Jelige: Ragazza – A látogatók; Hol vagyok?

A látogatók

− Nem hiszlek el, Emma! Komolyan mondom! Hányszor megmondtam már, hogy hagyd ott Bencét! Nem hiszem el, hogy megint itt tartunk. Pontosan tudod, hogy mi erről a véleményem, akkor nem értem, hogy miért kell már megint… Maga meg mi a frászt akar tőlem?

− Már elnézést kérek kisasszony, de ezt a hangnemet egyszerűen kikérem magamnak. Én elhiszem, sőt, tovább megyek, elfogadom, hogy furcsának találja, hogy éppen én, éppen most bátorkodom megjelenni az ön konyhájában, sőt, felteszem még ijesztő is lehet, de azt gondolom, jogosan tartom felháborítónak, hogy ön, egy ilyen fiatal, bolondos, bár kétségkívül csinoska, de mégis könnyelmű és szeleburdi fiatal leányzó ilyen hangnemet használjon velem szemben. Mi erről a véleménye, ha szabad megkérdeznem? – mielőtt válaszolnék neki, szeretném tisztázni, hogy az előbb beszélő egyén, már ha lehet egy nagy fekete macskát egyénnek nevezni, a konyhaasztal mellett ül, kezében a múlt karácsonyra kapott gyönyörű, kínai porcelán teáskészlet egyik eleme, alatta kistányér, mellette cukortartó ahogy azt kell, eltartott kisujjal bámul rám, mintha én lennék a furcsa jelenség itt, és nem ő. Emma közben folyamatosan üvöltözik a telefonba, hogy mi van velem, hol vagyok, szakadozik− e a vonal, most tényleg mit csináljon, ígéri, legközelebb hallgat rám, csak most az egyszer még adjak neki tanácsot. Nagyjából ezen a ponton esik ki a kezemből a készülék, és vesztem el teljesen a kapcsolatot a külvilággal, ugyanis a fent említett macska kihörpinti utolsó kortyát a csészéjéből, felpattan, odapenderít egy széket a mosogatóhoz, akrobatikus mozdulatokkal felugrik rá, és buzgón mosogatni kezd. – Na, nem válaszol, kedvesem? Hát mire tanították magát a szülei? No, ez már tényleg nem tartozik rám, igaza is van. Viszont megteszi, hogy ha már megzavart engem a békés teázgatásban azzal, hogy ilyen ordenáré módon becsörtetett ide, felverve az egész házat az óbégatásával, akkor legalább segít nekem annyival, hogy ideadja a tányérkát és a cukortartót, amit balga módon az asztalon felejtettem? Lekötelezne!

− Hogyne… −  hebegem.

− Na végre, hogy megszólalt. Egyébként jó is, hogy kérdezi! Tulajdonképpen én nem számítottam közönségre a teázásomhoz. Tudja, egyik kedves barátomat, Korovjovot várom, feltételezem, hallott már róla. Nem? Mondjuk nem is baj. Én úgyis sokkal szemfülesebb, kedvesebb, udvariasabb és ügyesebb vagyok nála. Nézze csak? Na, mit ijedezik, hiszen elkaptam. Azt hiszi talán, hogy valóban összetörnék egy ilyen komoly, drága, művészi tüneményt, mint ez a csésze? Hát kinézi belőlem? Na de kisasszony. Ez most megsértett. Felettébb.

− De…

− Nem, el se kezdje. Igaza van. Én hívattam meg magam egy teára, sőt, most már bevallhatom önnek, hogy a szerkényben lévő csokiskekszből is megkínáltam magam, úgyhogy igazán semmi okom nincs itt sértődősdit játszani. De igaz is, milyen udvariatlan vagyok. Foglaljon helyet, drága. Ha megkérhetem ne oda, ott nem esik önre előnyösen a fény. Na úgy ni. Ott jó lesz.

− Parancsol esetleg egy kis teát? Még nem ittam meg az összeset. Ha gondolja, tölthetek. Meséljen magáról, kedves. Hiszen én már annyit koptattam a számat.

− Én nem tudom, mit is mondhatnék…

− Bármit, Szívem, bármit! Vagy tudja mit? Kezdem akkor én. A nap 26 órájában össze− vissza utazgatunk a főnökömmel és kollégáimmal. Tudja kedves, szeretjük egy kicsit megnyújtani az éjfelet. Olyan gyönyörű! Egyébként a főnökömet, Wolandot, bizonyosan ismeri, sőt, alighanem már találkozott is vele. Nem emlékszik? No sebaj. Én akkor is biztos vagyok benne. Hogy miért? Na de kérem, ne faggasson.

− Behemót, te átkozott, minden lében kanál, tudálékos fráter. Mit ijesztgeted itt ezt a szegény lányt? – ezt a hátam mögül hallom, úgyhogy mint minden normális kíváncsi ember, megfordulok. Amikor viszont meglátom, ki korholja a macskát, majdnem leesek a székről. A törött csiptetős, hórihorgas, pepita ruhás alak azonban cseppet sem jön zavarba, sőt, szemmel láthatóan szintén roppant otthonosan mozog a konyhámban. Rám alig nézve besétál, fülön ragadja a Behemótnak nevezett másikat, és erélyes mozdulatokkal elkezdi kifelé tessékelni az ajtón. Onnan még visszafordul. – Elnézését szeretném kérni a kedves kisasszonynak a kollégám illetlensége és tapintatlansága miatt! Remélem, hogy nem zavarta meg nagyon, amennyiben viszont mégis, úgy állok rendelkezésére, hogy a bármi nemű kárt, amit ez a haszontalan okozott, most, itt helyben helyre hozzam. Továbbá még egyszer a bocsánatát szeretném kérni azért, amiért ez az átkozott, éppen az ön konyháját választotta arra az időre, amíg rám várakozni kényszerült. További szép napot és kellemes időtöltést kívánok önnek! A viszontlátásra! – majd indokolatlan mély meghajlással távozik, behúzva maga után az ajtót. Én meg csak ülök itt a konyhában, az asztal mellett, és a finoman megdöntött csészéből a tea végig csorog a kezemen. Mire magamhoz térek a furcsa látogatás okozta meglepetésből, már tisztességes tócsa gyűlt alattam, és hallom, hogy Emma még mindig kiabál a földre esett telefonomból.

Hol vagyok?

…Álljon fel, fiatalember…

…Hívjanak segítséget…

…Hall engem?...

…Uram…

…Fel tud állni?...

…Kérem, figyeljen rám…

Nem tudom, hol vagyok. Vakít a fény. Vakítana, ha kinyitnám a szemem. Nincs nyitva a szemem. Ki kéne nyitnom. Miért nem teszem? Nem tudom… Hol vagyok? Valaki tudja? Meg kéne kérdeznem. Meg…  Fáj, ha meg akarok mozdulni. Hogy kerültem ide? Egyáltalán hova? Felemelem a kezem, mire lábdobogást hallok. Egyszerre mindenfelől beszélnek hozzám. Többen hozzám érnek. Fáj a bőröm, ahogy hozzáér a ruha. Sikítanék, de nem teszem. Nem jön ki hang a számon. Pánikba esek, és felülök. Az emberek távolabb ugranak. Legalábbis azt hiszem. Még mindig csukva van a szemem. De érzem, hogy hátra hőköl a tömeg.

Nyugodj meg, Áron! – Tudom, hogy ismerem a hangot. Sőt, biztosan sokszor szoktam hallani. Szoktam… Amikor egyben vagyok. Egyben? Miért, hogy vagyok most? Nem tudom. A lány tovább beszél. Nyugodt. Simogatja a karom, és ott van mellettem. Érzem a jelenlétét. Jól esik. Mégis lerázom a kezét magamról. Miért csinálok ilyet? Ő elhallgat, és távolabb lép egy kicsit. Remegni kezdek. Nem tudok vele mit csinálni. Nem tudom megállítani. Ordítanék, de még mindig nem tudok. Azt kívánom, bár megint itt lenne a lány. Miért kergettem el? Már nem tudom elrejteni a remegést. Az emberek körülöttem pusmogni kezdenek. Szirénát hallok messziről. Érzem, hogy zihálok. Eddig is? Nem tudom. Megkérdezném a lányt. Hogy van? Hol vagy? Hol vagyok? Már nem érzem a testem. Ismét beleestem a sötétbe…

…A pulzusa az egekben van…

…Nem tud magáról…

…Hall engem?...

…Ne félj Áron, itt vagyok…

Már megint ez a hang. Érzem, hogy mozgok. Körülöttem ruhák susognak. Már nem a hideg padlón fekszem. Eddig ott feküdtem? Lehet. Valaki mondja meg! Kérem! Hol vagyok? Hideg van. Fertőtlenítő szagot érzek. Valakinek a karja hozzáér a kezemhez. Nem mindig, csak néha− néha súrolja. Szőrös. Valakik beszélnek, de nem tudom, kik. És nem tudom mit. Már nem értem. Összefolynak a szavaik. Csak a lány hangját hallom ki a többi közül. Ő nagyon közel van. Suttog. A hangja vibrál. Sír. Nem értem, mit mond. Nem értem. Pedig szeretném. Nagyon. De bárhogy figyelek, nem megy. Lassan eltávolodik. Egy mély férfihang kérdez tőle valamit. Ő válaszol, de nem értem. Nem értem…

Csak szófoszlányok jutnak el hozzám. A lány a tegnap délutánról beszél. Találkoznunk kellett volna. De nem értem oda időben. Vigyél ki innen (honnan?) kérlek, és az egész életemet veled töltöm. Próbálom hangosan is kimondani. Annyira akarom, hogy már fáj, de csak valami furcsa nyögést sikerül produkálnom. Mindenki elhallgat. Azt hiszem, rám figyelnek. Ki kéne már nyitni a szemem. De még mindig nem tudom. Mintha letűzték volna. Mozgolódás támad körülöttem. Mindenki megy valahova. Papucsok csoszognak, ruhák suhognak, fiókok és szekrények nyílnak, csukódnak. Valaki kimegy. Más valaki bejön. Vagy nem is más. Nem látom. Nem látom… Valaki lámpát gyújt. Világosabb lesz. Sokkal. Úgy érzem, kiég a szemem. De még mindig nem nyitom ki. Fáj. Azt kívánom, vigyék innen. Hogy végre elmehessek. Valaki megint beszél. Nem a lány az. Egy férfi. Hozzám beszél. Hozzám beszél? Értenem kéne. De nem értem. Megpróbálok megmozdulni. Felemelni a lábam. A kezem. Bármit. Pislogni. Sikítani. De nem megy. Nem érzem a testem. Már a ruha se zavar. Már nem is érzem, ahogy a durva farmeranyag dörzsöli a combom. Nem érzem. Nem érzem magam. Már nem érzem, hogy fáj. Hallom messziről a hangokat. Egyre messzebbről. A fényt már csak érzem. Összemegy bennem. Már csak egy apró pont valahol jobb oldalt. Elvesztem…

…Még egyszer…

…Nem lehet ennyivel vége…

…Hozd vissza, még szükség…

…Figyelj rám, fiam…

…Figyelj rám…

…Figyelj…

…Szeretlek Kicsim…

Zokogás. Csak ezt hallom. Mindenhonnan. Zokogás és lassú, ütemes csipogás. Fáj.  Mindenem. A lábam, a karom, a hasam. Szorít. Éget. Melegem van. Vagy fázom? Köhögni akarok. De nem megy. Nem tudom kinyitni a szemem. Puha takaró van a lábamon. Vagy az csak a levegő, ami így simogat? Nem. Nem az. Nem kapok levegőt. Tudom, hogy sokan vannak a szobában. Tudom. Érzem. Emberek és szomorúság. Minden erőmet összeszedem. Meg akarom nekik mutatni, hogy élek. Hogy itt vagyok. Hol? Az most mindegy. Azt akarom, hogy lássák. Lássanak engem. Mondják meg, hol vagyok. Kint csicseregnek a madarak. Egyre több hang jut el hozzám. Már hallom a halk zenét is. Messziről jön. De szól.

A csipogás felgyorsul. Mindenki elhallgat. Már nem sírnak. Feszült csend. Tudom, tennem kéne valamit. De nem megy. Nem tudom mozgatni a lábam. Nem tudok jelezni. Valami szorítja a karomat. Parfüm. Erőteljesebb parfüm illatot érzek. Miért nem beszél senki? Elviselhetetlen a csönd. Mondjatok valamit! Kérlek! Segítsetek nekem, hogy megmutassam, még harcolok! Valamit kérdezzetek, hogy megtudjam, tudok− e beszélni. A lány hangját hallom. Lassan beszél. Ő is sírt. El− el csuklik a hangja. Közelebb jön. Érzem, hogy a kezemre teszi az övét. Folyamatosan beszél. Halkan. Összefolynak a szavai… Kinyitom a szemem…