Két világ peremén

 

A hatalmas kanapén négy ember kucorgott. Iza az édesapjával az édesanyjával és a két testvérével. Az anyja szeme még vörös volt. Közvetlenül a lány mellett üldögélt. Válluk szinte összeért. A másik oldalán az édesapja és az öccse volt. A kanapé előtt a puha szőnyegen a bátyja heverészett. Szeme néha elcsukódott a film alatt.

Az idő már jócskán éjfél után járt, mégsem akaródzott egyikük se aludni menni. Iza bátyjának szeme kipattant és óvatosan hátra lesett a húgára. Hosszasan figyelte alakját, mintha keresné mikor tűnik el valamelyik testrésze.

Visszanézett rá.

A fiú zavartan fordult az apjához.

 – Ideadod a kukoricát?

Az édesapja felemelte a tálat, hogy átnyújtsa neki, de a keze erősen remegett és elejtette. Iza ölébe esett. Vagyis esett volna, de a szemek minden probléma nélkül zuhantak a kanapé szövetére.

Az arcok megrándultak. Iza feszülten elmosolyodott, majd felállt, hogy összeszedhessék. Az édesanyja szigorú pillantást vetett a férjére. A lány helye villámgyorsan újra tiszta lett.

 – Gyere ülj csak vissza!  – mondta az apja és megpaskolta a kanapét.

A lány visszahuppant és felhúzta a térdeit.

Az anyja végig követte a mozdulatot. Szeme elhomályosult.

 – Annyira örülök, hogy visszatértél hozzánk Izus  – szipogta.

A lány pár órája toppant be az ajtón. Maga se értette miért, de mikor magához tért, a sírja előtt állt. Friss csokrokkal és koszorúkkal volt borítva. Pár percig fel se fogta mit keres itt, majd lassan egy gondolat szivárgott át a tudata falán. Már meghalt. Kimenekült a temetőből. Szinte ösztönösen a házukhoz ment. Az utcák csendesek és üresek voltak. Lassan haladt, az egész olyan álomszerűnek tűnt. Hazaérve az ablakhoz állt. A családja az asztalnál ült. Iza hosszasan nézte őket, míg az anyja észre nem vette. Amint meglátta könnyekbe tört ki, el se álltak jó egy órán át. Az öccse megpróbálta megölelni, ám keresztül esett rajta.

A családra riadtság ült. Iza szellemé vált.

Az anyja kedvét azonban ez se szeghette. Egy pillanatra se mozdult el lánya mellől az este folyamán.

Szebi, az öccse, elbóbiskolt. Az apja ölébe hajtotta a fejét, miközben óvatosan megérintette a nővére keze helyét. Haloványan elmosolyodott.

Ë

Iza a konyhában ténfergett. Hatalmasat ásított. Szebi az asztalnál ücsörgött és a gondolataiba mélyedve kanalazott egy tál müzlit.

Már két hét is eltelt hazaérkezése óta. Az otthonából nem tette ki a lábát, mégis elégedettnek érezte magát, mintha a ház falai megóvnák őt a valóságtól.

Leült a testvérével szemben és az otthagyott újságot böngészte. Végig olvasta az első oldalt, de mivel nem tudott lapozni Szebire nézett. Szellemként az ujjai keresztül siklottak a tárgyakon.

 – Lapoznál nekem?

Az öccse még csak rá se hederített

A lány megismételte ezúttal hangosabban, de semmi.

Felvonta a szemöldökét. Az öccse a hazajötte óta mindenben készségesen segített neki. Távolságtartóbb volt, mint régen, ám ezt Iza figyelmen kívül hagyta. Hozott neki könyveket, bekapcsolta a Tv – t és igyekezett mindent megtenni a kényelméért.

Iza áthajolt az asztalon és megérintette a vállát. Remélte hideg aurája észhez téríti.

Tovább szólongatta.

 – Szebi, ez nem vicces!  – szólt rá erélyesen.

A fiú felállt összeszedte a cuccait és a mosogatóba tette.

 – Szebi? Mi történt?

Elé ugrott, hogy elállja az útját, de a fiú egyszerűen átsétált rajta. Felháborodottan felkiáltott.

A fiú befordult a nappaliba. A nővére megperdült és utána futott. Kinyújtotta remegő kezét.

 – Szebi fejezd ezt be!  – hangja elcsuklott.  – Miért nem szólsz hozzám? Megbántottalak? Kérlek mondd el!

Nem tudta mire vélni. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt jellemző rá. A csendes fiú soha nem játszotta a sértődöttet, ha valami bántotta a tudtukra adta, főleg a családja előtt.

Iza végig követte a házon, folyamatosan beszélt hozzá, de a testvére néma maradt. Összeszedelőzködött.

A lány kétségbeesetten rohant körbe a házba hátha talál valakit, ám rajtuk kívül senki nem volt otthon. Az édesanyja bevásárolt, az apja magánórát adott egy éretségiző fiúnak, a bátyja pedig a hétvégi kosár edzésén vett részt.

Szebi már az ajtóban állt, lenézett a komódon álló képre, amiről Iza mosolygott rá vissza, majd minden további nélkül kilépett az utcára.

Iza nem mert utánna menni. Torkában gombóc keletkezett, amit akárhogy is próbált nem tudott lenyelni.

Lerogyott egy közeli székre. Teste remegett az idegességtől. A gondolatai folyamatosan pörögtek. Igyekezett akár egy elejtett megjegyzést, akár egy apró cselekedetet találni, amivel ennyire megbánthatta. Hosszú perceken át ült néma csendben mégse talált semmit.

 – Mi volt ez az egész?  – suttogta. Teljesen össze volt zavarodva.

Felpattant. Ujjait tördelve járt fel – alá a lakásba. Akárhányszor csak neszt hallott, visszaügetett az ajtóhoz.

 – Csak valami félreértés lesz  – biztatta magát.

Pár óra múlva Iza már idegroncs volt. Szíve őrülten kapált és percről percre idegesebb lett.

Nyílt az ajtó.

Iza odarohant. Az anyja lépett be. A lány csalódottan sóhajtott.

 – Ennél egy kicsit nagyobb lelkesedést  – nevetett fel az anyja. Lepakolta az étellel teletömött műanyag zacskókat.  – Mi a baj? Olyan sápadt vagy.

Iza szeméből kövér könnycseppek buktak ki. Nem igaziak, szellem könnyek, amik ahogy elhagyták az arcát köddé váltak.

 – Jól vagy kicsim.  – Otthagyta a pultot.

Iza a fejét rázta, majd akadozva elmondta a történteket. A keze reszketett, ahogy mesélte. Szívesen megkapaszkodott volna valamiben.

Az anyja tehetetlenül nyúlt ki felé, de rögtön visszarántotta karját, amit elérte hűvös auráját. Arca megrándult.

 – Nem tudom mit csináljak  – pityeregte Iza.

 – Először nyugodj meg kicsit. Majd én beszélek vele. Biztos vagyok benne, hogy semmi komolyról nincs szó.  – Melegen rámosolygott.

 – Gyere segíts nekem főzni. Most úgyse tudunk mit tenni. Olvashatod nekem a szakácskönyvet.

Régebben szinte minden ebéd elkészítésében segített. Imádott főzni, így hát felettébb elszomorította, mikor többet nem tudta kézbe venni a fakanalat. Azóta csendben figyelte az anyját. Nagyokat sóhajtott közben, míg egy napon az édesanyja elé rakta a vaskos öreg szakácskönyvét.

 – Olvasnád nekem ezeket  – mutatott az egyik szövegre.

Iza most is örömmel állt a sárgás lapok fölé. Teljesen belemerültek a szósz elkészítésébe, mikor az ajtó nyikorgott. Iza észre se vette elsőre.

Szebi hangosan köszönt az anyjának, aztán már sietett is föl.

 – Állj csak meg!  – Elé perdült és elállta a lépcsőt.

Szebi kérdőn meredt rá.

 – Fejezd be ezt a gyerekes viselkedés. Mond el szépen mi történt!  – Közben az asztalhoz terelte.

 – Írtam, hogy a könyvtárba mentem.  – A kezében tartott könyvekre bökött az állával.

 – Tudod jól, hogy értem. Miért nézed levegőnek a nővéred?

Szebi egyszerre feltűnően halk lett. Tekintete elsötétült.

 – Anya  – mondta lassan.  – Iza meghalt  – elcsuklott a hangja.

Iza megdermedt.

Édesanyja a fejét rázta.

 – Ne butáskodj Iza visszajött hozzánk.

A lány odasétált melléjük. Érezte, ahogy arcából kifut a vér.

Szebi az ajkába harapott, aztán mély levegőt vett.

 – Iza meghalt. Elütötték. Nem tud visszajönni.

 – Nem lát engem?  – suttogta Iza.

Az anyja fájdalommal telve nézett a lányára. Tehetetlenül forgott körbe.

 – Kitalálunk valamit. – A fiára nézett.  – Szebi itt van előtted, csak nyisd ki a szemed!  – Megfogta a vállát. A fiú elejtette a könyveit.  – Nem szeretnéd látni?

Szebi óvatosan kibújt a szorításból.

 – Persze, hogy szeretném,  – motyogta  – de az lehetetlen.  – Gyorsan felkapkodta a cuccait és berohant a szobájába.

Iza kábán a fotelhoz támolygott. Az édesanyja egy pillanatnyi tétovázás után követte.

 – Várjuk meg apádat, majd együtt kitalálunk valamit.  – Átkarolta és a rajta végig futó borzongás ellenére nem húzódott el. Iza a szeme sarkából látta a vonásain keresztül suhanó rémületet.

A lány megszorította saját csuklóját, hogy visszatartsa a könnyeit. Nehezen nyelt egyet és mosolyt erőltetett az arcára.

 – Persze, úgy jó lesz. Bekapcsolod a Tv – t? Szeretném nézni.

Az anyja bólintott, de Iza érezte, hogy nem hisz neki.

A konyha felől füst szállt fel. Iza kedvesen felhívta rá a figyelmét, de ő maga nem mozdult.

A képernyőre függesztette a szemét, ám semmit nem fogott fel. A szavak keresztül szálltak rajta, anélkül, hogy bármit is megértett volna. Minden figyelmét lekötötte, hogy visszafojtsa a sírást.

 – Én élek  – motyogta az orra alá.

Este mind az asztal körül ültek. Mély csend telepedett rájuk. Iza a kézfejét bámulta. A többiek Szebit nézték.

Az apja megköszörülte a torkát.

 – Fiam valamit tenni kell ezzel, megbántod a nővéred. Először kérj bocsánatot tőle!

A szülei a délután folyamán felváltva kérlelték, hogy menjen és beszéljen a nővérével. A fiú egyre értetlenebbé vált.

Megadóan sóhajtott, noha egyáltalán nem úgy tűnt, mintha hinne nekik.

 – Bocsánat.  – Az üres szék felé pillantott, de átnézett Izán. Tekintete a mögötte lévő tapétára tapadt.

A bátyja vigasztalóan megpaskolta a combja helyét.

 – Figyeljetek nem olyan nagy a baj  – mondta a bátyja.  – Elismételjük, amit Iza mond és semmi probléma. Szebi így hallhatja.

A lány hálásan mosolygott rá.

 – Ameddig meg nem oldjuk a helyzetet, addig jó lesz.

Ë

A család lassan hozzászokott az új helyzethez. Iza apja vagy anyja minden szót elismételt, amit a lány csak kiejtett a száján, mintha csak papagájok volnának. Néha még nevettek is rajta, de csak azért, hogy enyhítsék a feszültséget. Iza így sosem tudta elfelejteni a történteket. Egyre többször vette észre azokat a baljós árnyakat a családja arcán, ahogy ránéztek. Ezt csak tetőzte, hogy egyik este átszökött Szebi szobájába. A fiú a telefonja fölött gubbasztott és valakivel halkan beszélgetett.

 – Nem tudom mi történt velük. Mind az hiszik Iza itt van. Néha már olyan, mintha én lennék őrült.

 – Mit fogsz tenni? Nem kéne pszichológushoz menniük?  – szólt egy hang a telefonból.

 – Lehet, de talán hagyni kéne őket. Még segíthet is rajtuk és maguktól rendbe jönnek. Nem akarom összetörni őket. Azt hiszem belemegyek a játékba, aztán majd kitalálok valamit.

Nagyot ásított és elbúcsúzott.

Iza azon az éjszakán nem tudta lehunyni a szemét. A beszélgetés újra és újra lejátszódott előtte.

Azóta igyekezett elkerülni a testvérét. Ha csak ketten voltak a házban a szobájában maradt.

Ezen a délutánon kint ültek a kertben. Az édesapja és a bátyja tollast játszottak, míg ő az édesanyjával és Szebivel az árnyékból nézték őket. A kertet körbe ölelő magas kerítés elrejtette őket a kíváncsi tekintetek elől.

Iza beljebb húzódott, hogy a Nap sugarai ne érjék el. Utálta az erős fényt mióta szellemmé vált. Testén a sugarak áthatoltak és szinte áttetszővé vált. Nem akarta, hogy bármi megingathassa a hitében, hogy még életben van.

Az édesanyjával beszélgetett, mikor az apja odakiáltott nekik.

 – Szívem, játssz velem egy meccset!

Iza bátyja lehuppant a helyére miközben átdobta neki az ütőt. Az anyja szégyellős vigyorral állt be.

 – Kikaptál?  – csipkelődött Iza.

A bátyja rá se hederített. Teljes figyelmét a játéknak szentelte. Olykor – olykor nevetett egyik félreütött labdán vagy vicces elkapáson.

Meglengette szeme előtt a kezét.

Erre se reagált.

Iza pulzusa kissé megemelkedett. Az édesanyjáért kiáltott. Átszelte a kertet, nem törődve azzal, hogy a Nap átragyog rajta.

 – Nem vesz észre!  – hadarta.  – Már ő se.  – A bátyja ugyan gyakran viccelt ilyennel, de ez most más volt. Szája sarkában nem bujkált a megszokott huncut mosoly, a szeme se csillogott pajkosan.

Iza nehezen tudott nyelni.

Az édesanyja egy bólintással tudomásul vette és intett a férjének. Ő kedvesen a kert másik végébe terelte, míg az anyja a bátyjához sietett.

 – Nem lesz semmi baj  – mondta az apja.  – Ezt nézd!  – Megpörgette az ütőt, majd trükközve ütögetni kezdte, hogy furcsa íveket írjon le a labda.

Iza udvariasan mosolygott, de a szeme sarkából a bátyját leste. Ha az apja észre is vette, nem adta jelét. Iza látta, hogy édesanyja szélesen gesztikulálva beszélt hozzá, míg a testvére csak összeráncolta a szemöldökét. Tisztán látszott rajta a kétség.

A lány gyomra összeszorult.

Az anyja gondterhelt arccal lépett hozzájuk. Félrehívta a férjét és pár percig hevesen vitatkoztak, ki – ki nézve a lányukra. Iza közéjük állt.

 – Ő se lát, igaz?

Az arcukat látva azonnal tudta a választ.

 – Semmi baj,  – mondta nehezen  – majd megoldjuk ezt is, nem?  – Faképnél hagyta őket.

Visszaült a fiúk közé, de a délután további részében feltűnően csendes volt. Az öccse egyszer csak átnyúlt rajta és meglökte a bátyja vállát.

 – Beszélnünk kell.  – Az ajtó felé intett.

A testvére bólintott és mielőtt rákérdezhetett volna felállt.

 – Hozzunk valami innivalót  – szólt az öccse fennhangon és bementek az ajtón.

Iza követte őket. Tudta úgyse veszik észre.

Megálltak a konyhában. Szebi arca különösen komollyá változott.

 – Nem látod Izát?

 – Persze, hogy nem  – fakadt ki. – Ne gyere már te is ezzel a hülyeséggel. Azt hittem te okos gyerek vagy.

Szebi a szája elé tette a mutatóujját. Idegesen pillantott körbe.

 – Én se látom, de te egészen ma délutánig láttad.  – Egy kézmozdulattal a fiúba fojtotta a szót.  – Nem értem ezt az egészet. Azt hallucinálják, hogy itt van. Beszélnek vele meg minden. Talán így dolgozzák fel a gyászt. A legfontosabb, hogy ne hangoztasd, hogy Iza meghalt.  – Megrándult az arca, ahogy ezt mondta.  – Hagyjuk őket még egy darabig, majd rendbe jönnek, mint te.

A bátyja ugyan szkeptikusan, de beleegyezett.

Visszamentek a kertbe otthagyva Izát.  A lány arca nedves lett a könnyektől. Nem ment vissza a családjához. A szobájába menekült és nem is mozdult ki onnan. A vacsorát is kihagyta. Nem akarta a szülei bánatát és a testvérei hitetlenkedését látni. Jobbnak vélte, ha egyedül marad.

Este kilopózott és a konyhaajtóhoz osont. A többiek már visszavonultak, kivéve az anyját. A vacsora maradékait pakolta el. Sorra sikálta, öblítette és rakta el a tálakat.

Már csupán egyetlen teli tál állt az ő helyén. Az anyja minden este megterített neki, hiába nem érhetett hozzá. Nem akarta, hogy úgy érezze ő más. Iza ezért roppant hálás volt.

A teli tálat nézte. Eddig csupán egyetlen egyszer látta csak mi lesz a sorsa.

Az édesanyja lassan a mosogatóhoz vitte azt is és óvatosan a tálcába öntötte. Szeméből egy könnycsepp bukott ki, ahogy a lefolyóbban eltűnő aranyló levest figyelte.

Iza szíve összeszorult. Elfordult és az ajtóhoz sietett.

Tétován toporgott előtte. Nem hagyta még el a házat mióta visszajött, ám most el akart tűnni innen. Minél messzebbre oda, ahol nyugalom van. Maga se értette, de valahova menni akart, csak nem tudta hova.

Átlépett az ajtón.

Furcsa érzés volt az utcán állni. Körülötte a fák hajladoztak a nyári szélben. Halk dallamot csalt elő a levelek közül. Iza gondolta, hogy a levegő kellemes meleg, hisz az utca házainak ablakait szélesre tárták, de ő ebből semmit nem érzet. Se a betonon maradt forróságot, se az enyhe szellőt. Érzéketlenné vált ezekre.

Fáradtan kifújta a levegőt és elindult az egyik irányba. Fogalma sem volt róla merre tart, csak monoton módon tette egymás elé a lábait. Közben, hogy elterelje a gondolatait halkan motyogott magában, mintha csak a talpai csattognának a földön.

 – Tip. Top. Tip. Top…

Halk duruzsolás ütötte meg a fülét. Felpillantott. Az utca sarkán egy fényes ablakot látott meg. Megállt és benézett a lakásba. Az ablak mögött egy család ült. Iza jól ismerte őket. A gyermekeik az iskolába mindig jól teljesítettek. Népszerűek voltak és a legtöbben kedvelték őket. A szüleik a szülői munkaközösség tagjai voltak, méghozzá a vezetőik. Most fesztelenül beszélgettek az asztal körül. A csevegésük kihallatszódott az utcára, ahogy az apa épp a legújabb munkahelyi sikereit mesélte.

Iza összepréselte az ajkait. Arra gondolt, hogy nemrég még ők is így tettek.

 – Duguljatok el!  – sziszegte, majd tovább sietett. Tekintetét nem emelte föl a földről. A hangok gyorsan elhaltak mögötte.

Órákon át bolyongott a kacskaringós utakon. Bejárta a falu szélén szinte az erdőbe bújó házacskákat és az önkormányzat előtt elnyúló aprócska teret. Végül a falu peremén álló temetőnél kötött ki.

Felnézett a magas vaskos fémkapura. Tetején a tekergőző rudak hegyesen meredtek az ég felé. Az egész szerkezet tompán verte vissza a Hold fényét.

Iza ritkán járt ide. Nem szerette az egyhangú szürke sírköveket és az árnyékokat melyek a helyet körbe ölelő fák vetettek rá.

Átlépte a kaput és mintha egy másik világba került volna. Szokatlanul mély csend uralkodott. Nem ugatott egyetlen kutya se, az állatok zajai ide nem hallatszottak el. Még a fák zaja is eltompult.

Iza komótos léptekkel járt körbe, megszemlélve az útjába eső nyughelyeket. Némelyik szinte új volt, míg egy másikat már szinte elfedte a gaz. Páron gyertya pislákolt, néhol pedig művirágokkal díszítették fel őket.

Középen egy kereszt állt. A széléről már lepattogzott a festék és a Krisztus orra is hiányzott, mégis védelmezően szemlélte a halottak otthonát Máriával.

Iza hosszasan figyelte őket, majd tovább ment. Nem sokkal később ráakadt a saját sírjára. A temető sarkában volt, majdhogy egy fa tövében. A virágkoszorúk halmai még ott magasodtak rajta.

A lány kifejezéstelen tekintettel meredt rá. A száraz szirmoktól nem látta a sírkővén lévő feliratot, de nem is volt rá kíváncsi.

Letelepedett és átnyúlt a földön. Azt képzelte, hogy ujjai elérik saját mélyben fekvő koporsóját. Tudta, hogy milyen állapotban van benne, de nem akarta maga előtt látni.

 – Borzalmasan nézhetek ki.  – Megsimította a kék pamut ruháját. Ez volt a kedvenc darabja, gyönyörű lágy esésével és a bőrt simogató puhaságával. Nyaka zárt volt, a hátán viszont széles kivágás díszelgett.

Még az édesanyjától kapta és tudta ebben is lett eltemetve, hisz most is ezt hordta.

Megrongálódott fiatal testét a legszebb szoknyájába bújtatták.

Mióta visszatért ez volt az egyetlen idegen anyag, aminek érezte a tapintását. Persze lett volna rá mód, hogy megérinthessen mást is, ám hatalmas árat követelt. Ha érezni akarta a világot, újra kellet élnie a halálát. Ez nem lett volna olyan szörnyű, ha álmában csendben ment volna el, ám Iza nem ezt kapta. A fájdalmat, ami ezzel járt, a saját bőrén tapasztalta meg, mikor meg akarta érinteni édesanyját. Borzasztóan szomorú volt és át akarta ölelni, de ahogy hozzá ért testében az összes csont recsegve – ropogva tört darabokra.

Az emlékbe is beleborzongott. Maga előtt látta az autó fekete orrát és a sofőr rémült arcát.

Megdörzsölte a szemét, hogy kiűzze magából a rossz érzést.

Pár perc múlva felállt és újra járkálni kezdett, ám végig az volt az érzése, hogy valaki figyeli. Hátra – hátra pillantgatott, de nem látott semmit. Végül visszatért a sírjához és leült elé. El is bóbiskolt mivel mikor felnézett egy férfi kuporgott a nyughelyén.

 – Jó estét.  – Úgy tett mintha megemelné nemlétező kalapját.

Iza felsikoltott és bemenekült egy fa mögé.

A férfi felkacagott.

 – Szellem létedre félsz a szellemektől. Nem kell aggódnod, nem foglak bántani.

Iza bizalmatlanul méricskélte. Fekete öltönyt és makkos cipőt viselt. Körülbelül az ötvenes éveiben járhatott. Szeme körül mély mosolyráncok húzódtak.

 – Mit akarsz tőlem?

 – Csak beszélgetni. Kérlek ülj le!  – A sír előtt lévő kitaposott részre mutatott. Iza csak ekkor vette észre, hogy kezében egy adag díszes kártyát szorongatott.

Iza letelepedett, szemét végig a férfin tartva.

 – Ákos bácsi vagyok  – mutatkozott be. A kezét nyújtotta, de Iza nem viszonozta.

 – Miért vagy még itt?  – hangja egyáltalán nem volt kötekedő se kihívó.

Iza értetlenül pislogott.

 – Maga hívott.

 – Nem így értem. Miért vagy még ebben a világban? Aki meghalt annak nincs helye már a Földön.

 – Itt a családom  – mondta egyszerűen.

 – Szóval látnak téged?

 – Igen. Vagyis nem mind  – mondta vonakodva. Mocorogni kezdett.

Bólintott.

 – Tudod miért?

Iza nem válaszolt.

 – Akik elfogadták a halálunkat, nem látnak minket többet. Belátják, hogy ezt így nem lehet és a lelkük megnyugszik. Vannak, akik anélkül, hogy látnának minket soha nem tudnának beletörődni az elvesztésünkbe.

Izának az öccse jutott az eszébe.

A férfi zavartalanul folytatta.

 – Nekünk nincs fizikai testünk, így hangunk se. Amikor szólunk valakihez az ténylegesen nem hallja, csupán olyan mintha hallaná. Ezért, ha valaki már nem akar észre venni minket, ahhoz nem tudunk szólni.

 – Akkor megérintem őket  – felelte dacosan.

Ákos bácsi szeme megvillant.

 – Lehet, de az se tart örökké. Ne kényszerítsd őket, hogy veled legyenek. El kell fogadnod a saját halálod. Tudom, hogy nehéz.

Iza megfeszült.

 – Ezt mondogatod, de nem akarok. Ott nincs senkim. Itt akarok maradni. A családommal. Együtt kirándulunk, játszunk, beszélgetünk. Kit érdekel, hogy szerinted már nincs itt a helyem. Én élni akarok.

A férfi nyugtatólag felemelte a kezét.

 – Hiába szeretnél élni, már nem élhetsz. Lehúzta a legfelsőbb négy lapot a paklijából és maga elé helyezte őket, úgyhogy a lány ne lássa.

Iza kíváncsian fürkészte a lebegő kártyákat.

 – Az életnek megvan a maga rendje. Megszületünk.  – Megfordította az első lapot. Egy kisbaba aludta rajta édes álmát.  – Majd gyermekké cseperedünk, először lépünk be óvodába, majd iskolába, közben kapcsolatokat alakítunk ki.  – Sorra megfordította a következő három kártyát. Amin először egy apró kislány látszódott, majd kártyáról kártyára nőt egyre nagyobbra és nagyobbra. Szőke tincsei meghosszabbodtak teste megnyúlt. Az utolsóról egy gimnazista lány nézett vele farkasszemet.  – Talán ez az egyik legfontosabb életszakaszunk.  – Ákos bácsi újabbakat pakolt ki maga elé.  – Elhagyjuk a családi fészket, dolgozunk, saját családot alapítunk, gyermekeink születnek. Ők is felnőnek, otthagynak minket mi pedig csendben megöregszünk.  – Letette az utolsó kártyát melyen egy sírkő látszódott.  – és meghalunk.

Felmutatta üres kezeit.

 – Érted már?

Iza némán bámult ki a fejéből.

 – A halál után az életnek nincs több kártyája. A test visszatér a földbe és idővel átalakul, a lélek pedig új helyre kerül, új világba kell költöznie. Aki ezt megtagadja rengeteg bánatot szül maga körül.

A lány keze ökölbe szorult. A szája megremegett.

 – Az én életem hol hasonlít ehhez! Csupán négy kártyát kaptam. Hol a többi? Én mért csak 15 évet élhettem!  – fakadt ki Iza.

A férfi fanyarú mosollyal bólintott.

 – Igaz. Mindig nagyon fájdalmas, mikor egy ilyen fiatal gyermekkel találkozom…

Iza félbe szakította.

 – Akkor miért ne maradhatnék!? Miért ne élhetnék?! Én visszatértem a családomhoz és velük is akarok maradni.  – Szeméből egy könnycsepp bukott ki.

 – Én is így gondolkoztam, de ez helytelen. Fájdalmat okozol nekik. Gondolj bele milyen lehet. Te úgy látod, hogy visszatértél és semmiség, hogy nem tudsz hozzáérni semmihez, de nekik ez nem ennyi. Az édesanyád az édesapád azt látják, hogy a lányuk csupán egy halovány szellem. Nem tudnak neked puszit adni, nem ölelhetnek meg, amit eddig mindig megtehetek. Felfogni se tudod milyen nehéz lehet nekik.

Át kell lépned a túlvilágra. Ha ezek nem győztek meg tudnod kell, ha túl sokáig maradsz itt és játszod az élőt soha nem leszel képes átmenni a holt lelkekhez.

 – Nem akarok átmenni  – suttogta. Felszegte a fejét.  – Anya és apa soha nem fognak elfelejteni. Ők látni fognak.

 – Ebben nem bízhatsz. Előbb utóbb őket is vagy megroppantja a nyomás, hogy a lányuk meghalt, vagy elfelejtenek. Most is látod, hogy szenvednek.

Hosszas csend állt be.

 – Még átmehetsz. Búcsúzz el és hagyd őket. Pár év múlva úgyis találkozni fogtok.

Iza a földre szegezte a tekintetét.

 – Mit tudsz te erről? Te is itt vagy, te se engedted el az életet.

A férfi a fejét ingatta és zsebre vágta a kártyáit.

 – Ebben tévedsz. Ismerem a helyzeted, én se láttam be, hogy mennem kell és ezzel rengeteg nyomorúságot okoztam a gyermekemnek és a feleségemnek.  – Kihúzott egy kártyát és a lányra meredt rajta.  – A lányomnak azt kellet volna elfogadnia, hogy nem érhet többet az apjához, nem ölelheti meg, nem foghatja meg a kezét. A te édesapád és édesanyád is ugyanezt érzi. Próbálnak erősek lenni, de lassan beleőrülnek.

Én még időben léptem, de ha egy pillanattal később hagyom ott őket, véglegesen beleroppanhattak volna. Megőrizték az emlékemet, de én már nem lehettem ott és ez így helyes.

Iza felugrott és a kapu felé sietett. Nem akart többet hallani. A könnyeit így is alig bírta visszanyelni.

 – Látnak engem  – suttogta.  – Anyáékkal ez soha nem fog megtörténni.

 – Ne tedd ezt velük! Szereted őket nem? Hadd segítsek átlépni.

Ekkor a templom harangja éjfélt ütött. A távoli bongás hangja megtöltötte a levegőt.

Iza megtorpant.

Ákos bácsi ellépett mellette, majd megállt vele szemben. A kezét nyújtotta.

 – Nekem már mennem kell, vagy örökre itt ragadok. Kérlek tarts velem!

Iza megrázta a fejét.

 – Boldogok velem.

A férfi mélyet sóhajtott és az égre nézett. A telihold puha kékes fénye keresztül esett az arcán.

Meg fogod őket nyomorítani.  – Tekintete visszatért a lányra.  – Már vár a feleségem. Nem akarok tovább itt maradni. Így is tíz évvel tovább maradtam, mint kellene.  – Hangja könyörgőre változott.  – Kérlek dönts helyesen! Számtalan lélek megértette, akikkel beszéltem, neked is meg kell.

Alakja halványodni kezdett.

 – Várni fogunk rád  – szólt a hangja szinte már a túlvilágról. Teste egybeolvadt a sírok komor hátterével.

Ë

Iza a férfival való találkozás óta mindent megtett, hogy élőnek érezze magát. Édesanyjának segített ahol csak tudott. Az apját megkérte, hogy vigye el ide – oda. Nem érdekelte, ha meglátta valaki. Arra különösen ügyelt, hogy ne érjen semmihez mások jelenlétébe és folyton árnyékba legyen. Szinte ő maga is elhitte volna, hogy a baleset meg se történt, ha álmában ne bukkant volna fel újra és újra a fekete lökhárító. Miután elcsapták nem tudta mi történt. Haloványan derengett neki a hatalmas kavarodás. Valaki mentőért kiáltott, valaki őt próbálta életben tartani. Nagyon messziről pedig az apja zokogása is rémlett neki, de főként a hatalmas mindent elsöprő fájdalom. Hamarosan irtózott már az alvás gondolatától. Ha lehetett éjjelenként a televízió néma képernyőjére tapadt vagy a házban bolyongott. Nem érezte magát tőle kimerültebbnek. Kezdett rájönni, hogy a fáradság csak, mint egy szokás tör rá, nincs szüksége pihenésre, de ezt nem akarta, hogy a szülei megtudják. A bátyja és az öccse egyre gyakrabban hozta szóba a temetőt, noha konkrétan a halálát soha nem említették. A szülei ilyenkor csak legyintettek és azt mondták nem kell, hogy rendbe tegyék, de a beszélgetések után egyre nehezebben vették észre a lányukat. Alig hallották meg a szavát. Ez nagyon aggasztotta Izát. Igyekezet elérni, hogy a testvérei is újra lássák.

A konyhában állva a két fiúra meredt. Több mint tizenöt perce beszélt hozzájuk folyamatosan. Megérintette őket, átsétált rajtuk minden eredmény nélkül.

A szülei elmentek valahová, így csak hárman voltak otthon.

A bátyja a telefonjával babrált, míg Szebi a hétvégére kapott háziját írta sietősen. Izgatottnak tűnt.

Iza épp belekezdett egy újabb közös emlék részletes felelevenítésébe, kezét pedig az öccse nyakához helyezte, mikor nyílt az ajtó.

A szülik szendvicsekkel és rácsával léptek be. Az anyja kezében egy nagy virágcsokor is volt.

 – Készen vagytok?  – kérdezte az apjuk.  – Hozzátok a csomagjaitokat! Tíz perc múlva indulunk.

A fiúk bólintottak, majd az öccse az anyjához fordult.

 – Minek a virág?

Édesanyja egy keserű mosolyt eresztett meg.

 – Izának viszem.  – Megsimította az egyik rózsa szirmát.  – Biztos tetszeni fog neki.

 – Biztos. Szedünk, majd virágot az erdőben és azt is viszünk  – Egy puszit nyomott a neje fejére.  

Iza elvigyorodott. Ugyan furcsálta a párbeszédet, de vállat vont.

 – Köszönöm. Ez tényleg gyönyörű  – kiáltott fel és az anyja elé táncolt.  – Felvihetjük a szobámba?

 – Visszafele picit, majd kigazoljuk a sírt  – mondta az anyja. Átsétált a lányán és letette a cuccokat az asztalra.

A fiúk addigra már odahordták a hátizsákjaikat, a sátrakat és a polifonokat. Szép nagy kupacot képeztek a pöttyös terítőn.

 – Vigyük ki őket a kocsihoz! Szívem te addig hozd a mi táskáinkat!

Iza döbbenten futott anyja után. A kezdeti sokkból feleszmélve alig tudott megszólalni.

 – Miért mész a sírhoz? Láttok, ügye? Ez megint csak egy olyan zavar. Úgy volt, hogy mind együtt megyünk kempingezni.    

Semmi válsz.

A lány állandóan szólongatta őket.

 – Apa, anya. Ne csináljátok ezt! Emlékeztek, én vagyok az Iza. A lányotok. Annyira örültetek nekem. Szólaljatok már meg!

A család berakodott a kocsiba és bezárták a házat. Iza utánuk mászott az autóba és tovább könyörgött.

Arcát forró könnyek áztatták.

 – Mama pár óra múlva újra normális leszel, igaz?  – kérdezte a rózsákat szorongató anyjától.

A temetőhöz érve, mind kiszálltak és egyenes úton a sírjához mentek. Iza nem akarta újra látni, de egyedül maradni se. Átszelte a temetőt, ami most a reggeli napfénybe burkolózott. Pár asszony szeretteik nyughelyét tisztították meg a gaztól.

A sírjától pár méterre megtorpant. Szinte látta maga előtt Ákos bácsi kissé hajlott alakját, ahogy a kövön ücsörög.

 – Nem igaz, ugye? Ti rendbe jöttök. Veletek maradhatok, ezzel nem ártok senkinek.

A testvérei már visszaindultak a kocsihoz, míg az anyja még mindig a sírt nézte. Szeme elhomályosult.

 – Jót fog tenni ez a hétvége nekünk  – mondta az apja és magához ölelte a feleségét.  – Minden rendben lesz, majd talpra állunk. Iza is azt szeretné, hogy boldogok legyünk.

Iza elnémult.

Az édesanyja hálásan rámosolygott a férjére.

A kocsiba visszaülve Iza csendben helyezkedett el a középső ülésen. Tekintette kiüresedet és alig mozdult.

Körülbelül egy óra múlva megérkeztek egy magas fákkal sűrűn benőtt erdőbe. Direkt azért választották ezt a helyet, hogy Izával együtt zavartalanul élvezhessék a békés órákat.

A család túrázni indult, Iza azonban a kocsinál maradt. Mérhetetlenül magányosnak érezte magát.

 – Mire visszajönnek látni fognak  – mondta magának.  – Együtt fogunk sütögetni és rémtörténeteket mesélünk.  – Eszébe ötlött egy pár évvel ezelőtti táborozás, ám olyan távolinak tűnt az apja hangja, az öccse, ahogy mögé bújik. Megrémült, hisz azt gondolta „Milyen jó is volt akkoriban.”

Belecsípett a karjába.

 – Most is ugyan olyan jó lesz.

A többiek csak késő délután érkeztek vissza.

Iza amint meghallotta őket rögvest felpattant. Arcára mosolyt erőletetett és lesimította a ruháját.

 – Sziasz…  – kezdte, de egyszerűen átsétáltak rajta. Mindegyiküknél egy kis csokor virág volt.

 – Tegyük őket vízbe  – mondta az apja.

 – Milyen volt a séta?  – Eléjük perdült.  – Én láttam egy csomó szép madarat. Az egyiknek kék tollai is voltak.

Rá se hederítettek.

Izának eleredtek a könnyei. A mosoly lehervadt róla.

 – Légyszi! Ne csináljátok ezt!

Este leült közéjük, de nem próbálkozott többet. Hallgatta a történeteket és figyelte a sercegő szalonnát, de most senki se bújt mögé ijedten, senki nem nevetett mikor megjegyezte, hogy az egyik fáról vágott nyárs kigyulladt.

Este az egyik sátorba se volt helye, így a tűz mellé heveredett, de nem jött álom a szemére. El akarta felejteni ezt a szörnyű napot.

A parázs pislákolásánál a kezére pillantott. Szemében eltökéltség villant.

Másnap reggel teljesen éberen várakozott, mikor nyílik az egyik sátor. Ez nyolc körül meg is történt. Az édesanyja mászott ki a fekhelyéről. Haját elaludta, szeméből még a csipát se dörzsölte ki.

Iza feltápászkodott és céltudatosan elé állt.

Anyja a fákat szemlélte.

Iza kinyújtotta a karját, addig míg ujjbegyei már majdnem hozzáértek a vállához. Összeszorította a fogát és lejjebb engedte a kezét. Minden egyes porcikáján fájdalom cikázott át. Teste kifacsarodott csontjai darabokra törtek.

Felsíkoltott.

A kínzó fájdalom minden másodperccel rosszabbá vált, majd megszűnt.

Az ujjai elérték az anyját. A nő pislogott párat, mint aki egy hosszú álomból ébred.

 – Izus?

 – Mama  – suttogta. Magához szorította.  – Látod mama élek. Te látni fogsz engem, ügye? Nem

 felejtesz el. Megígéred?  – Arcát könnyek áztatták.

Az asszony két kezébe fogta az arcát. Tátogott, de a hangja elakadt valahol féluton.

 – Mama! Mama, ígérd meg! Szeretsz, ugye?

 – Persze kicsim  – suttogta. Szeméből egy könnycsepp gördült ki.

Iza érezte, ahogy a hatás múlik. Testében bizsergés áradt szét, egész a lábujjáig.

 – Mama…  – kezdte, de ekkor a talaj szeret foszlott a lába alatt és a teste eltűnt. Összeszorította a szemét.  – Látsz?

 – Iza. Iza.  – szólongatta az anyja.

Izán a megkönnyebbültség hulláma száguldott végig. Szemhéja kipattant.  

 – Itt vagyok!  – ám a lelkesedés amilyen gyorsan jött úgy foszlott semmivé.

Az édesanyja körbe – körbe forogva hívta szólongatta, de mindhiába. Egyre keservesebben sírt.

 – Iza! Iza, hová lettél?

A többiek kiugrottak a sátorból Az édesapja magához szorította a remegő nőt.

 – Mi történt?

 – Láttam. Itt volt előttem.  – A vállai rázkódtak.

A fiúk szintúgy átölelték.

Szebi megszorította a kezét.

 – Nincs semmi baj anya, csak képzelted.

A nő még jobban zokogott. A férje már nem tudta megtartani és a földre rogyott.

 – A kislányom…itt volt.

 – Szívem  – mondta a férje.  – Iza nincs velünk. Csak álmodtad.

Az asszony határozottan rázta a fejét.

 – Arra …arra kért, hogy lássam…, de nem látom.  – Az ajkai remegtek. Az arca nedvesen csillogott a reggeli fényben.

Iza közelebb lépett.

 – Mama  – motyogta.  – Semmi baj.  – Megérintette mire az anyja összerezzent. Iza látta, hogy libabőrős lesz a háta. Kibontakozott az ölelésből és felé perdült. Újra hívta.

A bátyja letérdelt elé.  – Anya meg kell nyugodnod.  – A kezébe nyomott egy zsebkendőt.  – Iza már nincs itt.

 – De, de itt van. Fél. Segítenünk kell neki. A kislányom nagyon fél.  – Feltápászkodott és minden sátorba és mögé bekukkantott. Ingatagan járt körbe – körbe szünet nélkül.

A férje elkapta a karját és megállította.

 – Fiúk, hozzatok anyátoknak egy széket!

A bátyja felkapta a közelében lévő sámlit. Az apja lenyomta rá a feleségét és felemelte a fejét.

 – Izus meghalt drágám, emlékszel?

A nő kábán bólintott. Az egész arca fehér volt.

 – Már eltemettük.  – Az apja megsimította az arcát, majd intett a fiainak, hogy hozzanak vizet és kezdjék bepakolni a cuccokat.

A nő a fejét férje vállára hajtva csendesen pityergett.

 – Annyira hiányzik.  – suttogta.

Iza nem tudta mit tehetne. Mozdulni se mert nehogy megérezze a jelenlétét. A gyomra bukfenceket hányt és úgy érezte bármely pillanatban elhányhatja magát.

Behátrált a fák közé és onnan figyelte őket

Fél óra múlva már berakodva ültek az autóba. Iza sajgó szívvel figyelte, ahogy elhajtanak. A felgyülemlett feszültség kirobban belőle és forrón peregtek végig az arcán.

 – Mit csináltam?  – Az anyja kétségbeesett arcára gondolt.

Órákon át ülhetett a kis tisztáson. Nem tudta néha egy perc óráknak tűnt, máskor meg fordítva. A reggel délbe, majd délutánba hajlott. Hat is elmúlt, mire összeszedte magát.

Kibotorkált a főutcára, ahol aztán elkapott egy autót, ami épp arra tartott. Félve rugaszkodott el, úgy érezte mintha elé vetné magát. Az ugrás azonban nem fájt neki. Seperc alatt a belsejében kucorgott. Majd ahogy a falu közelébe értek, kimászott belőle. A vezető öreg hölgy mit se vett észre az egészből. Zavartalanul hajtott tovább.

Iza elgyalogolt a házukhoz. Útközben alaposan megnézte a házakat és búcsút mondott az ismerős környéknek. Elköszönt Bori néni lusta macskájától, a kopott faluháztól. Az otthona előtt állva búcsút vett a fehér koszos faltól, majd belépett.

A családja az asztal körül ült és a vacsorájukat ették. A gyász bánatos árnya telepedett rájuk, ám mégis megkönnyebbültebnek látszódtak. Csendben beszélgettek közben.

Iza a székéhez sétált és megpróbálta megérinteni. A mellette ülő öccsére pillantott. Kinyúlt és megérintette a vállát. Halk sikollyal viselte el a szörnyű fájdalmat.

A fiú meglepetten nézett fel rá.

 – Várj!  – intett neki.

Sorra folytatta a bátyjával, az apjával, majd az anyjával. Mindegyikük szó nélkül meredt rá, mintha attól félnének, hogy egy szó szerte foszlatja a képet.

  – El akarok búcsúzni mielőtt elmegyek.  – mondta lassan.  – Köszönök mindent, amit értem tettetek. . . és nagyon sajnálom, hogy ennyi szenvedést okoztam. Emberként és szellemként is.

Az anyja felpattant és átölelte. Mint egy porcelánhoz úgy ért hozzá.

 – Nem kell elmenned, kicsim.  – Megsimította a haját.

A többiek is csatlakoztak.

 – Igen, a testvérünk vagy.

Izát átjárta a boldogság. Lehunyta a szemét és megpróbálta magába szívni a pillanatot.

 – Tudom ezért megyek. Nem akarok a terhetekre lenni, így is sokat tettetek értem.

Egy könnycsepp gördült végig az arcán

Az anyjára mosolygott.

 – Szeretlek titeket.

Valami távoli magához vonzotta ő pedig nem állt ellen.

 – Még találkozunk!  – kiabált vissza és átlépett a túlvilágra békében szívében megannyi emlékkel.

 

 

Kya

 

Mint mindig most is kellemes csend honolt a patak partján, csak a víz lágy hangja és a leveleket összekócoló szél zenéje keveredett a madarak dalával. Hátamat az egyik érdes törzsnek vetettem és kinyitottam a könyvem, de a sorok nem ragadtak magukkal, mint máskor. A fejemben villogtak a napi gúnyolódások, beszólások, bántások. Nem tudtam elfelejteni őket.

Idegesen becsaptam a könyvem, mire a hátam mögül egy ág reccsenését halottam.

Megmerevedtem. Ide ritkán jöttek emberek. A tövises bokrok és tekergőző indák mindenkinek elveszik a kedvét, hogy akár a közelébe merészkedjen.

Kilestem a vastag törzs takarásából. A szívem a torkomban dobogott már a gondolattól is, hogy egyik a faluban élő gyermekek közül rám talált, ám a patak partján guggoló lányt még sohasem láttam. Hosszú fekete haja a vízbe lógott, ahogy a patakban kergetőző apró fekete ebihalakat figyelte. Bőre napsütötte volt, a bronz színét juttatta az eszembe. Teste edzetnek és keménynek tűnt.

Ekkor a kislány felegyenesedett felfedve különösen szép arcát. Az ajkai teltek, szemei nagyok voltak.  Vonásain a tiszta érdeklődés játszott.

Egy pillanatra elakadt a szavam.

– Kya?!

Megperdült. Szinte fekete szemét riadtan kapta rám. „Olyan, mint egy őz” –gondoltam.

Kiléptem a törzs mögül, mire a lányka sebesen hátrált egy lépést. Mezítlábas talpa elmerült a patakba.

– Nem kell félned –emeltem fel megadóan a kezem. Lassan még egy lépést közelítettem. A zöldellő vidéki hegyek között egyszerre tűnt elvesztnek és oda illőnek. Biztatóan rámosolyogtam.

– Hol vagyok? –kérdezte Kya.

– A Tóti hegyen. –Ekkor vettem csak észre, hogy kezében egy fekete selymes madártollat szorongat. Felületét még egyetlen koszfolt se csúfította.

– Ritka dolog, ilyet találni –mutattam rá.

Kya lepillantott az öklére, majd felém nyújtotta ezt kérdezve.

– Hogy hívják?

– Ez egy szarka tolla. Néha szoktam látni errefelé.

Letelepedtem az egyik földből kibúvó hatalmas gyökérre. Megpaskoltam magam mellett a száraz fát. Kya óvatosan közelítve, pár méterre leült tőlem. Hosszasan nézte az arcomat.

– Szomorú vagy? –kérdezte halkan.

– Mondhatjuk –Sóhajtottam egy mélyet. Rápillantottam. Szemeiből sütött a kíváncsiság, mégsem mert rákérdezni. Nem láttam benne a megszokott rosszindulatot. Ártatlanság sugárzott belőle. Akaratlanul is beszélni kezdtem.

– Ha egyszer rád szállnak nehéz őket levakarni. Addig csinálják amíg élvezik és utána is kitaszított leszel. Nincs menekvés–fejeztem be a történetet.

Kya végig csendben figyelt.

– Miért nem hagyod ott őket? –amint kiejtette a szavait meg is bánta. Gondolatai kiültek az arcára. Eszébe juthatak az iskolában a kárörvendő kacajok, amikor nem tudta lebetűzni a péket.

– Már nem egyszer gondoltam rá, de félek. Persze, hogy nem félnék, ide már úgy ahogy beilleszkedtem ismerem őket tudom kiket kell elkerülnöm, még ha másik suliba mennék ott valószínűleg ugyan ez történne. Ha visszahúzódó vagy hamar kipécéznek. – „Persze ezt te mindenkinél jobban tudod” –tettem hozzá magamban.

Előttünk a hatalmas fűzfa ágára három madár szállt le. Az egyiknek a szárnya meg volt sérülve és alig tudott megmaradni a vékony ágon. A másik kettő tovaröppent ő viszont nem tudta tovább követni őket.

– Sokban hasonlítanak hozzánk –jegyeztem meg a pihegő madarat nézve. –Ha megsérülsz a világ nem áll meg melletted. Elég egy rossz mozdulat és a peremre kerülsz.

Kya felállt és alá tartotta a kezét, mire az állatka beleugrott. Csodálattal néztem milyen bizalmas vele szemben. De hát ez csak természetes, ő a természethez tartozik, mindenkinél jobban érti a hangjait, még ha most nem is a lápban van. Talán ez lenne a nekem való út. Ide nem ér el az emberi megbélyegzés, ha mégis nem számít a madarak nem nevetnek rajtad.

– Eltört a szárny –érintette meg finoman Kya a tollait és az ölébe fektette a törékeny kis testet. – Nem értelek. A te világ életedben az emberekkel éltél. Miért bántanak?

Elgondolkozva ráztam a fejem.

 – Attól, hogy velük nősz fel nem fognak jobban megbecsülni. Ha kicsit is máshogy gondolkodsz más életet élsz akkor szekálni fognak. Mondhatják azt, hogy a barátaid, de egy apró történés elég és megmutatják mit gondolnak valójába – sóhajtottam. –Egyik nap még együtt fogócskáztunk, másnap meg már szitokszavakat kiabálva jártak utánam.

Kya együtt érzően nézett a szemembe. Nem tudta mit kéne tennie. Ismerte az érzés, látszott rajta.

Az ég már vörösbe hajlott.

Kelletlenül álltam fel.

– Mennem kell –fordultam hozzá. – Köszönök mindent – mondtam, és kiléptem a bokor takarásából, kezembe szorongatva „Ahol a folyami rákok énekelnek”-ket.

– Furcsa játékot tud űzni a képzeletem – motyogtam magam elé.