Csók egy bögrével

 

Reggel van. Pontosabban hajnal. Kinézek az ablakon, és hunyorogva bámulom a napot, amint szépen lassan előkúszik a fák aranyfénnyel átitatott lombjai mögül. Szánakozva bámulom a fények bölcsőjét, mert igazán nem érdemli meg, hogy gyűlöljem. Pedig gyűlölöm. Mégpedig azért, mert csupán a megjelenésével elsorvasztja az álmaim reszketeg létezésének békét nyújtó éjszakát. Tudom, hogy semmi sem tarthat örökké, és hogy egy éjszaka sem lesz olyan, mint a többi, mégis elszomorít és meggyötör a megkerülhetetlen pusztulás tudata. Azt akarnám, hogy sose legyen vége az estnek, hogy örökké a meleg paplanok között szuszoghassak, nem tudva a körülöttem lévő világról. Bár a kezemben tartott, vészesen kihűlő kakaóval teli bögre nyújt némi vigaszt. Beletörődötten somolygok egyet, és a számhoz emelem a langyos italt. Ahogy a porcelántárgy peremére akaszkodok az ajkaimmal, valami megindul bennem, valami visszaköszön rám az esti sötétség ködfelhőjéből. Két telt, vörös ajak, ami az enyémhez nyomul, szenvedélyesen lihegve, és egyre erősebben csókol. Engedek neki, és viszonzom a meghitt szorításokat. Nyelvemmel áttörök a húsos kapun, megsimogatok néhány fogat, és játszok azzal a finom, meleg izomcsomóval, ami hamarosan visszatuszkol, cirógat, és jó ízekkel tölt el. Aztán a két száj kicsit eltávolodik egymástól, suttog néhány szót, mosolyog, és vakon egyesül ismét, még nagyobb hévvel, még több érzelemmel. Az idegen ajkak közül kikandikáló nyelv körülnyalja résnyire nyitott számat, és édes sejtelmeket szórva maga után, áthalad a frissen megborotvált arcomon, aláfut a nyakamon, és egy ponton kellemes erőszakkal belém harap, majd hirtelen visszatér az ajkaimhoz, és újdonsült erővel csókol meg újra. Ahogy a szerelem forr, összeolvad, és örömmel önt el, nedvességet érzek a mellkasomon. Felriadva félreteszem a bögrét, és dühödt vagyok, amiért leöntöttem magam a kakaóval. Azonban ahogy szemügyre veszem a fehér pólómat, egy barna foltot sem látok. Lassan feleszmélve bámulok ki a napra, melynek fénye tündökölve ragyog könnyáztatta arcomon. Nagyot nyelek, rossz szájíztől grimaszolok, gyorsan felhörpintem a reggeli italom hideg maradványait, mély levegőt veszek, és elmenekülök éjszakai álmaim kísértete elől, a fényárban úszó halálba.

 

 

A lány a hintán

 

Az ütés leterítette. Nem tudott, talán nem is akart felkelni. A kegyetlen szavak késként döfték a hátát, a rúgások a lábát, hasát és bordáit érték, talán el is tört az egyik. Nem érdekelte. Csak várta, hogy vége legyen, hogy abbamaradjon a megalázó kínzás. Abba is maradt, bár kicsit később, mint szerette volna.

−  Sosem fognak ráunni? – kérdezte önmagától, bár tudta a választ. Ez nem arról szól, hogy meddig lesz nekik érdekes, vagy elég szánalmas, hogy megérdemelje.

Nick leporolta magát, és bicegve elindult megkeresni hátizsákját, amelyet még az akció előtt vettek el tőle. Meg is találta, a park közepén levő szökőkútban. Tankönyvei és füzetei szétszórva hevertek, néhány a víz felszínén, a többi a sáros kövezeten. Összeszedte őket, begyömöszölte a hátizsákjába, és elindult haza.

Magas fák mellett haladt el, melyeknek levelei ugyanannyi életörömöt mutattak, mint Nick. A lombkoronák elszáradt könnyeiket folyamatosan hullatták, csupasz ágaik olyanok voltak, akár a sírástól nedves szempillák, melyek lecsukódnak, hogy egy egész télen át tartó álmot adhassanak könnyeiknek. Nick is szívesen elaludt volna pár hónapra, vagy akár egy egész életre, hogy aztán egy másikért sírhasson.

Már a park szélén lévő játszóteret is elhagyta, amikor egy erős szélfuvallat illette meg. Önkéntelenül is hátrafordult, de azonnal hunyorítania kellett, a lemenő nap ugyanis nagy erővel sütött a szemébe. Fintorogva hátat mutatott az utolsó sugaraknak, amikor egy, az előzőnél jóval erősebb légmozgás lökte meg. Kis híján el is esett, de szerencsére sikerült megőriznie az egyensúlyát. Most már kissé mérgesen nézett hátra válla fölött, de attól, amit látott, egy kicsit meglepődött. A hintán egy vele egykorú kislány ült. Vékony lábacskáit nézte, amint azok belemélyülnek, majd előbukkannak az árnyékos homokbuckák közül. Mezítláb tette ezt, de különben a karjait sem védte semmiféle szövet. Csupán egy térdig érő, fehér ruhát viselt.

Olyan volt, mint egy angyal. Egy szomorú, magányos angyal, aki a haldokló nap utolsó sugarával érkezett. Olyan elhagyatottnak és tökéletesnek tűnt, hogy Nick nem bírta megállni, oda kellett mennie hozzá. Nem tudta, mit mondjon, és ezt még kínosabbá tette a tény, hogy a lány nem vette észre. Végül csak ennyit kérdezett:

−  Mit keresel te itt? – A lány erre felnézett; mélykék, átható tekintete összefonódott a fiúéval, nem tudtak elszakadni egymástól. De a hintázó tünemény pislogott egyet, a megigéző pillanat abbamaradt. A válasz egyszerű és abszurd volt:

−  Várom a halált – a fiú ettől igencsak meglepődött, ne tudta, mit kéne erre felelnie. Végül ennyit mondott:

−  Miért?

−  Mert jelenleg ő adná nekem a legtöbb boldogságot – ezt a megszólalást Nick egyszerűen nem tudta felfogni. Heves ellenkezésbe kezdett:

−  Hogy adhatna a halál bárkinek is boldogságot? Tőlem elvette a szüleimet, így a testvéreimet is, a nagyszüleimet, és minden rokonomat! És egyszer engem is elragad majd – Nick már közel érezte a könnyek eljövetelét, ahogy azok erőszakosan utat törnek maguknak, amikor a lány megszólalt:

−  Azt akarod mondani, hogy te senkinek sem kívánod a halálát? – A fiú nedves szemei elkerekedtek, ajkai értelmetlen szavakat formáltak, agyában pedig felbukkantak azok, akik eddigi életének megrontói voltak, kezdve az árvaházi megvető dolgozóktól a gonosz kapuőrön keresztül az iskolai huligánokig. Aztán eszébe jutott az anyja. Aki erre a lehetetlen helyre szülte, és most páholyból nézi a férjével, ahogyan a fiuk szenved, talán még élvezik is, egymásra borulva vihognak, és találgatnak, hogy legközelebb vajon ki fog rá megalázó csapást mérni.

Nick erőltetett, szánalomra méltó hangot adott ki, ami talán nevetés volt valaha, de a sok keserv között rekedt, ijesztő röhécseléssé alakult, egy bántalmazott lelket pajzsként védő meghasonulássá, mely csakis a megtévesztésért létezett. Azt hörögte: −  De igen. Mindenkinek a halálát kívánom.

−  Miért?

−  Mert senki sem érdemli meg, hogy éljen. Mert az embereknek csak a magány jár, amiért másoknak azt okoztak, és…

−  Szóval szerinted a halál rossz dolog?

Csend leple szállt rájuk. A lány kíváncsian figyelte a fiút, akinek a fejében olyasféle esemény volt megfigyelhető, mint amikor egy tébolyult ember elkezd őrjöngeni egy szobában, aztán, mikor már minden tárgy csak torz, néhai emlék, hirtelen észhez tér, és nem tudja, hol van. Csak azt, hogy egyedül. De akkor kinyílik mögötte egy ajtó, egy kivehetetlen sziluett kézen fogja, és egy másik szobába vezeti, ahol minden barátságos ugyan, de idegen. Legjobb lenne elfutni. Ez az első gondolat, ami megjelenik az ember elméjében, a gyávaság, a megszokotthoz, biztonságoshoz való ragaszkodás. Az árnyalak azonban nem engedi el, hanem leülteti egy hintaszékre, leveszi a cipőjét, hogy lábujjai a homokot túrhassák, és…

Akkor megint eggyé vált a tekintetük. Úgy hatoltak egymás szemének mélyére, mintha két festékpötty folyt volna egymás felé, hogy egy pillanatig tartó csókkal örökre egymásba olvadjanak…

A kontaktust ismét a lány szakította meg, és ekképp szólt:

−  A halál az ember leghatalmasabb ajándéka. Az egyetlen, amiről mindenki biztosan tudja, hogy meg fogja kapni, és ami kétségtelenül eljön értük. Azért akarod, hogy körülötted senki se éljen, mert egyedül akarsz maradni, mert már nem bízol senkiben. Mivel a halál elvette tőled a szüleidet, ezáltal… megfosztott téged életed kivirágzásától, egy elhervadt virág lettél, amihez sosem jut el a napfény. Ezért azt gondolod, hogy a halál a megtestesült rossz, amit minden megvetendő ember megérdemel. De tévhitben élsz.

Itt hosszú szünetet tartott, Nick pedig sóvárgott hangja után, mely nem váratott sokat magára.

−  Az élet egy sötét, végtelennek tűnő folyosó. Jobb és bal oldalt vannak festmények, fenségesek a szíved felől, és alattomosak a másik feleden. Hogy jó vagy rossz döntéseket hozol− e, abból látszik, hogy melyeket dicsőíted, de vigyáznod kell, mert bármelyiknek is leszel a pártfogója, ha túl sokat nézed, könnyen elbotolhatsz a durva padlószőnyegen, és onnan nehéz fölkelni. Ebből látszik, hogy nem igazán létezik olyan, hogy jó vagy rossz, mert mindkettőben fellelhető a másik. De bármilyen nehezen, lassan, vagy gyötrelmesen haladsz is, el fogod érni a folyosó végét, ami egy ajtó egy titokzatos szobába. Lehet, hogy ügyetlenül megbotlasz a küszöbön, de lehet, hogy méltóságteljesen és büszkén vonulsz be, mint aki hazaérkezett. És tudod, hogy már nincsenek festmények, nincsenek veszélyek, csak a boldogság. – A lány ekkor Nickre nézett. Szeme csillogott, s ez a megható jelenség lassan lecsorgott kerek orcáján, és remegni kezdett az állán, mikor a lány tovább hallatta remegő hangját. – Ne nézz a festményekre, Nick. Nincs rájuk szükség. Tekints előre. Úgy egyszerre látod a folyosó mindkét oldalát, a tetejét és az alját, és az ajtót is hamarabb észreveszed.

−  Honnan tudod te mindezt? Hogy állíthatod ilyen biztosan? Hogy mondhatod, hogy a halál egy egyszerű ajtó, ami mögött a végtelen boldogság lakik?

Rövid, folytatást követelő csend állt be, a lány habozott. Végül így válaszolt:

−  Mert mindenki mással ellentétben én emlékszem arra, hogy honnan jöttem.

Nick erre nem tudott mit mondani. További kérdezősködés helyett inkább nagy levegőt vett, dacosan előre tekintett, és szóra nyitotta ajkait:

−  Nagyon... szép vagy.

Amint a lány ezt meghallotta, el kellett mosolyodnia. Szép mosoly volt, olyasféle, ami képes felvidítani az embert egy rossz nap után. Nicket is felvidította volna, hogyha megpillantja, ő azonban az arcán tapasztalta létezését, ezért a lelke feltüzesedett, szíve szürreális gyorsasággal kezdett el verni, és azonnal oldalra fordította a fejét – de a lánynak hűlt helye volt.

A puha ajkak melegét azonban még mindig érezte. Vagy talán csak a szíve hitte ezt.

 

*

 

Boldogan kelt föl. Életkedvvel, bizalommal és sok reménnyel. Próbált mindenkihez kedves lenni, és a gesztusa viszonzásra talált. A találkozása a lánnyal egyszerre megváltoztatta az életét, egyik napról a másikra. Olyan volt, mint egy kötél a gödör mélyén, akivel a hintázás óta nem találkozott.

A napok így egyre gyorsabban teltek, a tél pedig hamar beköszöntött, és Nick sokat ment a barátaival szánkózni, korcsolyázni. Úgy tűnt, nem lesz egyedül karácsonykor. Tudta, hogy a komor árvaházban a nincstelenek mindig tartanak titokban egy szentesti ajándékozást, és szinte mindenkit meghívnak, csak néhány közutált személyt és őt nem.

De most ő is ott lehetett.

Készített is egy ajándékot, egy saját maga által tervezett társasjátékot, amivel egyszerre lehetett sokan játszani. Ez lett volna a köszönete az egész társaság számára, amiért befogadták. Azonban egész véletlenül az iskolában hagyta, és mivel karácsony napja természetesen szünnap, így a kulcsokat nehéz lett volna megszerezni, elvégre ki adná oda egy kisfiúnak, aki „bent hagyta a karácsonyi ajándékát”? Sokan azonnal a legrosszabbakra gondoltak. Szerencséjére az egyik tanár bevállalta, hogy elkíséri, s így Nick hozzájuthatott a készítményéhez.

Amikor elváltak egymástól az iskola kapujában, a lelkes fiú lélekszakadva elkezdett rohanni vissza az árvaházba. Már a parkban volt, nemsokára megpillanthatta volna a hintákat, amikor megjelentek az iskolai huligánok. Kis híján beléjük futott, a rémülettől azonban szabályosan földbe gyökerezett a lába. Sokáig farkasszemet néztek, de amint Nick reménykedve a játszótér felé pillantott, nagy erejű ökölcsapás érte, amitől kitört az egyik foga, és otthonát elhagyva eltűnt az érintetlen, egész tájat befedő hólepedőn.

Kegyetlenül megverték. Cipőjét a szökőkútba dobták, kabátját elvették, nadrágját megszaggatták, haját megtépték, egy éles késsel több helyen megvágták, ajándékát pedig tönkretették. Befejezésül megdobták néhány hógolyóval, és otthagyták. Mindezt egy hang nélkül. Nick ebből azt szűrte le, hogy irigyek rá, és tehetetlenségükben folyamodtak ehhez.

Nick szánakozva elmosolyodott, és a szíve legmélyéről megsajnálta őket. Ahogy ott feküdt a hóban, megcsonkítva és megszégyenítve, elsírta magát. Nem volt szomorú, csak felfogta, hogyha nem találkozik azzal a tüneménnyel, akkor talán ő is erre a sorsra jutott volna. Megfosztana másokat életük kivirágzásától, egy festmény lenne a sötét folyosó falán, és sírva fetrengene a durva szőnyegen, elhagyatva az élet keserves megpróbáltatásai között.

Könnyei szinte arcára fagytak, amikor igazán megérezte a hideget, amint meglincseli és jeges verembe zárja, hogy ott várjon a nyájas arcú halálra. És akkor eszébe jutott a lány. Megfeszítve átfagyott izmait, szemgolyóját erőltetetten forgatva – meglátta.

Ugyanabban a tiszta ruhában, ugyanúgy fúrva lábával a homokot, ugyanolyan gyönyörűen látta meg, ahogy egy hintaszéken pihent. A lány ránézett, és Nick nem fázott többé; könnyedén fölállt, és megindult felé. Leült mellé és észrevette, hogy fehér rövidnadrágot visel lágy szövetű inggel, de nem tette szóvá, hanem azt kérdezte:

−  Ki vagy te? – Ezt akarta megkérdezni tőle az első találkozás óta, és boldog volt, hogy most lehetősége nyílt megtenni. A válasz pedig így szólt:

−  Én vagyok a szeretet. – Nick ettől igencsak meglepődött. Értetlenül visszakérdezett:

−  Micsoda?

−  Én vagyok a szeretet – olyan őszintén és kedvesen mondta, hogy a fiú szinte meghatódott, és bárgyún elmosolyodott, amit a lány halk kuncogással fogadott, és bájosan ráemelte tekintetét. Pillantásuk sosem volt még annyira mély, mint akkor. Egy emberként láttak a másik lelkébe, ahol önmagukat figyelhették meg, és önmaguk szemében ismét a másikat látták, és ha velük is kapcsolatba léptek…

A lány szokásához híven elfordította tekintetét. A kontaktus vége ijesztő ürességet hagyott Nickben, nem jött ki hang a száján. A lányén viszont igen.

−  Testet öltve léptem az emberiséggel együtt a sötét folyosóra, de nem vakon, és nem léphettem be velük az ajtón sem. Az a feladatom, hogy szeretetet adjak mindenkinek, és én adtam is, de… senki sem viszonozta. Így, magamat elajándékozva megláttam, hogy az emberek nem érdemelnek meg. Ezért szeretném, ha a halál visszafogadna, hogy ne kelljen többé elviselnem azt, hogy mások elhagynak, és nemhogy nem viszonozzák a szeretetet, de még csak tovább sem adják, hanem megtartják maguknak, mert félnek embertársaik bizalmatlansága ellen, holott ők sem különböznek tőlük. Így, a világ valóban egy rideg és könyörtelen hely lesz, mert senki sem szeret viszont senkit.

−  De én szeretlek.

A lány tágra nyílt szemekkel fordult a Nick felé, s attól, amit tekintete sejtetett, a fiú arcát beborította a testet öltött végtelen bizalom és boldogság, és azt mondta:

−  És remélem, hogy te is szeretsz.

A lány angyali hangja tanácstalan lett, és úgy döntött, az ajkak mögött marad, hogy találkozhasson a fiúéval. Ilyen kapcsolat nem jöhetett létre közöttük csak a szemeik által. Ez sokkal őszintébb, meghittebb és tökéletesebb volt. A csukott szemhéjak közül előbújó tiszta könnyek összefolytak a homokon, apró tócsát alkotva, amely tükörként adta vissza a hosszú csók látványát.

És amikor vége lett, együtt léptek be az ajtón.

 

*

 

Nick holttestét másnap találták meg, vékony hóréteg alatt a parkban, arccal a játszótér felé… mosolyogva.