Az emberiség mindenekfelett

Az invázió idején nem voltunk felkészülve. A galaxis nagyrészt benevolens népekkel van tele, ha vezetőink tudtak is valamit a földönkívüliekről, akkor is csupán ezeket ismerték. Az oktoidok azonban mások voltak: hódító természetű, ragadozó faj. Az első csatákat elvesztettük, szárazföldön támadtak, mert fel akarták használni a bolygót. Mindig így tettek. A következményekre nem voltak felkészülve.

Egy olyan faj, amelyik elérte a csillagközi utazás technikai szintjét, könnyedén elpusztíthatott volna minket, ha a háború egyszerűbb módszerét választja, a szemtől szembeni küzdelemben azonban senkinek sincs esélye az emberrel szemben.

Sokáig gyengének hittük magunkat, de az elmúlt harminc évben rájöttünk, hogy mi vagyunk a legerősebbek. Az ismert civilizációk közötti átlagban gyorsan szaporodunk, bolygónk körforgásához mérten fajtánk nőstényei képesek egy – sőt ikerszülések esetén több – utódot szülni, eközben pedig a hím nincs lekötve egyetlen párhoz, másokkal is szaporodhat. Az invázió idején fajtánk fele – 4 milliárd ember – halt meg. Ma, harmincévnyi folyamatos háború után 15 milliárdan vagyunk. A többi intelligens létformához képest gyorsan gyógyulunk, a hegesedésnek hála komolyabb sebekből hetek alatt képesek vagyunk felépülni. Másokkal ellentétben nem halunk meg azonnal egy-egy végtag elvesztése után, szerveink cserekompatibilisek: képesek vagyunk egyik emberből a másikba vért, sőt akár létfontosságú szerveket transzplantálni, ráadásul ehhez még az sem szükséges, hogy a donor életben legyen.

Az emésztésünk rendkívül hatásos, szinte bármit képesek vagyunk komolyabb károsodás nélkül elfogyasztani, az inváziót követő ’22-es éhínség során a megszállóinkkal táplálkoztunk, ezt a szokást meg is tartottuk, sok más idegen lény is ínyencségnek számít az étrendünkben.

Civilizációnk kezdete óta folyamatos háborúban állunk önmagunkkal is. A legtöbb idegen kultúra az összetartásának köszönhette a fejlődését, mi ellentéteinknek, az oktoid fenyegetésre azonban képesek voltunk egyesülni a Zászlós vezetése alatt. A folytonos háború pedig taktikai tapasztalatokkal szolgált, ami máig hasznosnak bizonyult a harcok során.

A ránk törő oktoidokat három év alatt elűztük a bolygónkról. Elloptuk a technológiájukat, és követni kezdtük őket. Vissza a saját otthonukig. Nem vacakoltunk a planetáris offenzívákkal, ha egy kolónia ellenállt, porig bombáztuk, örökre lakhatatlanná téve a bolygót. Ha valamit meg akartunk szerezni, elvettük. Több civilizáció is egyesült, hogy szembeszálljon velünk. Esélyük sem volt. Offenzívánk brutális és hatásos voltát semmi és senki nem volt képes ellensúlyozni. A hangérzékeny szirének voltak az elsők, akik behódoltak, gyorsan felismertük, hogy egy hangosabb kiáltás megbénítja, egyes esetekben azonnali őrületbe kergeti őket. A rabszolgáink lettek – jobban jártak, mint a tipexek. A feléjük küldött flottilla készlethiánnyal küszködött, így a bevett módszernek megfelelően elkezdtük elfogyasztani őket, ma már a régi Földön is tenyésztjük a fajt ízletes húsáért. Állatok, nem többek; Isten választott, önnön képére alkotott serege ellen esélyük sem volt.

Az oktoidok egyetlen elismerésre méltó tulajdonsága a kitartás. Harminc éve újra és újra vereségeket mérünk rájuk, de még nem omlottak össze, bár ezer sebből véreznek, míg mi egyre erősebbek leszünk.

Az S-322-es alanyt fél éve gyűjtöttem be. Képes velünk kommunikálni, és mi is vele. Valamiféle főpapja a népének, bár az oktoid teokrácia meglehetősen zavaros politikai irányzat, nem egészen vagyunk tisztában egy pap vezetői szerepével.

Az erős fény bántja a látószerveit. Az összes reflektort ráirányíttatom:

– Ha jól tudom a Proxima b-ről származol.

– Zaarusz.

– Hívd, ahogy akarod. Bolygó körüli pályára álltunk, gyere az ablakhoz, nézd meg.

Az ablakhoz lép, egészen közel hozzám. Az őrök rászegezik a fegyvereiket, pihenjt intek. Figyelem s-322-t, amint végignézi, hogy szülőbolygójára, családjára, barátaira tízezer hidrogénbombát dobunk, próbálok rájönni, fajtáján milyen jelei vannak a szenvedésnek. Azt hiszem, látom rajta, látom rajta a szenvedést.

– Holnap újabb üzenetet kapnak a vezetőitek: megadják magukat, vagy mindkét megmaradt kolóniátok a hazád sorsára jut. Már így is kihalóban lévő faj vagytok. Ezután csak állatkertekben és farmokon marad belőletek, nem vagytok jók rabszolgának. Remélem, ezután megfontolják az ajánlatunkat.

– Nem fogják.

– Miért nem? Talán nem értelek titeket tisztán, nem szeretitek a gyermekeiteket? Nem fontos számotokra a népetek életben maradása? Talán mind meg akartok halni, és eleve azért támadtatok ránk, mert tudtátok, hogy mi majd kiirtunk titeket?

– Kalees megszabadít tőletek. Megszabadít tőled is, és pokolra küld azért, amit tettél. Eljön egy hajón, ami nem csillagok között jár, mert anyaga is csillag és kiirt titeket a legnagyobb szükség óráján. Talán még ma.

Elmosolyodom. Hát ezért a kitartás. A vallási fanatizmus az emberiség számára is mindig fontos motiváció volt. Most is ezáltal gyűltünk közös zászló alá. Engem nem érdekel, csupán a motiváció, ami egy sereg élén mindig szükséges, és amit a hit kiválóan biztosít. Isten népe, az ő képére. Szinte megszokásból mondom. Az egyik őrhöz fordulok:

– Connor, maga ugye katolikus?

– Az vagyok uram.

– Oldozza el az S-322-t, és vezessen a kabinjába.

– Uram?

– Csinálja! Parancs.

Eloldozza az oktoid összes végtagját, majd a kirendelt körletébe kísér.

– Hagyjon magunkra – mondom. – Látod azt? – kérdezem S-322-t egy feszületre mutatva. – Ő volt az én népem megváltója. Több mint kétezer éve a béke és a szeretet ígéretével jött hozzánk. Rajta keresztül minden jóra fordulhatott volna. Látod, mit tettünk vele? Felszegeztük egy darab fára. Ha ezt tettük a saját megváltónkkal, mit gondolsz, mit teszünk a tieddel?