tudni, hogy mit hoz a holnap.

„Az előre-láthatatlanra!” - mondta gyorsan Véletlen, csak azért is.

Sors újra sóhajtott.

„Úgy legyen!” - érintették össze poharaikat.

Sors hangján érződött, hogy egyáltalán nem hisz az ilyesmiben, de olyan régóta ismerte már Véletlent. Nem lett volna értelme belekezdeni jól ismert monológjába arról, hogy minden okkal történik. Túl sok ideje járják már ezt a táncot.

A meglepően kényelmes csendet Sors törte meg.

„Ugye tudod, miért vagyunk itt?”

„Sose lehet tudni, de” − kezdett bele Véletlen a találgatásba – „emberekről van szó. Azt tudom.”

Sors bólintott.

„Ugye nem megint egy tragédia. Baleset?” − pillantott ránk aggodalommal teli szemmel Véletlen, de rögtön el is nézett. – „Túl sok volt mostanában.”

„Nem, nem” − gyújtott rá egy újabb cigarettára Sors. Megkínálta társát is, de ő elutasította. – „Lelkek találkozása.”

„Oh!” − csapta össze kezeit boldogan Véletlen. – „Nincs is annál szebb, mint amikor két lélek újra találkozhat. Ők vajon mióta kergették egymást? Ez az egyetlen dolog, amit mindig is irigyelni fogok az emberektől. Van lelkük.”

„Ugyan már! Gondolj csak bele, mennyi fájdalommal jár egy lélek! Ennyi mindent érezni egyszerre. Szerintem az emberiség még egyáltalán nem érett meg ekkora hatalomra. Nem tagadom, az emberek meglepően varázslatosak tudnak lenni. A tudásvágyukkal, szenvedélyükkel, na meg az együttérzésükkel. Tudnak igazán szeretni, ha akarnak. Viszont még nagyon sok mindent nem értenek az élettel kapcsolatban. Még mindig el vannak veszve.”

Sors egy pillanatra elcsendesült, majd így folytatta.

„Még mindig nem jöttek rá, hogy kell igazán használni a lelküket. Na és akkor még el sem kezdtem beszélni a lelkek találkozásáról. Mennyi bonyodalom, míg újra meg újra megtalálják egymást az évezredek alatt. Én nem irigykednék annyira a helyedben. Nagy felelősség ám a lélek.”

„Egyetértek, de közben szerintem ez a szép a létezésében. Amennyire nehéz, annyira hatalmas. Valljuk be, még mi sem értjük igazán!” - válaszolt Véletlen, majd így folytatta: - „Nem szoktál azon gondolkodni, hogy az Univerzumban miért léteznek lelki társak? Értem, hogy az ember természetétől fogva társas lény, de miért lehet az, hogy vannak olyan emberek, akiknek a lelkük ugyan abból a csillagból született? Az idők kezdete óta addig nem nyugszanak, amíg újra össze nem érnek. Teljesen mindegy, hogy éppen hol és milyen testben találkoznak.”

Sors elgondolkodott egy percig mielőtt válaszolt volna.

„Nem hiszem, hogy az Univerzum tartozik nekünk válasszal. Egyszerűen vannak dolgok, amiknek meg kell történniük. Ha tetszik, ha nem. Nem tehetünk ellene semmit” - mondta végül.

Véletlen felemelte kalapját a pultról, fejére helyezte, majd kivette Sors kezéből a cigarettát, és beleszívott, mielőtt eldobta volna. A csikk nem esett a földre. Ott maradt a levegőben. Sors nem tudta elrejteni zavarát.

„Szabad egy táncra?” - nyújtotta ki társa felé a kezét Véletlen.

„Ennyi ideje ismerlek már, de soha nem láttalak még cigarettába szívni” − mondta Sors, miközben kezük összetalálkozott.

Véletlen megpörgette Sorsot, majd mikor újra egymással szembe kerültek, csak annyit mondott: − „Tele vagyok meglepetésekkel.”

Rád néztem, te pedig rám. Megakartam szólalni, de hirtelen minden eltűnt, én pedig álmosan nyitottam ki a szememet. A busz monoton zötyögése megszakadt, amikor a vezető hirtelen fékezett. Biztos elaludtam olvasás közben. Zsibbadt végtagjaimat nyújtóztatva néztem ki az ablakon. Ekkor vettem észre, hogy ez pont az én állomásom. Gyorsan elkezdtem pakolni, a sapkámat félig a fejemre húzva, a könyvemet pedig a hónom alá csapva siettem az ajtóhoz, de mire oda értem, becsapódott előttem. A fejemet fogva fordultam meg szégyenemben. Körülnéztem üres helyet keresve.

„Szabad?” − kérdeztem a fiútól, aki közben elfoglalta a helyemet. A mellette lévő szék volt az utolsó a buszon.

A fiú bólintott. Miközben leültem mellé, olyan déjà vu érzés fogott el, mintha visszakerültem volna az álmomba.

Mivel a következő megálló elég messze volt, újra elővettem a könyvemet.

„Csak nem Platónt olvasol?”

„De igen!” − lepődtem meg a kérdés hallatán.

„Szintén” − válaszolt a fiú, és elővette a táskájából a saját példányát.

„Micsoda véletlen!” – mondtam.

Elmosolyodott, majd vállat vont.

„Lehet, a sors is így akarta…”

 

Időntúli élőzés Arany Jánossal…

 

− Sziasztok! A mai FaceTime live stream rendhagyó lesz. Beszélgetőpartneremmel ugyanis időutazunk egy kicsit. Na nem sokat, csak 140 évet. Egészen pontosan 1877-ig. A helyszín a korabeli Városliget. A padon pedig nem akárki üldögél, hanem Arany János személyesen. Méltóságos uram…

− Elég lesz a Jancsi bácsi!

− Jancsi bácsi! Az járja, hogy igen ritkán mozdul ki az Akadémia épületében lévő főtitkári lakásából. Ennyire lefoglalják a hivatalos teendők? A Wikipédia szerint az utóbbi években alig publikált költeményt.

− Hát ha ezt írta, akkor igazat írt. Az elmúlt másfél évtizedben túl sok feladatot vettem a nyakamba. Ahogy Tompa Mihálynak írtam évekkel ezelőtt, Isten nyugosztalja: „Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” Belefáradtam. De idén végérvényesen visszavonulok az Akadémia főtitkári székéből. Elég volt.

− De ha költőként el is hallgatott, olyan klasszikusok fordítása, mint Shakespeare vagy Arisztophanész, csak kárpótolta valamelyest. Ha jól tudom, Hamletet még mindig a maga fordításában tanítják a suliban. Jó szöveg.

− Az a Shakespeare Vilmos érdeme.

− Azért nem kell szerénykedni. Egyébként segítette a fordításban az ifjúkori színészkaland?

− Nem volt az akkora kaland, mint aminek indult. Fiatal voltam, tavasz volt, untam az iskolát, hát otthagytam. Bizonyítványom sincs. Nem vagyok rá büszke, de már nem is szégyenlem. Inkább színésznek álltam Debrecenben. Ifjúkorom eme epizódjáról most készülő elbeszélő költeményemben is megemlékezem. A címe Bolond Istók. Ha érdekli a téma, olvassa el a második éneket. A romantikus buzgalom azonban a sanyarú vándorlás során hamar kihunyt bennem. Meg aztán a nagy szerepek se találtak meg. Nem is játszottunk olyan darabokat. Pár hónap után otthagytam az egészet, és meg sem álltam hazáig. Anyám pár hétre rá halt meg kolerában. Tanító lettem, és a könyvekbe temetkeztem. Shakespeare-rel is ekkor keveredtem közelebbi kapcsolatba. Német fordításban.

− Azt már hallotta, hogy „Arany János a ballada Shakespeare-je”?

− Szerencsére nem.

− Ezek irodalomtörténész barátja, Gyulai Pál szavai, és az utókor is így tartja magát számon. Azt hiszem, jogosan. Hiszen voltaképpen maga a kelet-európai balladatípus egyik megteremtője.

− Na, és milyen az a kelet-európai balladatípus?

− Guglizzunk rá! Az első találat szerint például a nyugat-európai románccal ellentétben „a mélyebb lélektani alap, az elnagyolt jellemzés, s a komoly, tragikus hangvétel” jellemzi. Itt meg azt írják, hogy „a balladában Arany alkatához illő műfajra talált: a tragikum, a kompozíció iránti kivételes érzékenység, a zenei ihletettség igen szembetűnő adottságai a költőnek. Lelkialkatát: zárkózottságát és szemérmességét figyelembe véve, ez az epikai műfaj a legalkalmasabb, hogy bár egy idegen történet szűrőjén keresztül, de megjelenítse a lírai én vívódásait.”

− Látja, felét nem értem annak, amit mond. A „gugyi” végett mondom csak. Mert az biza igen sok butaságot össze tud ám szalasztani az ember fejibe…. De legalább végre valahára tisztába jöhettem a lelki alkatommal. Azt ismeri, hogy amikor az Akadémián a tiszteletemre előadást tartottak, és a verseimet elemző irodalmár egyfolytában azt szajkózta, hogy „Mikor Arany ezt írta, azt gondolta, hogy…”, akkor én rezignáltan közbevetettem, hogy „Gondolta a fene!”?

− Persze! Ezt az anekdotát minden irodalomtanár el szokta sütni. Miért? Nem így volt?

− Emlékszik a fene!

− Jól érzem, hogy nincs kibékülve a lelki alkatát firtató netes megállapítással?

− Nem, nem. Biztos okos ember írta.

− Megkérdezhetem, mit tart a kezében?

− Ah, ez csak egy kapcsos könyvecske. Tele üres lapokkal. Gyulaitól kaptam még 1856-ban. Annak idején írtam is bele pár költeményt. Aztán hosszú évekig nem vettem elő. A minap azonban a kezembe került, és meghozta a kedvet a versíráshoz. Már bele is írtam az újrakezdés dátumát. 1877. Új folyam. A ciklus címe az lesz, hogy Őszikék.

− Beszédes cím. De mondja csak, Jancsi bácsi! Miért a füzetnek ír? Jelentesse meg! Hiszen annyi szépséget ígérhet ez a kései líra.

− Öreg vagyok már. Szívesebben írok magamnak. Ez lesz az én számvetésem.

− Ugyan, dehogy öreg! Hiszen a hatvanat se töltötte be.

− Aranyos, de én már csak úgy érzem magam, mint az a vén cigány. Ezen pedig a karlsbadi gyógyfürdőben töltött nyarak sem segítenek.

− Azért azt még árulja el nekem, vannak-e tervei? Elvarratlan szálak?

− A Toldi-trilógia. A középsőt, a Toldi szerelmét még mindenképpen be akarom fejezni. Azt is csak magam miatt. A közönség ízlése mást kívánna, tudom, de én azt már nem kívánom szolgálni.

− János bácsi, kívánom a legjobbakat. És már alig várom, hogy megismerjem az őszikéit. Egy szelfi?

− Nagyon szívesen. Legyen az bármi is. És olvasson sokat! Abból baj nem lehet. Kezét csókolom. …KLIKK…

 

hetvenötödik töredék (szonettet írok ...)

 

szonettet írok lapom fehér tenyér

kölcsön múzsám feslett Fekete Hölgy

instant Bárd vagyok csorba kés hegyén

ki kancsal mértékre fennkölt szerelmet költ

[…]

arcot rajzolok varázstalan betölt

langyos kávé mellett gyűrött lapok

közt kutatom a jövendő gyönyört

mit adhatsz és egészen adhatok

 

koldus-szegény királyi gazdagon

részeg vagyok és mindig szomjazom

 

 

Haiku a Semmiről

 

Lepergett az idő.

Vége.

Könnyebb lettem egy gondolattal.