Jelige: Curry − Borostyán; Interjú egy főhőssel

Borostyán

A kora májusi nap melegen sütött az égen, sugarai fényében a tulipánok földre szállt szivárványnak tűntek. A valaha a Holland Királyságból érkezett hagymák évek óta az én kertemben nyíltak már, s nem győztem elég büszke lenni rájuk. Se pénz, se elegáns ruhák, se ékszerek, se szép lovak, se semmi láttán nem dobogott olyan boldogan a szívem, mint amikor a Bilodeau udvarra néztem: az ezerszínű tulipánágyásra; a rózsabokrokra, amik úgy illatoztak, akár egy szappan, akár egy kölni; a gyümölcsfákra, melyek körtéje, almája és barackja a legfinomabb volt az egész megyében és az úrasszony, Madame Bilodeau különleges növényeire, amikért egyenest rajongott az utóbbi időkben. A cédrusház volt a legújabb szerelme, de örömmel mutogatta a trópusokról hozatott broméliáit, valamint a kínai mandarinfa csemetéket is, melyeket megpillantva a vendégei a szájuk elé kapták a legyezőiket és csodálkozva pislogtak, azt mondogatván, hogy ilyet bizony még sosem láttak. Valószínű a madame pont ezért hozta ki őket a kertbe. Hiába, a francia asszonyságok szerettek kérkedni.

Nos, az én kertemmel kétségkívül lehetett is. Ifjúkorom óta tartottam rendben, a legmagasabb fáktól kezdve a legapróbb fűszálig. Úgy éreztem, tökéletes munkát végeztem. Illetve, így éreztem volna, ha nem lett volna ő. A borostyán.

Egy kertész valahol minden növényt szeretett. De őt nem lehetett. Indái a birtok végében álló fenyőfákról nőttek alá, hogy aztán beborítsák körülöttük az egész talajt, mint egy óriási, sötétzöld szőnyeg. Mindenfelé kúsztak tovább innen: fel, a kalyibám falára; le, a dombon; be, a virágoskertbe.

Az első években csupán visszavágtam az ágait a nyár beköszöntével. Úgy gondoltam, ezzel el is intéztem, és jövőre ugyanekkor találkozom majd vele legközelebb. A borostyán azonban gyorsan nőtt. Kétszer, olykor háromszor kellett a kezembe kapnom miatta az ollómat, s fáradságos munka árán szorítottam újra vissza. Mintha megneszelte volna, hogy egyre mérgesebb voltam, egyre sebesebben tekeregtek ugyanis az indái, s még kárörvendő nevetését is hallani véltem. Jól szórakozott rajtam. Ám legyen. Tövig visszavágtam, a leveleket pedig, melyeket már a létrámon állva sem értem el, ugrálva próbáltam leszakítani.

A gyűlöletemnek persze több alapja volt. Nem csak az a tény, hogy a borostyán parazita módjára tönkre akarta tenni Madame Bilodeau kertjét, hanem egy sokkal személyesebb ok is. Az előző kertész balesete, aki egy kapáért szaladt vissza a kalyibába, amikor a lába beleakadt a borostyán egyik indájába, elesett és sosem kelt fel többet magától. Eltörte mindkét térdét, s élete végéig egy hintaszékbe kényszerült. Louis bácsin, a nagyapámon is bosszút kívántam hát állni.

És a broméliákon. Esős nyár volt, ami jót tett a borostyánnak. Mégse hittem volna, hogy olyan gyorsan a virágoskertbe fog érni. De így történt, s mire az egy heti gyümölcsszedés után visszaértem a ligetből, azzal kellett szembesülnöm, hogy az indák benőtték őket. Benőtték a broméliákat.

Fogcsikorgatva végeztem velük. Mind a borostyánnal, mind a már elfonnyadt virágokkal, miközben Madame Bilodeau sopánkodását is el kellett hallgatnom a fejem fölött.

Télre a fák lehullajtották leveleiket, a legtöbb növény elfagyott. A borostyán nem. A hideg fehérre csípte a levelek szélét és erezetét, melyek azonban még a déren át is rajtam nevettek, ahogy az ablakból rájuk bámultam, és kíváncsian várták, hogy vajon milyen válasszal készültem a lépésükre.

Felettébb ősi és igen kegyetlen volt a feleletem: felégetés.

Gondosan megszerveztem mindent, de az ég nem támogatott. Sőt, egyenesen ellenem fordult. Délutánra feltámadt az északkeleti szél, s messzire vitte a parazsakat. Oltást rendeltem el, jött az összes kertész, cseléd és inas, meg még a szakácsné is a házból, egy pohár vízzel a kezében, de már nem tehettünk semmit. Az úrasszony cédrusai odalettek. Egy maradt életben, de a tobozai annak is megfeketedtek, az átültetés pedig olyannyira megviselte, hogy végül ki kellett vágnunk.

Madame Bilodeau még hangosabban sopánkodott, mint a broméliák esetében és csakis azzal tudtam kiengesztelni, hogy az elkövetkező tavasszal minden egyes reggel a valaha látott legszebb rózsák és tulipánok illatoztak a szalonjában.  

Nem csak neki kedveskedtem efféle ajándékkal: Mademoiselle Charleville, az egyik társalkodóhölgy újabban sokszor látogatott meg engem és arra kért, meséljek neki a fákról, a virágokról, mindenről, amiről csak lehetett a kertben. Nagy sétákat tettünk, és az én magányos szívem minduntalan nagyot dobbant, amikor közeledni láttam – általában a kalapja bukkant fel először, majd rakott szoknyája, amikor pedig egészen közel ért, az arcát is megpillanthattam.

A kert kezdett elhaványodni a szememben, amikor vele voltam. De a borostyán természetesen tett róla, hogy ne felejtsem el.

Megdicsértem Mademoiselle Charleville fülbevalóját. Erre kiszedte a füléből, hogy megmutassa. Az nem lehetett, hogy én hajolok oda hozzá – mi van, ha egy másik hölgy vagy egy cseléd meglát? − , így az ujjai közé csippentette, de ahogy felém tartotta, elejtette. Ugyanúgy jajveszékelt, mint az úrnője, de hiába kerestem órákon át a fülbevalót, sehogy sem leltem rá. A borostyán sötétzöld szőnyege úgy elnyelte, mintha nem is létezett volna. Mademoiselle Charleville nem jött többet. Megint egyedül maradtam. 

Ahogy telt− múlt az idő, már nem ízlett annyira az alma, a körte, a barack; egyre nehezebben hajoltam le kapálni; az újonnan ültetett cédrusokról pedig úgy véltem, sosem látom már felnőni őket. Egyedül a borostyánt irtottam ugyanolyan elánnal, mint addig, télen pedig farkasszemet néztünk egymással az ablakon át, miközben abban a hintaszékben ültem, amibe a nagyapám is kényszerült egykor.

Csiripeltek a madarak, ragyogóan sütött a nap, de hiába, nem lettem fiatalabb. Őszbe borult a hajam, a borosta az arcomon, a gereblye, a metszőolló pedig remegett a kezemben. És akkor… nem is tudom, pontosan miért mentem vissza, a kalyibám felé. Talán a kapáért, mint Louis bácsi. De lehet, hogy valami egészen másért.

Én nem az egyik indában estem el. Egyszerűen csak megszédültem. Zúgott a fejem, hevesen lüktetett a szívem, nehezen vettem a levegőt. Rosszul láttam. Fehér foltokat, ahogy a nap átsütött a fenyők ágain. És valami zöldet, ahogy oldalra néztem. A borostyán. Itt, közte fogok meghalni. Aztán itt is fognak eltemetni, ha majd megtalálnak. Az indák benövik majd a síromat – eltakarják a kíváncsi szemek elől, megóvják a téli fagyoktól és sosem hagyják, hogy egyedül legyek. Ők sosem.

Interjú egy főhőssel

Egy kaposvári kávézóban ülünk. Ő egy török kávét kért, én egy tiramisut. Megjegyzi, hogy az is finom, aztán elkezdi ecsetelni egy török sütemény receptjét, hogy egyszer majd próbáljam ki −  garantálja, hogy az olasz édességek felé se fogok nézni utána.

A vendégem Jumurzsdák. Kicsit izgulok. Sosem készítettem még ilyen interjút. De egy újságíró tanonc legyen bátor és eredeti. Nos, akkor vágjunk bele! 

− Hogy van?

− Jól, köszönöm. Idén is sok kisiskolásnak kell elolvasni az Egri csillagokat a nyáron. Újabb ezrek fognak megismerni és megutálni.

− Bántja, hogy nem a kedvence az olvasóknak?

− Nem, nem igazán. Azt hiszik, rossz vagyok, pedig ilyen ember nem létezik. Csak megannyi emberi árnyalat. Nem lehetünk simán gonoszok meg simán jók. Mindenkiben van egy kicsi ilyen, egy kicsi olyan. Ami a legtöbbször egyébként nézőpont kérdése.

− Mit gondol, Önben mi a jó?

− Nem szeretem dicsérni magam… de nagyon kitartó vagyok, sosem adom fel.

− Igen, arról meggyőződhettünk.

− Másrészről pedig csak lojális voltam. A szultánhoz, aki Bécsig kívánt jutni. És a gyűrűmhöz. Amint elvesztettem, szerencsétlenség ért szerencsétlenség után. Még szép, hogy vissza akartam szerezni! Nem?

− Beszéljünk egy kicsit másról. Mi volt a véleménye a már említett Magyarországról?

− Hogy Törökhonhoz fogható sem volt! Már meg ne sértődjön. De annyit esett az eső. Télen pedig majd’ megfagytunk. Sokszor ezért is kellett abbahagynunk egy− egy ostromot – fáztunk és elfogyott a muníciónk.

− Valami szépre is emlékszik azért?

− Igen. A magyar lovak lenyűgöztek. Nagyok voltak, gyorsak és rendkívül okosak. Nem véletlen, hogy később megannyi versenyló vált híressé. Bizony, hallottam ám Kincsemről is.

− Hogyan lehetséges ez?

− Attól, hogy a könyv véget ért, a szereplői nem haltak meg. Azok sem, akik a történet szerint igen. Hegedűs István, Miklós deák; ha netán beszélgetni kívánna velük is, szólhatok nekik.

− Ezek szerint halhatatlanok?

− Véleményem szerint senki sem az. De amíg akár egyetlen ember is a kezébe veszi az Egri csillagokat, addig itt leszünk. Hiszen mi vagyunk a könyv, a történet.

− És amíg ez így van, maga mindent lát, hall és érez. Mit gondol a történelemről a maguk korszaka után?

− Hogy rémes volt! Mi mást gondolhatnék? Az Oszmán Birodalom elbukott, Európa pedig lángokba borult, ami persze nem újdonság, de a harci modor, az nagyon megváltozott! Ha én parancsolhattam volna tankoknak és pilótáknak, ne féljen, Eger csupán por és néhány kő lett volna már az ostrom harmadik napján! Már elnézést…

− Na és Törökország?

− Mintha kicserélték volna! Mennyivel jobb volt a szultánok korában, amikor megmondták, ki mit tegyen és mindenki tette is a dolgát szorgosan. Most meg… sokan más országokba vándoroltak, a legtöbben német földre és a szomszédainkkal is folyton csak a baj van… Mindazonáltal az én hazám mindig is Törökhon lesz! Gyönyörű hely! Járt már ott? A tengerparton, esetleg Isztambulban? Az Haiga Sophiát mindenképp nézze meg! És a török konyha is egyedülálló. A baklava, a gözleme. Az egy lepény, amit vaslapon sütnek meg. Meg hát a török kávé sem az utolsó.

− Bizonyára. Nos, kedves Jumurdzsák, köszönöm, hogy elfogadta a hívásom és eljött.

− Ugyan, semmiség. Úgyis körül akartam már nézni egy kicsit idekinn, a nagyvilágban. Mondja csak, nincs a közelben egy ékszerbolt véletlenül?