Jelige: Zöldike − A hőség gyermekei; A nagy HAPCI különös esete

A hőség gyermekei

A langymeleg nap csiklandozza a bőröm. A hűvös szellő felborzolja a hajam. Egy tisztáson állok. A part tele van virágokkal. A víz kristálytiszta. Becsukom a szemem. Nem érzek mást, csak békét, nyugalmat, csendet és füstöt. Füstöt? Kinyitom a szemem. Nem látom az eget a töméntelen mennyiségű füsttől, ez a forróság meg elviselhetetlen. A levegő áll, és én felébredek. Újra itt. Körülnézek a kis, hulladékból tákolt viskónkban. Anya és apa már elmentek dolgozni. A húgom, Lili pedig minden bizonnyal elbújt. Megint. Általában, mire felkelek, már nincs itt. Várja, hogy megtaláljam. Nálunk ez amolyan szertartásféleség. Minden napot ezzel kezdünk. Felöltözöm, ami annyit jelent, hogy magamra aggatok egy rövid gatyát és egy ujjatlan pólót. Mást nem bírok magamon elviselni. Meleg van. Nagyon. Megmosakszom és iszom. A víz büdös és szürke, de engem már ez sem zavar. Amikor ide kerültünk minden kortyát visszaöklendeztem, de a túlélő ösztön él. Még bennem is. Már nem nagyon érdekel a víz színe, állaga, megszoktam. Ránézek a naptárra. Ma van a szülinapom. Hidegen hagy. Tudom, ez a nap is olyan lesz, mint a többi. Itt nincsenek ünnepek. Nem várunk semmit, de nosztalgiázni se szoktunk. Mi mind a jelenben élünk. Körülnézek. A földön három matrac, egy kád, ami egyben Lili kiságya, egy törött tükör, egy hordó víz és ennyi. Semmi több. Lili nincs itt. Kimegyek megkeresni. A nap tűz, mint mindig, a gyárakból ömlő füst beterít mindent. A talajt összefüggő szemétréteg borítja. A mi feladatunk szelektálni, majd havonta egyszer elviszik, de hoznak is helyette még többet. Itt ez az élet. Folyamatos mókuskerék. A felnőttek reggeltől estig a gyárakban dolgoznak, mi, gyerekek pedig szelektálunk és álmodozunk egy jobb életről. Tíz évvel ezelőtt ez csak egy szeméttelep volt, ma már az otthonunk. Körülnézek és fülelek. Csend, kietlenség. Lili nincs itt. Őt hallanám. Ő már ide született, neki ez a normális. Egy ma már nem is olyan ritka rendellenességgel született, a tüdeje sípol. A jó hír, hogy bár nehezen kap levegőt, de még él és egészséges. A rossz, mindenki tudja, nem éri meg a felnőttkort. Ez a bújócskázás is afféle hobbi, tudja: úgyis megtalálom. Elmegyek a műanyagflakon-tengerhez. A húgom imád itt játszani. Egyszerűen elvarázsolja az a színkavalkád, ami akkor keletkezik, amikor a flakonokon átsüt a nap. Árnyjátékot játszik a színekkel. Sokszor ezzel az egyszerű játékkal mesélem el neki, hogy milyen volt az élet ezelőtt. Ilyenkor figyelmesen hallgat. Majd odajön hozzám és megölel engem, mert tudja: kimondhatatlanul fáj ez nekem, de ő hálás minden csepp információért. Sokszor mesélek neki a színházról, moziról, pattogatott kukoricáról, karácsonyi vásárokról, bucsúfiáról, a pénzről, ami hatalmat ad és a rádióról, amiből zene szól. A dalok, énekek amiket ismer, tőlem vannak. Elénekelem neki, néhol átköltöm, mert az idő múlásával felejtek, de neki ez bőven elég. Itt is síri csend honol. Nincs itt. Továbbmegyek, egészen a kerítésig. Ez a kerítés jelenti a határvonalat az új és a régi, romokba dőlt világ között. Az emberek, miután rájöttek, hogy Földünk mellett mi is katasztrofális veszélynek vagyunk kitéve, döntöttek. A legkietlenebb kontinensre szállítottak minden szemetet, gyárat és az emberiség szegényebb, feláldozható rétegeit bezárták ide. A saját élethelyüket burokkal vették körül, amin a nap káros és forróbb sugarai nem hatolnak át. Saját időjárást generáltak maguknak. Egy steril és szigorú szabályok közt élő társadalomban élnek. A használati tárgyakat, amire szükségük van, mi állítjuk elő a gyárakban. A szemetet, amit termelnek mi válogatjuk szét. Míg ők az átaluk teremtett, valóságnak hitt világban élnek, mi szenvedünk, az ő terheiket is viselve, a való élettől. Ahol, ha megbetegszel, senki se fog meggyógyítani, meghalsz, és  senki se fog eltemetni. Ha szerencsés vagy, elrohadsz a tűző napon, ha nem, ínséges időkben megesznek. Hogy hogyan lehet az, hogy tíz éve még mindig van kit dolgoztatni? A nagy és befolyásos emberek jól keverik a lapokat. Itt amellett, hogy reggeltől estig dolgozunk minimális ennivalóért csak úgy mellesleg elhintik, minél több gyereknek adsz életet, annál több elemózsiát kapsz. Ha felnövök, én majd nem akarok gyereket. Nem szeretném, hogy egy ilyen világban kelljen felnőnie. Elhinnie, hogy lehetünk boldogok. Apropó gyerekek. Lilit itt sem találom, pedig meg mertem volna esküdni, hogy itt lesz. Itt szeret a legjobban játszani a babájával. A babáját a kerítésen túlról kapta. Elválaszthatatlanok. Neki a reményt szimbolizálja. A gyerekeket nem szabad alábecsülni. Tudta, hogy a flakontengerben és a kerítésnél is keresni fogom. Ravaszabb volt, mint képzeltem, tuti bebújt egy elromlott mosó- vagy szárítógépbe. Azok a gépek egy kicsit tompítják a tüdeje sípolásának zaját. Felkerekedek. A mosó és szárítógép labirintus mellett halmokban állnak a ruhakupacok. A gyerekek szeretik eljátszani, hogy a gépek még működnek. Ez egy kicsit mindenkinek elvonja a figyelmét. Lili és az ő elválaszthatatlan rongybabája viszont messziről kerülik ezt a helyet. A húgom szerint a babája fél itt. Arra emlékezteti, hogy régen őt is ebben a masinában kínozták. Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére itt lesznek. Tudják, hogy itt sohasem keresném őket. Körülnézek. Belesek a közelebb levő gépekbe. Beletúrok a sokszínű ruhakupacokba, majd fülelek. Csend. Kiráz tőle a hideg. Ma túlontúl nagy a csend. Nem hallom Lilit. Célba veszem sorba a többi mosó- és szárítógépet. Egyre zaklatottabban nyitogatom őket. A pánik kezd elhatalmasodni rajtam. Belevetem magam a ruhakupacokba. Ész nélkül dobálom őket. Megállok. Nagy levegőt veszek, majd megpillantom Lili elválaszthatatlan babáját. Magányosan fekszik a porban. Felveszem és megölelem. Mintha ezzel azt üzenném neki: ne félj nem lesz semmi baj, de én már tudom ennyi volt.

Lili nem messze fekszik az egyik ruhakupacban. Mint mindig, most is mosolyog. Letérdelek és megölem őt még utoljára. Többé már nem sípol a tüdeje. Ő nyert. Nem sikerült megtalálnom. Olyan helyre bújt ahová én nem mehetek utána.

. . .

Este van. Ezt onnan tudom, hogy anya és apa a matracokon alszik. Én befeküdtem a kádba. A kezemben Lili babáját szorongatom, és nem érzek semmit. Nincsenek könnyeim már évek óta. Nem érzek szomorúságot, és most már boldogságot sem. Néha elgondolkozom, mi lett volna ha. Ha tíz évvel ezelőtt nem hoznak meg egy ilyen könyörtelen döntést. Semmi. Az emberek önzők. Ha nem egy ilyen világot teremtettek volna, csináltak volna rosszabbat. Lehet, hogy abba már rég belehaltam volna. Bár Lili már nincs többé, én itt leszek. Holnap felkelek. Megmosakszom a koszos vízben, és válogatom a szemetet. Ha megnövök, én is a gyárban dolgozom majd reggeltől estig. Majd egy nap örökre lehunyom a szemem, és végre itt hagyom ezt a világot. Lili majd vár rám. Velem együtt tekint le majd a Földre, és imádkozik egy jobb világért. De addig is kitartást. Nektek békés, boldog életet kívánok. És nekem? Boldog születésnapot.

A nagy HAPCI különös esete

Az ember természeténél fogva keresi az ismeretlent, a természetfelettit. Hinni akar valami egészen különös dologban, amit a gyerekek varázslatnak hívnak. Manapság elterjedt tény, hogy a varázslatnak fémes íze van, és fényt, csillogást hagy maga után. Ez tévedés. A varázslatnak virágillata van, és bár eleinte a levegőben határozottan érzékelhető, az évek során kifakul. A feledés homályába vész, ha csak le nem írjuk. Én így tettem. Ahelyett, hogy hagytam volna elveszni, megírtam. Neked, aki olvasod, és azoknak, akik nem hiszik, mert varázslat márpedig létezik.

Ha megfigyeltétek, a legtöbb hihetetlen történet elején egyedül van a főszereplő. Velem is így esett. Egy gyönyörű júliusi délután én is egyedül maradtam otthon. A friss, üdítő nyári zápor egy ideig ritmusosan dobolt az ablakon, majd hirtelen elállt. Ilyenkor a legszebb a világ. Minden elcsendesül, a sok-sok kosz, ami beborít mindent, eltűnik, és a levegő tele van ki nem mondott ígéretekkel, beteljesületlen vágyakkal. Hirtelen ötlettől vezérelve ültem ki az eső áztatta hintánkba. Ellöktem magam és előre-hátra röpülve élveztem a nyarat. Megcsapott a nyári orgona bódító, a levendula nyugtató, és a liliom veszélyesen émelyítő illata, mely eső után százszorta erősebben érzékelhető. Ekkor ébredtem rá, hogy most valami nagyon más. A körülöttem keringő virágillatok keveredtek messzi szél hozta feszültséggel és várakozással. Együtt különös elegyet alkottak, amit csak a varázslat szóval tudok leírni. Észrevétlenül ölelt körbe ez a valami. Először az orromat kezdte csiklandozni, majd mikor már visszafordíthatatlanul tüsszentenem kellett, jött a HAPCI! A fejem hirtelen előre ugrott, a szemem nanomásodpercek alatt  becsukódott, és már nem itt voltam.

Álltam és öreg sírok vettek körül, egy temetőben voltam. Vajon meghaltam? Szerintetek? Teszteljük le. Ott egy fa. Ha egy szívroham vagy agyvérzés vitt el, most szellem vagyok, és bármin át tudok libegni. Elrugaszkodom, és a fa felé szaladok, de jaj! A fülem cseng, a fejem fáj, az orrom vérzik. Élek, ha nem most nyírtam ki magam. Míg erről próbálok meggyőződni, nevetést hallok a hátam mögül. Szuper, úgy néz ki, közönségem is van. Nem messze tőlem a hasát fogva hahotázik egy kisfiú. Mire odaérek hozzá, abbahagyja. A szemében többé nyoma sincs vidámságnak. Fél és arra kér, ne szóljak anyukájának, hogy ilyen illetlen volt. Ezer kérdés kavarog bennem, és ő amit tud, megválaszol, de néha tényleg jobb a boldog tudatlanság.

− Elnézését kérem kisasszony. A becses nevem ásvai Jókay Móricz. 13 és fél esztendős vagyok az úr 1838. esztendejében. Ez itt a Komáromi temető. Én egy hatalmas puli kutya elől menekültem ide, de ön kicsoda? Hogy kerül ide? Mi ez a ruha magán?

Minden szóval, amit kiejt, nő bennem a félelem, hogy itt maradok, hogy fogalmam sincs, hogy jutok haza. Látja rajtam a döbbenetet, így nem kérdez többet. Azt mondom, hogy én egy senki vagyok, nagyon messziről jöttem és, hogy ott ez a divat. Míg beszélek, és elmagyarázom neki, hogy nálunk ezt a nadrágot tyeplákinak hívják, afféle melegítő nadrág funkciót lát el és, hogy nálunk kicsit más az elfogadott társalgási norma, egy terv kezd körvonalazódni a fejemben. Már nem csak azt a szomorú tényt tartom szem előtt, hogy itt ragadtam, inkább teszek róla, hogy emlékezetes legyen. Hisz itt áll előttem a fiatal Jókai Mór, azaz még Jókay Móric-javít ki rendszerint- a híres regényíró, aki mit sem tud erről, még csak épp bontogatja a szárnyait. Vágjunk bele! Miután elkísérem a temető bejáratáig, és meggyőződünk, hogy az ijesztő puli már tovább állt, megkérem, hogy mutassa meg Komáromot. Meséljen nekem milyen itt élni. Húzodozva, de belemegy, így egy egész napot töltök az író társaságában. Már pont Domonkos Jánosról kérdezném, mikor is bődületeset kordul a gyomrom, félbeszakítva társalgásunk. Hát, ha csúnya dolog, ha nem, hazudok egy kicsit. Eszter, az ő jelenleg távol lévő nővére barátságára hivatkozom, és meghívatom magam hozzájuk vacsorára. Jókai, azaz Jókay édesanyja tényleg egy erélyes nőszemély. Míg az egekig nem dicsérem híres bablevesét, megvetéssel néz rám, de egy kis hízelgéssel sok mindent el lehet érni. Mire a vacsorát befejezzük, még marasztalna is, de nekem mennem kell. Móricz visszakísér a temetőbe, és míg én azon töprengek, hogy jutok haza, ő rajzolással foglalja el magát. Ezúttal egy sír mellé ültetett mesés illatú rózsa indítja be a reakciót. Percek kérdése, hogy hazajussak. Most már tudom, mert az egész elegy ismerősen csiklandozza orrcimpámat. Valaki megkopogtatja a hátam. Móricz. Róla el is feledkeztem. Se szó se beszéd egy összetekert képet nyom a kezembe majd így szól:

− Kedves Senki kisasszony nagyon messziről, ugye ön varázslatosan fog mindjárt eltűnni innen?

Egy gyereket főleg, ha hatalmas fantáziával van megáldva, nem lehet becsapni, így az igazat mondom:

− Igen, kedves Mór Komáromból. Tudod, ez számomra is különös és új. Amennyire én tudom, az évek során megfeledkezel majd rólam, de tudd, én téged soha nem felejtelek.

Még épp hallom, ahogy kijavít, mint a nap folyamán ezerszer, hogy ő nem Mór, hanem Móricz, mikor is jön a HAPCI, és én ismét egy előre-hátra szálló vizes hintán találom magam. Mindenki hazaér és nekem annyi mesélni valóm van nekik, de furcsa érzésem támad. Mintha az egész egy álom lett volna, így ez az én titkom marad. Az évek során lassan kifakul, és már-már eltűnőben van az a bizonyos júliusi délután. Néha én is elhiszem, hogy csak kitaláció, és hogy meg sem történt, de ilyenkor a falon a megsárgult bekeretezett képre nézek és tudom, varázslat márpedig létezik. A képről egy 13 és fél éves Jókay Móricz mosolyog rám, kézenfogva egy Senkivel. A kép címe pedig nem más, mint:

Egy 19. századi szelfi