Az eltitkolt örökség

 

Tavasz volt. Alexandra 18. születésnapját készült megünnepelni a legjobb barátjával, Emesével. Mindig együtt voltak mindenhol és egymás mellett álltak. Most sem volt másképp, csak kissé más formában. A világot egy hatalmas járványt tartotta karmaiban, ami cseppfertőzés útján terjedt, ezért a két barátnő hetek óta nem látta a másikat. Nagyon hiányoztak már egymásnak és nem szerették volna külön tölteni, ezt a fontos eseményt. Videókonferenciát tartottak kettesben, 1− 1 üveg Rozé borral. A kedvencük. Alexandra egész nap azt a pillanatot várta, hogy láthassa barátnője arcát és vele együtt zárhassa le a napot. 8 óra volt. A hívás szokás szerint késett, Emese nem volt a pontosság híve soha.

− Na végre, azt hittem már soha nem hívsz!

− Boldog születésnapoot, nagylááááány!!! – üvöltötte Emese, hogy szinte a hangszálai bánták.

− Annyira nagyon hiányzol. Úgy sajnálom, hogy nem lehetünk együtt!

− Én is. Annyi mindent kellene neked elmesélnem, de ez a nap rólad szól. Hogyan telt? Tuti nagyon izgalmas volt. Torta? Milyen? Epres? Tudom. Isteni lehetett, anyukád a legjobb cukrász – sokat fecsegett a lány, szinte le se lehetett néha állítani, nem tudni, hogy és mikor vett levegőt a mondatok között − .

− Megint hadarsz, és nem hagysz szóhoz jutni, te szófosó! Imádlak.

− Ne haragudj rám, csak annyira izgatott vagyok, hiszen egyszer 18 az ember− fia, vagy mi.

− Na, igen, de nem nagydolog, ugyanolyan szüli…−  akkor meglátott valami árnyalakot a háttérben Alexandra, suttogva figyelmeztette barátnőjét – Mesi, valaki áll mögötted!

Mire a lány válaszolhatott volna, a kapcsolat megszakadt és a képernyőn fekete űr tátongott, ahogy Alexandra lelkében is. Félt, aggódott a legjobb barátjáért. Írt neki, hívta, többször is. Semmi reakció nem érkezett. Tudta, hogy várnia kellett volna. Biztosan elment a net, vagy csak azonnal el kellett mennie. Ezelőtt is lépett már le, nem lenne meglepve. Viszont érezte, hogy valami nincs rendben, beindult a hatodik érzéke, és nem kellett sokat gondolkodnia. Tudta, hogy valami nincs rendben.

Alexandra édesanyja ápolónő volt a helyi kórházban, minden szükséges holmi megtalálható volt a házukban. Gumikesztyű, maszk, vészhelyzetis overál, ami egy az egyben olyan volt, mint a Grace klinikából Meredith Greyé. Kézfertőtlenítőt pakolt, −  se szó, se beszéd −  beült az autójába és elindult vidékről a nagyvárosba. Egész úton gyomorideggel küzdött, azon járt a feje, vajon mi történhetett a barátnőjével. Nem szabadna most sehova se mennie, de nem foglalkozik vele, csak azzal, hogy lássa Emesét épen, egészségesen, egy darabban.

Körülbelül egy órája vezetett, amikor egy pillanatra elbambult. Hatalmas kürtszó hozta vissza a lány elméjét a valóságba. Megesküdött volna rá, hogy megint azt a bizonyos alakot látta, ami Mesi mögött állt. Összetéveszthetetlen volt. Pontosan emlékezett, hogyan nézett ki az árny. Mintha a legrosszabb rémálmodból ébresztenének fel, és a teljes sötétség várna. Mindene fekete volt, a tekintete égette a bőrét, a képernyőn keresztül is, most is ugyanezt az égető érzést érezte.

− Szedd össze magad! – mondogatta magának szinte már beszédhanggal megegyező hangosággal.

Ezután megállt egy éjjel-nappali kávézóban, aminek a neve Cups and Cups. Szüksége volt pár percnyi megállásra. Már 9 óra elmúlt, sokat vezetett és előző éjjel sem aludt túl sokat, nem bírta álomra hajtani a fejét, úgy érezte, mintha valami megváltozna, amint eljön a reggel és 18 lesz.

Rendelt egy kávét ottani elfogyasztással és egyet elvitelre, a kávé mellé pedig egy gyrosos hamburgert, mert ez Mesivel a közös favorit. Furcsa érzése támadt, mintha már ezelőtt járt volna ebben a kávézóban. A falai nem egy egyszerű kávézóról árulkodtak. Érdekes motívumrajzok voltak rajta, amilyeneket még nem látott ezelőtt. A tulaj is – feltéve, ha az a tulaj, akit Szandi annak vélt − , mintha úgy nézett volna rá, akit ezer éve ismer vagy inkább úgy nézett rá, mint akit nem látott ezer éve, de nem is akart most sem. Szandi arra jutott, hogy még életében nem látta a férfit, legalábbis úgy hiszi. Nem foglalkozott vele különösebben, mintha meg sem történt volna. Egy dologra koncentrált csak. Minél hamarabb oda kell érnie Mesihez. Rendezte a számláját és azonnal tovább is állt.

A szüleitől már számtalan nem fogadott hívást kapott, de egyikre sem reagált. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy minél hamarabb oda érjen.

Soha életében nem tűnt még ilyen hosszúnak, ez a mindössze 2 és fél órás út. Miközben kortyolgatta a kávéját Szandi, hihetetlen erős fájdalom hasított a halántékába, mintha leütötték volna egy pizza lapáttal. Tudta milyen az érzés, azért hasonlította ehhez. Tavaly nyáron egy pékségben dolgoztak együtt Mesivel, ahol véletlen nyakon csapta a barátnője, miután letette a lapátról a pizzát, amit kivett abból az óriási sütőből.

A fájdalom pillanatok alatt alább hagyott, egy homályos kép társult hozzá, amit nem értett Szandi.

− Igazán érdekes. Látomás? Vízió? Mi a csuda volt ez?−  gondolta magában−  Mi történik velem?

Kis idő elteltével, oda ért a barátnője házához. Emese 21 éves volt, egyedül élt már egy 1 éve, Budapest XIII. kerületében. Félelemtől és zaklatottságtól fűtötten kopogott a lány ajtóján, eredménytelenül. Berontott, mintha az életén múlna. Nem gondolta volna, hogy ennyi erő van benne, elvégre egy konzervet nem tud kinyitni egyedül, de egy ajtót simán berúgott. Magára sem ismert. Biztosan csak az adrenalin miatt lett hirtelen ennyi ereje.

− Mesiii, Mesii, Mesii −  kiabálta Szandi újra, újra és újra a barátnője nevét− .

Nem érkezett válasz sehonnan a házból. A szobájába eredt, hiszen ott látta, azt a bizonyos alakot. Mesi szobája ugyanúgy nézett ki, mint bármikor máskor. Betolakodónak és dulakodásnak nincs nyoma – ezek megfigyeléséhez is jól értett, mivel az apja nyomozó− .

Minden olyan amilyen volt…Túlságosan is…

Mesi sosem szerette, ha rendetlenség van ott, ahol él, viszont néha előfordult, hogy egy− két dolog nem került vissza egyből a helyére. Szandi pontról− pontra átnézte a szobát.

Az asztalon, amin a laptopja volt mindig, most más volt. Megcsillant rajta valami aprócska fény. Közelebb ment, az asztal felé hajolt és próbálta a legtökéletesebb irányból megtekinteni az asztalt.

Valaki ráírt az asztalra, Mesi láthatatlan tintás tollával. Imádta azt a tollat. Az édesapjától kapta, amikor betöltötte a 19− et, és mielőtt az apját elütötte volna egy hirtelen a semmiből feltűnő autó.

Ez volt az utolsó ajándék, ami maradt tőle.

A tollat sehol sem találta, pedig csak a végén található fénnyel, tudta volna látni, ami rá van írva.

Szandi szeme ebben a pillanatban égni kezdett. Mintha egyenesen lézerrel akarták volna kiégetni a szemét, ami borzalmasan fáj és kínzás. Az égető érzés után, mint valami angyalfénnyel átjárt dolog, virítani kezdett a felirat az asztalon. Szandi már tökéletesen eltudta olvasni mi van rá írva.

− Ne keress.

Emese tudta, hogy az első ember, aki a leghamarabb utána eredne, Szandi lenne. Nagyon filmes személyiségű, imádja a nyomokat és szeret mindent kideríteni. De most teljesen másról volt szó. Nem mama elveszett nyakékét kellett megtalálni és azt, hogy vajon ki vette el, hanem a barátnőjét nem találta, a legjobb barátnőjét.

 

Nem értett semmit, gondolkozott, nyomokat keresett, de semmit nem talált. Az édesanyja hívta, 3 óra alatt 20. alkalommal.

− Ne mozdulj el Emesétől, 10 perc és ott vagyok érted. Ja és máskor, ha meglógsz és nem akarod, hogy utánad jöjjek, kapcsold ki a nyomkövetőt apád autójából.

Nagyszerű. Nem is mehetne zökkenőmentesebben – gondolta magában.

 Az anyukája meg is érkezett 10 perc múlva. Ekkora fejmosást életében nem élt át még Szandi.

− Mégis hogy gondoltad, hogy lelépsz csak úgy, üzenet meg semmi nélkül? Felhívtam mindenkit a környékről, az iskoládból. Felforgattam mindent érted, mire eszembe jutott, hogy az autóban vagy nyomkövető.

− Anya, 25 perccel érkeztél később, mint én. Hamar rájöttél, pedig apu a nyomozó. De nem is lényeg, hogy eljöttem. Az a lényeg, hogy miért.

− Miért? Mégis mi lehet olyan egetverően fontos, hogy ne szólj anyádéknak, hogy urambocsáss, elmegyek egy járvány kellős közepén a gócpontba???? Arról meg nem is szólva, hogy apád céges kocsiját nem lehet használni, csak neki. Ezt szerinted hogy fogja kimagyarázni? Nagyszerű, majd azt hiszik a cégnél, hogy csal engem. Zseniális vagy gyerekem. Egy pilanat…Kicsim, hol van Mesi?

− Ezt próbáltam volna elmondani. Eltűnt. Mesi eltűnt, anyu. Videóhívásban voltunk, épp csak felköszöntött, megjelent egy fekete alak és megszakadt a kapcsolat, azóta nem érem el és nem is találtam itthon. Érzem, hogy valami baj van.

− Tessék? Fekete alak? Alexandra, hogy nézett ki ez a fekete alak?

− Nem tudom, olyan fekete emberszerű, talán valami fátyol fedhette az arcát és régi, szakadt fekete rongyruha a testét.

− Talán? Koncentrálj Alexandra! Volt fátyol rajta vagy sem?

− Mit számít ez?

− Nagyon is számít, mivel azok szerint, amit elmondtál, az özvegyet láttad. Nem akartam róla mesélni idő előtt, azt akartam, hogy nyugodtan, átlagosként élhess. De korántsem vagy az, szivem. A családunk női tagjai öröklik a látás képességét. Láthatsz olyat, amit más szabad akaratából nem akarna látni. Ilyen az özvegy is, aki elragad magával fiatalkorú nőket, akiknek nincs családjuk. 48 óránk van megtalálni Emesét, vagy többet nem látjuk és eltűnik, mintha nem is élt volna. Csak te találhatod meg, mert nekem már nem elég erős ehhez a képességem. Te pedig még nem tudod kezelni, de segíteni fogok. Együtt meg fogjuk találni. Időben. Megígérem!

 

 

Azt hiszem, már láttalak

 

Kati nem volt a szavak embere, annyi érzés feszítette nap mint nap a 19 éves koponyáját, de nem tudta őket kimondani, viszont érezte azokat, annál is jobban. Az élete hétköznapi volt és úgy is érezte, ahogy a fiatalok többsége, hogy jelentéktelen tagja a társadalomnak. Mit adhatna ő akárkinek, bárkinek is? De mindenki életében eljön az idő, mikor változtathat ezen az érzésen.

*Szét megy a fejem és forog az egész világ. Mi a csuda történt? Neeem, nem rúghattam be megint! Ezt nem hiszem el! Megint haszontalannak érzem magam és ez a bugyuta álom, na szép….én meg egy író, egy légtérben? Humoros kis képzelgés mondhatom, nincs nálam nagyobb barom, de tényleg. Most meg komolyan megint magammal dumálok a fejemben? Ez több, mint gáz. Bekéne már fejeznem ezt, kezdek megijedni magamtól! Csodálkozom azon, hogy mindenki úgy néz rám, mintha én lennék Willy Wonka a csokigyárból? Na jó, mondjuk lehet nem segít, hogy cilindert hordok minden másnap..*

− Megszakíthatnám a különc hölgy képzelgéseit egy apró pillanatra? Mindössze néhány dolog érdekelne még, amit nem mondott el tegnap este.

− Mi a piiii…….????? Teeee?!?!?!?! Akarom mondani, magaaaa?!?!? Öcsééém, tuti megzakkantam attól a DIY vodka-martinitől.

− Ott hagytuk abba, hogy kegyed elmeséli, hogyan jutott el a távlevelezéstől a mostani információ szolgáltatásig a világ. Aludni sem tudtam igazán, oly izgatott a lelkem!

− Először is, vagy részeg vagyok, vagy tényleg elborult az agyam. Maga, mégis hogyan kerül a szobámba???? −  Kati az éjjeli szekrényére pillantott −   Na ne, ki csinált nekem reggelit?

− Remélem nem bánja, hogy használatba vettem néhány eszközét és készítettem gyümölcsös reggelit kegyednek. Remélem szereti azokat, amiket beletettem, szívvel− lélekkel. Úgy gondoltam, ennyi igencsak jár, azért a sok dologért, amit a tudatomba áraszt.

− Tudatomba áraszt…bakker hol él maga, a XX. században? Jaj, hiszen onnan jött. Bocsi! De, ne ilyen görcsösen, légyszi! A beszédstílus is sokat változott, szóval ha nem akarja, hogy olyan kívülálló legyen mint én, ajánlom, hogy lazítson a technikán.

− Tökéletesen jól érzem magam így, kisasszony. Ha valaki nem értékel önmagamért, ne értékeljen inkább sehogy! Maga lehet kis különc, viszont ne gondolja, hogy ez hátrány az ön számára. Én önmagáért kedvelem, ha segít ez lelkibékéjén.

*Király, csíp a képzeletbeli haverom…* −  Oké! Ez nagyon kedves volt magától! Menjünk, igyunk meg egy kávét és feltűnősködjünk.

− Nem keverednék fölösleges perpatvarba. ha nem bánja!

− Nyugi a tuti! Csendes helyre megyünk, ne aggódjon. Mondjuk, attól még kéne valami lazább cucc, ehelyett a frakk helyett. Mit szól?

− Kérem, kedves, magáé a jelen! Legyen, ahogy gondolja.

− Szuper! Hozok egy dzsekit fater szekrényéből meg valami vagány edző cipőt. A hózentrógerje maradhat, az megint divat!

− Rendben! – Kati visszafordult az ajtóból, fura fejeket vágott, majd hozzátette: −  Ja, és vegye le azt az undorító csokinyakit!

− Értettem, kisasszony!  −  kuncogva válaszolt a férfi.

Kati, akár egy hurrikán, szelte végig az üres házat, amiben másfél éve él egyedül. A 18. születésnapja után 3 héttel a szülei autóbalesetben életüket vesztették. Nem akart a nagyanyjához költözni, elvégre nagykorú, így amellett döntött, hogy egyedül él tovább. Mikor belépett a szülői szobába, csak akkor eszmélt rá, hogy a történtek óta nem járt ebben a szobában. Állott por mindenütt, dohos szoba szaga csapta meg a fiatal lányt, de mikor az apja gardróbját kinyitotta és a ruhák között megérezte az illatot… ugyanazt az illatot, ami kislányként is megnyugtatta mindig. Az apja Dolce & Gabbana parfümje. Apuci pici lánya volt. Sosem tudta volna elképzelni az életét nélküle…

− Jövök már, jövök már! – néhány pillanat elteltével Kati tényleg ott is volt. – Bocsánat, ha elidőztem volna…csak..az…

− Emlékek…tudom milyen, ha hiányzik valaki! – a férfi szerette volna, ha Kati életcélt talál magának, és a gondolatait pozitív irányba viszi – Nos, sok dolgunk van még! Hol az a kávézó?

− Nem messze innen, induljunk!

Kati útközben próbálta ecsetelni, ha eltévedne, hogyan talál el hozzá segítséget kérni. Két megálló a 3− as metróval, majd megint kettő megálló a 71− es busszal. Nem nehéz. De az író csak pislogott!

− A megálló még rendben is lenne, de mi az a metró és a busz?

− Elmesélek majd mindent!

Rövidesen megérkeztek a kávézóba. Kati odakint az ajtóhoz legközelebbi asztalt választotta ki maguknak. Az ablakpárkány telis− tele volt ültetve tulipánnal, annyira művészi volt a falfreskóval összeolvadt tulipánsor, hogy úgy gondolta ez tökéletes hely lesz.

Jött egy fiatal, Kati korabeli fiú, hogy felvegye a rendelésüket.

− Áhh, Kati! Szia! Ezer éve….− az író felé fordulva szólt a fiú. −  Jó napot!

− Önnek is fiatalember!

− Mit hozhatok? Kati? – csillant fel a szeme a fiúnak.−

− Én….ööö…sze..hm..−  a lány egyszerűen nem jutott szavakhoz megintcsak.−

− Szeretnénk két kávét kérni a hölggyel!

− Azonnal hozom.− szomorúan Katira nézett, majd elsietett.

− Mégis mi történt? Miért nem szólalt meg? Kegyed csak nem szerelmes az ifjúba? – kérdezte a férfi.

− NEEEEM! −  hangosan felkiáltva érkezett a válasz. –Nos, talán, kissé, kedvelem.

− Egyből sejtettem. Tudja, lassan vissza kellene térnem az időbe, ahonnét származom. Már így is túl sokat időztem. Remélem hasznára voltam. De mondjon el kérem még valamit, tegnap készített egy fotót rólunk és láttam önmagam miközben készült. Hogyan?

− Varázslatos nem? A telefon, amivel régen csak hívni lehetett, ma már sokkal többre képes. Olyan kamera van beleépítve, mint a fényképezőgépekben, a korában, csak sokkal jobb. Hihetetlen intelligencia van már a mai telefonokban, így több mindenre képesek, mint régen.

− Pompás! – némi töprengés után hozzá tette – Remélem lesz még alkalmam visszatérni kegyedhez és mesél még számtalan dolgot. Addig se feledjen el kérem és azokat se amiket meséltem. Nyíljon meg az életre, mint a tulipánok az ablakpárkányon. – elindult, majd egy mondatra visszatekintett a rejtélyes író, a lány ekkor már pontosan tudta ki ő.

−  Akarsz− e élni, élni mindörökkön,

játékban élni, mely valóra vált?” – tette fel az utolsó kérdést neki Kosztolányi Dezső, majd eltűnt a tulipános utcában.