Sajó a XXI. században

 

Nyár van, és én mégis a szobámban ücsörgök miközben Jókai Mór által írt „Az arany ember” című művét olvasom az ágyamban. Figyelmesen olvasom minden egyes szavát, hiszen majd a suli első hetén ebből fogunk írni felmérőt. Egy idő után már a szemeim le-leragadnak, de én mégis nagy erőfeszítést teszek, hogy bár még egy oldalt tudjak elolvasni. Viszont ez nem tart sokáig így. Az álom eluralkodik rajtam, a könyv kiesik a kezemből és a földön landol.

Egyszercsak érzem, hogy valaki a válamat veregeti. De nem keltem fel, hiszen gondoltam, hogy csakis Csoki lehet, az én kutyám, hiszen senki nem volt itthon.

− Kérlek, Csoki, most hagyjál. Majd lemegyünk sétálni. Csak még egy kicsit hadd pihenjek!

De csak nem hagyta abba. Mitöbb valaki hozzám is szólt!

− Hölgyem, a segítségére lenne szükségem!

„Hölgyem?!” „Segítség?!” Ezek hallatán gyorsan felnyítottam a szemeimet, Csoki kissé meghunyászkodva üldögélt a szoba sarkában. Én is ijedten néztem a mellettem ülő alakra... Ott ült mellettem... a szürke szakállas és pödört bajusszú... az 1870-es évekből idecsöppenő... Jókai Mór.

Többször is megdörzsöltem a szememet, hogy tényleg jól látok-e, vagy csak illuzió és képzelődés mindez. De többszöri szemdörzsölés után sem tűnt el. Csak ült és várta, hogy valamit mondjak. De egyetlen értelmes szó sem jött ki a számon. Mitöbb, banbán és tátott szájjal meredtem rá. Így jobbnak látta, ha ő szól valamit miközben a földön heverő könyvre tekintett:

− Nocsak, tán épp a legkedveltebb művemet olvastad? Érdekes, hogy pontosan 148 év után is látni, hogy valaki olvassa eme művemet. Ez nagy örömmel tölti meg a szívemet.

Ekkorra már összeszedtem a bátorságomat:

− Ennél már csak az érdekesebb, hogy Ön az és szobámban van! És mégis mik ezek a göncök, amiket visel?

− Göncök? Ezt meg hogy érti?

− Úgy értem, hogy ez a GUCCi-s póló, ezzel a szakadt farmerrel. Na meg ez a piros Converse. Nagyon swag ez az összeállítás. De azért mégiscsak nem  egy XIX. századbeli öltönyben kellett volna megjelennie? Tudja, meg az a menci sétabot, esetleg egy arany zsebóra a zakó zsebében?

− Az az érzésem, hogy sok szót nem értek mindabból, amit elmondtál. Én magam sem tudom, hogy mindez hogyan történt. Legutolsó emlékem halálos ágyamon volt. A drága családom vett körbe... Oh, az én drága Bellám- itt egy mélyet sóhajtott és elgondolkodott, mintha a régi szép emlékeit elevenítené fel, amiket átélt az utolsó feleségével. Majd folytatta: − Szóval most itt vagyok! Mintha ez lenne a második életem, csak most már a... Hányadik századot is írunk?

− Köszöntöm a XXI. században!-vigyorogva mondtam. – Na, de térjünk vissza a lényegre: miben kéri az én segítségemet?

− Tudja, csak így idecsöppentem egy teljesen új korba. Minden idegen számomra. Nem tudom, hogy mihez tudnék kezdeni ebben az új világban. A kocsik püfökölésétől zajos minden utca. Így is megnyugtató érzés, hogy be tudtam ide menekülni. De még mindig ijesztő visszagondolni arra, amit kint tapasztaltam...

− Jól van... most már chill van. Öhmm.. akarom mondani, nyugalom. De azt nem várhatja el, hogy egész nap itt ücsörögjünk bent a szobámban. Szóval gyerünk, vár minket Kolozsvár központja. Apropó, amíg el nem felejteném... Jöjjön csináljunk egy szelfit.

− Szelfi?! Az esetleg valami étel? Mert ha itt tartunk, akkor már nagyon megéheztem.

− Jajj, dehogy étel! Igazából a szelfi az angol myself szóból ered, ami azt jelenti, hogy saját magam. Szóval mindez arra következtet, hogy saját magamat le tudom fényképezni.

− Milyen frappáns találmány. Na és hol van az a fránya nagy masina?

Csak kuncogtam magamban és felmutattam az Ipone 8-as telefonomat.

− Itt van az a masina.

Ő meg csak nagy bamba szemekkel meredt rám: -Az hogy lehetséges?

− Mondtam már, hogy ez a XXI. század. Még rengeteg meglepetés éri majd kint a városban. Lényegében ez a telefon, de ugyanakkor lehet vele képeket is készíteni. Mitöbb színes képeket.

− Színeseket? Ez igazán fölkeltette az érdeklődésemet. Mutassa csak, hogyan is készül az a...

− Szelfi. Nos, jöjjön üljön közelebb hozzám − közben feloldottam a telefonomat, és megnyítottam a fényképezőgépet. Jókai, csak ámult és bámult ezen a modernkori technológián.

− Az hogyan lehetséges, hogy megérinted a telefont és engedelmeskedik neked?

− Ezt nevezik érintőképernyős telefonnak, vagy más néven okos telefonnak. Manapság ilyen telefonokat gyártanak.

− Tagadhatatlan, tényleg nagyon okos. És nini, rajta keresztül látom a szobád részleteit.

− Most megnyitom az első kamerát. Kérem, ne ijedtem meg, hiszen csak engemet és saját magát fogja látni a képernyőn – és megnyítottam az első képernyőt. A reakciója nagyon szórakoztató volt. Végigfűrkészte az arcát, egy-egy félénk mosolyt is mevillantott. Végigvizsgálta a ráncait, amelyek a kor jelei voltak már. Közben megigazította a bajusszát, egyet-kettőt pödört rajta. Közben meg így szólt:

− Hiszen ez olyan, mint egy tükör! Tisztán láthatom benne az arcom részleteit. Ejj ejj ezek a rakoncátlan hajtincsek, de szoktam magamnál tartani egy kicsi fésűt − gyorsan végigmérte az öltözékét, hogy vajon egy zsebet hol kap rajta. A nadrág zsebét végig tapogatta és előhúzta a kicsi fekete fésűjét. Kettőt-hármat simított vele a gyér haján és elégedetten végigmérte magát.

− Pontosan, olyan mint egy tükör. Na most, ha megengedné, megcsinálnám a képet. Igyekezzen minél jobban festeni rajta − ő meg felvette azt a szokásos, kissé komoly arckifejezést. − Na, egy kis mosolyt hadd lássak az arcán. Ez a kép nem fog sehol sem megjelenni. A telefonom memóriája fogja tárolni.

− Eddig csak úgy véltem, hogy az embereknek van memóriája.

− Jajj... most nem megyek bele ebbe is. Hadd csináljuk már meg azt a fránya szelfit.

− Rendben, rendben. Nos.. megfelelő ez a mosoly? − közben meg egy keserű mosolyra húzta a száját.

− Nem nagyon szeretnék kötözködni, de eléggé rémísztő ez a mosoly. Tudja, gondoljon valami szépre a múltjából, esetleg egy kedves személyre, aki mindig megnevettette magát.

− Oh, az az én drága jó barátom, Petőfi Sándor volt − közben magában elnosztalgiázott és hirtelen elnevette magát valamin. Én közben kaptam magam az alkalmon és megörökítettem a pillanatot.

− Mi volt ez a hang?

− Ez annak a jele volt, hogy megcsináltam a képet. Nézze csak itt is van.

− Ez egyszerűen káprázatos. Az én századomban legalább egy hetet kellett várni, amíg megnézhetem a képet, ami rólam készült. Lehet még ilyet csinálni?

− Persze, amennyit csak szeretne.

Lőttünk még egy pár képet és közben meg jókat szórakoztunk. Megtanítottam neki pár olyan arckifejezést, amiket a szelfiken szoktak alkalmazni. Nagyon szórakoztató volt mindezt egy XIX századbeli, nagyrabecsűlt íron látni. Volt alkalmam a Snapchat-et is bemutatni. A nyelvöltögető kutyát különösképpen élvezte.

Legalább 2 órás nevetgélés után, arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet kiáltja:

− Anna! Anna! − ezt követően eréjesebb hangon így folytatta- Mondatam, hogy szedd ki az edényeket a mosogatógépből és hogy teregesd ki a ruhákat!

− Ki lehet ez? − kérdezte kissé ijedten Jókai.

− Ez csakis édesanyám lehet.

− Ő is szereti a műveimet? Mert ha igen, akkor különösképpen boldog lennék, ha őt is megismerhetném.

Éppen ayon voltam, hogz választ adjak Jókai kérdésére, amikor a testem el kezdett reszketni. Jókai Mór megszeppenve nézte, hogy mi történik velem. Nem tudta, hogy esetleg, hogyan segíthetne rajtam. És ebben a pillanatban kinyitottam a szemeimet és édesanyám ott állt közvetlenül előttem, azzal a mérges arccal, amit akkor szokott alkalmazni, amikor nem csinálok meg valamit amire megkért. Gyorsan felültem az ágyamba és körülnéztem.

− Hová tűnt Jókai Mór? Az előbb még itt volt. Talán elküldted őt? Jajj nee, és nem is tudtunk kimenni a város központjába. Pedig azt ígértem, hogy elmegyünk enni valamit.

− Édes lányom, nem tudom, hogy miről beszélsz, de biztosan csak álmodtál -közben meg lenézett a földön heverő könyvre, és hozzátette. – Biztosan sokat olvastál Jókai Mórtól. Na gyere, kérlek csináld meg, amire megkértelek.

− Rendben, megyek – kivonult a szobámból.

Én meg csak ültem az ágyamban és próbáltam mindarra visszaemlékezni ami az elmúlt pár órában történhetett. Tényleg csak álmodtam volna? Hiszen olyan valóságosnak tűnt. A mellettem heverő telefonra tekintettem. A kezembe vettem és megnyitottam a galériát. Ámulva néztem, hogy mindaz a fotó, amiket a híres Jókaival készítettünk, egytől-egyig ott voltak a fényképeim között. Akkor mégiscsak megtörtént mindez? Ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy van még lehetőségem vele találkozni. Dejó is lenne...legalább nem kellene elolvasnom ezt a vaskos könyvet, hanem ő el tudná mesélni Tímár Mihály történetet. Dejó is lenne!

 

 

 

     

A titok árnyékában

 

Szokatlanul szép nyári éjszaka volt. A csillagok gyémántként ragyogtak az égbolton és a Hold fénye is tündöklőbb volt mint máskor. A csend és a nyugalom uralkodott odakint, még a kutyák sem ugattak olyan eszeveszettűl, mint ahogy máskor.

Mindezzel a meghitt éjszakával ellentétben, a 20 éves Zoé nyugtalanul forgolódott az ágyában, hol jobbra, hol balra. Közben a plüsmaciját a mellkasához szorította. Nyugtalan volt, hiszen holnap nagy nap várt rá. Ugyanis a barátját, Milánt kell bemutatnia a szüleienek. Két hete randíznak, és úgy gondolták, hogy most jött el ennek a sorsdöntő pillanatnak az ideje. Normális esetben nem izgulna ennyire, ha az utolsó ilyen alkalom nem fulladt volna kudarcba. A szülei szó szerint kiakadtak és eltiltották a lányukat Zoltántól, amikor a srác orrában megpillantották az orrkarikát és a hatlmas tetkókat a két karján. Már csak az adott olajat a tűyhö, amikor Zoltán elmondta, hogy igazi vérbeli motoros. Azonban a szülei túlságosan konzervatívak. Viszont úgy gondolta, hogy ehhez képest Milánnal nincsenek ilyen „problémák”. „Mindegy, bárhogy lesz, úgy lesz.” Ilyen gondolatokkal a fejében röpült az álomvilágba.

Másnap javában ment a készülődés. Gyors rendet tett a ház minden egyes sarkában. Mivel ebédre várták Milánt, így, hogy kedvében járjon a kedvesének Zoé csirkeragut készített az édesanyjával. A percek csak úgy röpültek, amikor kettőt ütött az óra. Nem sokkal ezután egy fekete autó állt meg a kapuban. Nagyot dobbant Zoé szíve ebben a pillanatban: „Meglátod, hogy jól fog ez alakulni.” Így bíztatta magát. Nem sokat mesélt eddig Milánról a szüleinek, sőt szinte semmit. Bármennyire is faggatták a szülei, hogy bár csak a nevét árulja el, Zoé csak a fejét rázta és mindig ez volt a felelet: „Majd amikor idejön, akkor bemutatkozik és mesél magáról. Mivel legálabb olyan jól ismerte a szüleit, mint a tenyerét, így biztos volt benne Zoé, hogy ha elárulja bár a nevét is, akkor a szülei akarva-akaratlanul kezdenek szimatolózni Milán után.

„Brrr Brrr....” Épp egy üzenete érkezett: „Kérlek gyere ki a kapuba. Félek ettől az új helyzettől.” Ezen Zoé kuncogott magában. Eddig még nem látta Milánt, hogy bármitől is félne. Gyorsan belelépett a papucsába és kiszaladt a kapuba. Ott áldogált a kapu előtt. Be-be kukucskált a kapu rácsain, közben meg egy ajándéktasakot szorongatott a kezében.

− Nocsak nocsak... Kovács Milán csaknem stresszel valami miatt?

− Haha, nagyon vicces. Majd jövőhéten te kell ugyanezt átéld- kacsintott a lányra és egy gyors forró csókot nyomott a szájára.

− Bátran veszem az akadályt − mosolygott Zoé Milánra.

− Na menjünk, lássuk engem mennyire tekintenek kompatibilis srácnak a lányuk mellé.

Azzal kézenfogva végigsétáltak az udvaron és beléptek a házba. Terített asztal és a finom csirkeragú illata várta Milánt.

− Csaknem a kedvencemet főzted?

− De bizony igen − vágott egy elégedett mosolyt Milánra.

Zoé édesapja máris ott termett a terített asztal mellett, amikor meghallotta az ajtó nyikorgását. Milán odalépett hozzá és lekezelt vele és bemutatkozott.

−  Jó napot! Kovács Milán vagyok- próbált határozottnak tűnni, hiszen Zoé mesélte, hogy az édesapjánál ez már fél siker.

− Üdvözöllek Milán. Nagy Péter vagyok. Örülök, hogy végre eljött ez a pillanat is, amikor a lányom bemutatja az újdonsült barátját.

− Részemről az öröm. Mivel édesapám szőlő termesztéssel foglalkozik, így ajándékba elhoztam egy üveg bort − villantotta meg a mosolyát Milán. Zoé pedig magában örömtáncot járt. „Oh jeh, eddig nagyon jól mennek a dolgok.”

− Nagyon kedves tőled Milán. Kérlek foglalj helyet.

Pont ebben a pillanatban fordult ki a konyháról Zoé édesanyja, Kata, kezében egy tálca pohárral.  A fiú épp háttal ült Katának, de amikor meghallotta a lépteket, gyorsan megfordult és felállt, hogy neki is bemutatkozhasson.

− Jó napot! Kovács Milán vagyok- nyújtotta ugyanolyan határozottan a kezét, akárcsakm Zoé édesapjának. Közben Kata letette a tálcát az asztalra.

− Nagy Kata, örülök a találkozásnak, Milán-közben az asztalon levő borra pillantott. - Lám lám Péter, csaknem egy finom üvegbort kaptál a fiatalembertől?

− Oh igen, mivel édesapám, Kovács Károly szőlőtermesztéssel foglalkozik és mellette saját készítésű bort is csinál, így gondoltam, hogy ajándékba elhozok egy üveggel. Önnek is hoztam egy kisebb ajándékot – közben átnyújtott egy ajándéktasakot.

Kata a hallottak következtében teljesen elsáppadt és megszeppenve szólt Milánhoz:

− Te jó Isten! Azt mondod, hogy annak a Kovács Károlynak vagy a fia, aki szőlőtermesztéssel foglalkozik? − erre Zoé édesapjának is minden, világossá vált, és szinte megkövült szemekkel meredt a fiúra. Kissé zavarban érezte magát Milán, mert nem tudta, hogy ez most jót akar jelenteni, vagy valami rosszat.

− Igen...talán ismerik őt személyesen is valahonnan?

− Anya, apa mégis mi a bajotok? Most miért viselkedtek ilyen furcsán?- most már Zoé is érezte, hogy muszáj valamivel közbeavatkoznia. Viszont, mintha meg sem hallották volna.

− Hiszen az lehetetlen, hogy pont te legyél az a fiú.

− Anya, apa kérlek. Mi folyik itt? Az a fiú? Ismered te valahonnan Milánt?

− Nem teljesen... vagyis csak kicsikorából...vagyis... lényegtelen. Nem is tudom, hogy mi ütött belém.

− Oh igen? Hiszen ez nagyszerű! − csapta össze a kezeit Zoé. − És pontosan hol, milyen alkalom adtán volt lehetőséged megismerni a kicsi Milánt?

− A születésekor – szaladt ki Kata száján.

Mitha Milánnak egyszeriben minden világosdsá vált volna:

− Maga volt az a bizonyos szűlésznő, aki segítsége nélkűl, most nem lehetnék itt? Végtelenűl hálás vagyok, hogy megismerhetem önt. Édesapám szerint...

− Várj Milán, várj. Azt hiszem, hogy valamiről én lemaradtam. Anya, hiszen te soha sem mesélted, hogy te valaha szűlésznő voltál.

− Mert soha nem is volt − vágta rá kissé indulatosan Péter.

− Akkor te mégis mit kerestél ott Milán születésekor?

Mély levegőt vett Kata és mélyen Milán szemébe nézett:

− Azt hiszem, hogy el kell mondanom valamit.

− Jajj neee... attól tartok, hogy ettől most félnem kell- mondta ijedten Zoé.

− Bármennyire is őröltségnek fog mindez hazngzani, de... tudod drágám, meséltem neked már egy olyat, hogy még édesapád előtt volt egy másik igaz szerelmem az életemben. Mindössze 18 éves voltam és elkövettük azt a nagy hibát, amit nem szabadott volna...

− Anyu.. kérlek, a lényeget!

− Teherbe estem. Amikor a szüleim megtudták, teljesen kiborultak. Elszakítottak teljesen attól a férfitól. De ha jobban belegondolok soha nem díjazták, hogy együtt voltunk. Miután megszűltem a gyereket, a szüleim, a következő feltételeket szabták ki: maradhatok a házban, de akkor ezt a nem kívánt gyereket el kell tűntessem a házból, de ha annyira ragaszkodok ahhoz a gyerekhez, akkor mehetek én is vele együtt, ahová akarok. Mivel féltem, hiszen nem volt semmi más biztos hely az életemben, ezért a gyereket átadtam az édesapjának és megkértem, hogy viselje gondját és, hogy... a Milán nevet adja neki.

− Uramisten! Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy....

− Igen drágám. Én vagyok Milán édesanyja. Így te és Milán...

− Nem! Az egyszerűen nem lehet!

− Sajnálom Milán, hogy ilyen körülmények között kellett mindezt megtudnod –nézett Milánra bűntudatosan.

− Szóval akkor mindeddig azt a nőt, akit édesanyámnak hittem, valójában csak a nevelőanyám? – ekkor kissé elcsuklott Milán hangja.

− De hiszen ezt mikor akartad volna nekem elmondani anya, hogy van nekem egy féltestvérem? Már rég 18 vagyok!

− El akartam volna, de ez nem teljsen csak rajtam múlott. Ugyanúgy ott volt Károly is, Milánnak az édesapja, aki meg teljesen megtiltotta, hogy ti ketten valaha is tudomást szerezzetek egymásról. De most már én is látom, hogy hiba volt ezt eltitkolni.

− Hatalmas hiba volt. Apa, te is tudtál minderről?

− Sajnálom drágám! − csak ennyit tudott a száján kipréselni.

Zoé, a könnyes szemű Milánra pillantott. Milán is elkapta Zoé pillantását. Mindketten nagyon jól tudták, hogy most milyen gondolatokkal lehet tele a másik feje: „Ha ő tényleg a féltestvérem, márpedig a tények erre utalnak, akkor ennek a kapcsolatnak véget kell vetnünk. De ez nem fog olya egyszerűen menni, hiszen olyan szépen alakult minden közöttünk.” Sok esetben kegyetlen tud a sors lenni. Egyik pillanatban, amikor épp azt hinnéd, hogy megtaláltad az igazit, lezuhansz a rózsaszín felhőről a szürke porba. És csak kérdezed magadtól: „Mindez hogyan történhetett meg velem?”

Síricsend volt a házban. A szobában üldögélők csak bábultak maguk elé. Mindenki azon gondolkodott, hogy hol rontotta el és hogyan alakultak volna az események, ha mindenki megfelelő módon cselekszik. Ez idő alatt eleredt kint az eső.