Jelige: Smaragdlány − Idő – kapu – alj; Péter útjai

Idő – kapu – alj

A buszmegállóban állni idegesítő. Zavaró tud lenni a zaj, a zúgás, a tömeg. Most például, eső után, a járda ezen része olyan mint egy hangyaboly, az emberek egymás hegyén-hátán mászkálnak, szaladnak jobbra, futnak balra, előbújnak az ernyőik alól, néznek körbe, mintha nem is értenék igazán, hogy hogy kerültek oda, hiszen az előbb még a világvége jött egy óriási vihar formájában, most pedig szinte süt a Nap, nem jön a busz, a felhők szakadoznak, foltokban már látni az eget. Mégis jön egy busz, nekem ez nem jó, de most úgyis sok az ember, nem unalmas állni a megállóban, és a napfény is kellemes. Egy néni telefonál, hangosan beszél, mintha a készüléket csak kiegészítőként hordaná a kezében, és amúgy át kéne kiabáljon a város másik felébe. „Jolán, el sem hiszed, olyan vihar volt itt a központban, el se hiszed, mint a Katika és Marci esküvőjén. De komolyan...Hát a lányom, Katika, a kisebbik lányom... Igen-igen, neki ott a tó mellett volt az esküvője, igen, hát Marci így akarta... A férje, Marci... Én is mondtam, hogy pff, az igazi esküvőt templomban kell... Igen, ahogy mondod, a mai fiatalok azt sem tudják, hova fussanak, a mi világunk volt a jó... A mi világunk. És tovább indul, eddig ott állt a buszmegállóban, és most mintha megharagudott volna a 12-es buszra, a 9-esre és az 50-esre is, megy a kórház irányába, hangosan beszél továbbra is a telefonba, ahogy távolodik, még látom, ahogy helyesel, a barátnőjével valószínűleg a mai fiatalokat szidják, tegyék csak, lehet igazuk van. Mert nekem például most nem lett volna sok kedvem átadni neki a helyem a buszon, egész nap dolgoztam. Szaladtam a nagybátyám cégétől a rendőrségre, fel a lépcsőn, engedélyek aláíratva, le a lépcsőn, vissza a céghez, vinni kávét, nem elfelejteni beköszönni Irénnek a cukrászdába, ténylegesen vissza a céghez; aztán ezt  újra meg újra, Irén nélkül. Nem csoda, hogy a lábam már nemhogy fáj, de nem is érzem, hiába vettem fel a kényelmes szandált, esett az eső, ez elázott, csúnya, és végül felsértett. A lényeg, hogy jöjjön a busz, le akarok ülni, bámulni a hazafele siető embereket, mindenkire csúnyán visszanézni.

A megállóban lassan fogyni kezdenek az emberek, így felfigyelek egy elkorhadt kapualjból kilépő öregre. Kalap van a fején, kicsit szélesebb a karmiája annál, mint amelyik most divatos, és kikopott, sápadt, mint a viselőjének bőre. A férfi idős, ráncos, de nem tudom eldönteni, hogy nagyon koros, vagy csak a szigorú arca téveszt meg. Biztosan katona volt, gondolom magamban egy percig, amíg beeső arcát és kissé ilyesztően morcos tekintetét figyelem. De aztán megáll a járdán, várja a buszt, látom az alakját, vézna karok, görnyedt hát, a testtartása olyan, mintha folytona gyomrát fájlalná. Biztosan nem katona volt. Rámnéz, én őt nézem, összenézünk, olyan ismerős, nem tudom honnan, mintha már láttam volna valahol. Távol áll tőlem, csak akkor nézek el, mikor két lány mellettem hangosan kuncogni kezd. „Gyere Anna, csináljunk egy szelfit!”, egymás mellé állnak, vigyorognak a kamerába, ez visszaránt a valóságba. Még egyszer az öreg kalaposra pillantok, ő is a szelfiző lányokat nézi, értetlenkedik, kicsit mintha nem hinne a szemének, dehát én már nem csodálkozom, a dédi is így nézett mindenre, amit mutattunk neki, a kenyérpirítót is olyan undorral figyelte, túl új neki, mindenre ezt mondogatta, ő kézzel mos, neki a mosógép túl új, aztán sok kézzel mosás után a kórházban találtuk meg, alig jött ki onnan. Most az öreg is úgy nézi a telefont, mint a dédi a pirítót, már hallom is a hangját a fejemben, „ezek a mai fiatalok”, és lemondva bólint. Kerékcsikorgásra kapom fel a fejem, a busz ajtaja nyílik az orrom előtt, úgy elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy közeledik.

Ezredmagammal szállok fel a buszra, és ahogy a buszban terjengő áporodott, kellemetlen szagú meleg levegő találkozik a vizes ruhák áztatta bőrömmel, egy másodpercig átfut az agyamon a gondolat, hogy sétálva egy óra alatt hazaérek. De aztán mégsem szállok le, az ajtó becsukódik, én gyorsan lehuppanok egy üres helyre, előveszem a telefonom, és olvasni kezdek valamit, bármit ami legalább annyira leköt, hogy észre se vegyem, hogy milyen hosszú az út hazafele át a vizes, elázott városon. Kinézek az ablakon, a visszaverődésében veszem észre, hogy mellém telepedett le a morcos arcú öregúr, a kalapját a térdére fektette, így látszik a haja is, olyan szürke, mint a hóra kiszórt szén. Gyorsan belebújok a könyvbe, amit olvasni kezdtem, bámulom a képernyőt, nehogy újra bámulni kezdjem őt.  Érzem, hogy a szeme sarkából figyel, de nem engem, a telefonomat, és mikor én is a szemem sarkából rápillantok, ugyanazt a villanást látom a szemében, mint amit a szelfiző lányok nézése közben. Ezután mindketten bámulunk magunk elé, én néha belepillantok a szövegbe, de nem tudok koncentrálni, folyton eszembe jut a mellettem ülő idős úr, és a titokzatos lénye, az arckifejezései. Mikor megszólal, hirtelen megugrok, először nem is tudom, hogy hozzám szól-e, vagy csak hangosan mereng, mélyen dörmög: „Maga meg mit csinál azon?”, kicsit suttog, kicsit a telefonom felé mutat a kalapjával, én pedig kicsit meglepődök. „Olvasok”, ennyit tudok kinyögni, aztán hozzáteszem, hogy „letöltöttem néhány könyvet a telefonomra”. Ő úgy néz, mint aki nem hallotta amit mondok, üveges a tekintete, mintha nem is lenne itt, aztán újra megszólal, megint hirtelen, de mostmár kevésbé határozottan: „Olvas?”, úgy kérdez vissza, mintha valami képtelenséget mondtam volna, megrázza a fejét, elhúzza a száját, nem tudom eldönteni, hogy gúnyosan mosolyog, vagy csak simán ilyen az arca, aztán mintha elhatározná, hogy nem vagyok én neki való beszélgetőpartner, kicsit elfordítja a fejét. Én folytatom az olvasást, vagy legalábbis a képernyő bámulását, próbálok nem azon kattogni, hogy egy perce pontosan mi is történt, mire hirtelen újra felém fordul a hang, „mégis mit olvas azon?”, kérdezi, és úgy mondja ki az azon szót, mintha nem tudná, mi az az okostelefon, és meg akarom ismételni, hogy a telefonomon olvasok, de inkább csak válaszolok, mintha ez egy teljesen átlagos társalgás lenne. „A patkányfogót, Zola-tól, tudja, a Sorbonne Egyetemre készülök, francia irodalmat szeretnék tanulni”. Úgy árad belőlem a szó, mint mikor gyerekkoromban a Karácsonyról meséltem valakinek. Az öreg érdeklődve hallgat, eltűnt az arcáról az a hitetlenkedő nézés, „én is jártam ott” mondja halkan, és nem kérdezem, hogy Párizsban-e, vagy az egyetemen. De most, hogy beindult a társalgás, kell, hogy kérdezzek valamit, mégsem hagyhatom szó nélkül, úgy érzem, hogy mindent tudni akarok a gyűrött arcú emberről, aki végülis nem olyan ijesztő. Kérdezhetném az unokáiról, de az talán túl tolakodó lenne, vagy  a tanulmányairól ,de az mostmár ennyi idő után kicsit kínos lenne, így maradok az időjárásnál egy fokkal klisésebb beszédtémánál. „És most hová tart?”, kérdezem. „Önmagamhoz.”, válaszol, és egy elomosolyodom a megfogalmazáson, haza, ő azt úgy mondja, hogy önmagamhoz. „Én is”, mondom, és ő csak néz maga elé, ellágyul az arca, mintha nem tudna mosolyogni, csak így jelezné, hogy kicsi buta, nem tudsz te még semmit. Aztán mocorogni kezd, leszállni készül, az egyik lába a székről már a levegőben van, a kalapját leteszi maga mellé, és mostmár tudom, hogy a három a magyar igazság elve szerint még kérdezni fog tőlem valamit. Lassan fordul felém, mintha bizonytalan lenne, nem tudja, hogy egyáltalán megkérdezze-e vagy sem, végül ráveszi magát. „Mi az a szelfi?”, ahogy kimondja, a szeme értetlenül tapad a telefonomra. „Megmutatom”, válaszolom, mert tudom, abból ahogy a készülékre néz, hiába magyaráznám neki, feloldom a telefonom, belépek a kamerába, ahol azonnal megjelenik az én fejem, mellettem az öreg szenes feje, nézünk a kamerába, mindketten elbámészkodunk. „Fénykép”, magyarázom, „csak mi készítjük magunkról”, megnyomom a gombot. A kép beleugrik a telefonom galériájába. Ő csak bólogat, mintha értené, aztán észreveszi, hogy megáll a busz, „én itt leszállok”, mondja, és intek neki a fejemmel, hogy viszontlátásra, és magamban azt gondolom, hogy na, ennél furcsább találkozásom még nem volt, pedig én aztán mindig odafigyelek az emberekre. A kezemmel megtámaszkodok a mellettem levő széken, a vastag karimás kalaphoz érek, itt felejtette, gyorsan megfogom, felpattanok, és éppen le tudok még ugrani a busz becsukódó ajtajai között. Körbenézek, nem láttam, hogy merre indult, aztán felfedezem a szürke fejbúbot az utcasarkon, sétál, balra fordul, én utánaszaladok, cuppog a lábam az elázott szandálban, a jobb kezemben a telefon, a bal kezemben a kalap. Mire befordulok a kisutcába, nem látom, megyek tovább, most jobbra fordulok, hátha megtalálom, de akármennyire is figyelem a járdát, nem látom az öreget. A kalapot lógatom, elindulok visszafelé. Rájövök, hogy nem igazán tudom, merre vagyok pontosan, befordultam én jobbra is, balra is, keresek egy táblát azt utcanévvel, megtalálom az egyik tömbház bejáratánál. Strada József Attila, Nr. 23. Ezen kicsit elcsodálkozom, nem is tudtam, hogy van ilyen utca Kolozsváron. Lassan hazaballagok.

Este kinyúlva dőlök az ágyra, nincs erőm semmihez, a mai történtek margójára mégis előveszek egy József Attila kötetet, belelapozok, mintha keresnék valamit, nem tudom, hogy mit, de az agyam már kutat, s egyszercsak megakad a szemem egy soron: „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz”, csak nézem a sort, lassan indul el a gondolat, az emlékeim a mai napról felerődödnek. Hová megy? Önmagamhoz. Nem haza. Önmagamhoz. Nézem a kalapot az iróasztalon, gyorsan megnyitom a galériát a telefonomban, kikeresem az elmosódott szelfit a morcos ismeretlennel. S talán igen, talán nem, de azt hiszem, s azt érzem belül, hogy jól gondoltam, én valamiképpen szelfiztem József Attilával. „Én se hinném el talán,/ ha nem tenéked mondanám.”

Péter útjai

A templomban szinte mindig sötét van. Legalábbis a padokban, ott érzékelhető, hogy a szégyen kergette oda az embert, mindenki lehajtja a fejét, igen, nehéz azt a szégyent egy nyakon megtartani. Meg aztán ott az a sok freskó a szenvedő Máriáról, és ha az ember ránéz, akkor érzi, hogy a lelkiismerete is felébred, és akkor már nincs tovább, olyankor ki kell szaladni és venni a templom előtt egy-két nagy levegőt, míg mindenki azt hiszi, hogy úgymaradt bedugva a vasaló, azért rohant ki az asszony, úgy mintha égne a lelkiismerete. Aztán nem csak ezért van sötét. Az ablakok magasan vannak, néha nyugat felé, vasárnap délben miért is sütne arra a nap, és amúgy is, vasárnap legtöbbször esik az eső, főleg itt falun, csakazért is, hogy elrontsa mindenki napját a sár. Úgysem lehet vasárnap kimenni a mezőre, hát a Jóisten gondoskodik is róla, hogy a nép a templomba menjen, ott nem lehet megázni, bor is van, kenyér is, na nem mintha így kéne gondolni a Krisztus testére.

Míg 16 éves nem lettem, ritkán mentünk templomba, édesapám korai halála után anyám lerendezte a szomszédok kérdését annyival, hogy ha imádkozni akar, azt tud otthon is, s amúgy se szerelmes ő a papba, ő nincs miért folyton templomba járjon. Aztán jó katolikushoz híven – engem Péternek, a bátyámat Andrásnak hívják - mégis elsőáldoztatott minket a bátyámmal, merthát igaz, hogy nem jártunk gyakran templomba, de a szokás az szokás volt, s így végül mikor én serdülő lettem, s a bátyám már megtermett legény volt, bérmálkoztunk is, annak rendje – módja szerint. Ez azzal járt, hogy a szokásosnál többet jártunk el vasárnaponként anyámmal s a bátyámmal a harangszó hívására, s néha még ministrálni is beálltunk. Nekem lassan ez lett a kedvenc vasárnapi tevékenységem, látni az embereket a pap szemével, s így kicsit Isten szemével is, ahogy állnak ott, a sötétben lehajtott fejjel, mintha kicsit mindig a megváltásra várnának, anélkül hogy tudnák mi az. Egyszer meg is kérdeztem a papot, hogy miért nem szerelnek lámpát a templomba, hiszen a villany már a falunkba is be volt vezetve akkor, s erre azt mondta, hogy Isten fénye kell az emberek arcát világítsa, a szentség, a remény szentsége. Nem válaszoltam, nem mondtam, hogy én soha nem láttam még ezt a reményt senkinek az arcán világítani, de hogy is mondhattam volna, hiszen akkor kiderül, hogy velem van valami baj, s azt végképp nem akartam, mert ahogy már mondtam, kezdtem megszeretni a ministrálást. Ennek örült a pap, s siratott anyám. Mikor elmondtam neki, hogy én egyre lelkesebben megyek vasárnap templomba, megesketett, hogy nem leszek katolikus pap, legalább amíg ő él, ne kelljen lássa, ahogy a fia elkanászosodik, hiszen az Úrnak nincs szüksége annyi papra, az Úrnak elég, ha megáldhatja a dolgozó embert, s a földeken van dolog elég. Anyámnak ez volt a felfogása, s megnyugtattam, hogy ő rajtam nem fog megbotránkozni, nem készülök én papnak, csak jólesik a templomi szerepemben lenni. Anyám erre tovább sóhajtozott, lógatta a fejét, s olyan arcot vágott, mint amilyet apám temetése után, ami 12 éve volt ugyan, de emlékeztem jól, s megjegyeztem, hogy ezt a témát ne hozzam fel többet, ha jót akarok. Ezután édesanyám ritkábban jött velünk templomba, s a bérmálkozás után a bátyám vasárnaponként a szomszéd faluba ment inkább udvarolni, s oda járt templomba is. A falu végén laktunk, az utat a templomig és onnan hazáig egyedül tettem meg. Ilyenkor elkezdtek gondolataim támadni arról, hogy de igazán hiszek-e én Istenben, s szabad nekem úgy ministrálni, hogy nem tudom erre a kérdésre a választ? Persze nem kérdeztem meg a papot ezekről a dolgokról, de azt mindenképp leszögeztem magamban, hogy valamiben hiszek, s nemcsak valamiben, Istenben, csak még nem tudom pontosan, hogy milyen az, s mi az.

Egyik pénteken egy nagy cigánycsalád érkezett a falu határába, estére már mindenki tudta a környéken, hogy otthont keresnek, le akarnak telepedni, mert elüldözték őket a falujukból. A legelő mellett nagy sátorhoz hasonló tákolmányokat húztak fel, gyorsan mozogtak, mindenki kivette a részét a munkából, ki a lovakat itatta, gyerektől vénig mindenki sürgött-forgott, s lassan a falu népe is sétálni indult, mindenki megleste, kik lehetnek a jövevények. Anyám a szomszédasszonytól tudta meg, hogy a vezérük engedélyt kért a mi „vezérünktől”, Gesztenyés János polgármestertől, hogy néhány napig megpihenhessenek nálunk. Gesztenyésnek aztán úgyis mindegy volt, ő mindenre rábólintott, a faluban a csúfneve is Bólogató János volt évek óta, főleg, hogy pár hónapja a lányát egy bólintással  hozzáadta egy csavargóhoz, s azóta sem tudja, hogy mi van velük, de ha bárki ebben a témában kérdezi, csak legyint egyet, „ejj, biztos jó nekik ott, ahol vannak”. A vándorok nálunk tartozkodásának csak egy hozadéka volt, este nagy tüzet raktak hordalék fából, és igen dallamos nótákat énekeltek órákon keresztül, ami a falut ketté osztotta, láthatatlan határvonalat képezve azok között, akik még nem hagytak fel a „csak a mi kultúránk teljes és szent” gondolkozással, és a kívácsi természetű, beporosodott falunkból kiszabadulni vágyó ifjúság között.

Csábítónak tűnt a vándorlás, a tapasztalat gyűjtésének ezen formája, az élet igazi, kemény és válságos megtapasztalása. Hogy hogyan találja fel az ember magát, mikor nincsenek kéznél a szomszédok kéretlen tanácsai, a kemence melege, a házilekvár ízvilága, az otthon biztonsága. Otthon. A házunk az otthonunk? A falu, amelyben születtünk? Vagy lehet otthon a vasárnaponként sokszor hallott Krisztus szeretete? A mindenhová elkísérő Hold fénye? Ezek a gondolatok foglalkoztattak aznap este, mikor kiültem a kicsinyke házunk omladozó tornácára, és hallgattam a távolból szóló cigányzene, és a falubeli kutyák vonyításának eggyüttesét. És hajnalban, mikor már áloittasan bebotorkáltam a szoba sarkába, és ráborultam a recsegő ágyamra, még utolsó elalvás előtti pillanatomban elhatároztam, hogy választ keresem a kérdéseimre. Hogy mi vonz annyira templomban, hogy milyen az a hit, milyen a reménység ragyogása, hol az otthon, és a vándornak van-e otthona. Ilyen mindennapos, éjjeli hánykolódos kérdésekre.

Álmomban apám jelent meg előttem, tudtam, hogy ő az, felismertem a hangjáról, a mozdulatairól, de kinézetre inkább a papunkra hasonlított, a szemével azt mondta, keresd a reményt, de a füleimmel tisztán hallottam amint azt mondja, ne gondolkozz annyit, dolgozz helyette keményebben. Apám tipikus dolgozó ember volt, még a halála előtt is csak dolgozott, kint volt a földön éjjel-nappal, én is ott nőttem fel, négy évesen már tudtam, hogyan kell nem útban lenni és a kapát használni. Az emlékeim tiszták erről az időszakról, az utolsó évről, amíg életben volt, mert a halála után csak ezekbe tudtam kapaszkodni. Nem értettem az álmokhoz, de azt tudtam, hogy igazságot csak talál az ember bennük. Megértettem, tudtam, hogy két út előtt állok. Az egyik a hely felé vezet, ahol felnőttem, egy zsákutca, melyből nehezebb kijutni, mint a börtön markából, de egyben hagyományos út is, valamiféle hamis biztonságot ad, tele mérföldnyi kukoricásokkal és krumpliültetvényekkel.  A másik a végtelenbe ismeretlenbe torkollik, egy olyan világot tárna elém, amely tele van a megismerés reményével. „Hiszen a cigányok is folyton úton vannak. Ők is keresnek, ez a sorsunk, keresik a jót, minden újban megtalálják, aztán mikor elhalványul a jó és a remény továbbállnak.” Reggel is csak ez járt a fejemben, s egész nap nem tudtam lerázni magamról a munka izomkeményítő erejének gondolatát, és a tapasztalás és útkeresés elmei terhét. Újabb éjszaka jött, és én megint álmodtam, most csak magamat láttam, egy mezőn sorvadtam az égető Nap sugarai alatt, aztán  hirtelen a templom felé szaladtam, és a templom hidegében roskadoztam a padok között, fényes arcok után kutatva. „Nyisd ki a szemed, csak akkor látsz igazán”, hallottam valahonnan, és aztán hangosabb lett a hang, közeledett hozzám, „nyisd ki, ébredj már, nyisd már ki a szemed”, s mire kipattantak a látóim, rájöttem, hogy ez nem Isteni üzenet, inkább a jóanyám siettetése volt. „Ha el akarsz érni a templomba, jobb a öltözöl, mert előtte még ki kell menj az állatokhoz”, motyogta el nekem, aztán csendes léptekkel kiment a tornácra. Néha úgy éreztem, apámmal többet kommunikálok a furcsa álmaimban, mint édesanyámmal, aki legtöbbször karcsú szellemként lengett ide-oda a házban.

Az emlegetett álmok megsokasodásának okáért a templom felé menet eldöntöttem, hogy ma különösen odafigyelek majd a mise minden pillanatában a szavakra, a villanásokra, és az ima alatt majd megkérem a Jóistent, adjon valami jelet arra utalóan, hogy hogyan is kéne továbbéljem az életem, mert ez így egyedül nem fog eldöntődni. A mise kezdetétől vártam a jelet, hátha kapok egy választ, de csak egy apró fénysugarat láttam a templom bejáratától a padsorok között végighúzódni. Odapillantottam, egy árny suhant be a falak közé, s a leghátsó padban állt meg. Egy cigánylány volt, lassan nézett körbe, úgy vizsgálta a falakat és freskókat, mintha az egész világot próbálná egyszerre befogadni szemein át. Áhitatosan hallgatta a misét, és a pillanatban mikor rám nézett hirtelen nagy fény támadt bennem, láttam ahogy ragyog a tekintete, mintha remény lett volna minden pillantásában. Olyan volt ez a fény, mint egy villámcsapás okozta tűz lángjainak fénye, hirtelen jött és rám is hatással volt, ragyogott, hirtelen megértettem amit a pap mondott, mikor arról beszélt, hogy Isten világossága kell az emberek arcát megvilágítsa. És én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy elhívásom van, hogy ezt a fényt keressem és megtaláljam. Otthon éreztem magam ebben a pillanatnyi megnyilvánulásban, és megértettem, hogy a hitet nem a kéz, hanem a fül és a szív munkálja.

Másnap reggel a vándorok odébb álltak, és a régi önmagam is. Nem voltak kétségeim, magam mögött hagytam a falut, amely életet adott, a szellemeket, amelyek körbe vettek, mert az élet nem állhatott meg a kezdetnél és a fény sem marad egy helyben, a részecskék sodródnak a szél hullámain.