2018 februárjában a Guttenberg Pál Népfőiskola és az Orpheusz Kiadó tehetségkutató pályázatot hirdetett határon túli középiskolások számára. A megmérettetésre közel száz fiatal vállalkozott, a legjobbak alkotótáborba kaptak meghívást, ahol kezdetét vette az a mai napig tartó műhelymunka, melynek gyümölcseit e kötetet lapozgatva ízlelgethetjük. Akad köztük fanyar, édes, pikáns; van zamatosra érett és itt-ott még kissé zöldes is. Ami azonban közös bennük: a lehetőség. Céljuk és feladatuk nem lehet kevesebb, mint a kortárs irodalom vérkeringésének felfrissítése, aminek tagadhatatlanul eljött az ideje. Égetően szükséges az új, lendületes nemzedék térhódítása, akik a XXI. század nyelvén szólva, mégis a tradíciók mentén alkotnak újat.

Rózsássy Barbara

Balázs Tímea

Kutatóállomás

mágneses létünk
ambivalens pólus
zűrt vonzunk
taszít az egység

vegyi anyagok vagyunk
a kémcsövekben

képletünk helytelen
értékünk negatív
reakcióidőnk lejárt

vegyi anyagok vagyunk
kémcsövekben
egymással érintkezve
detonáció születik
elhalunk emlékké

Évgyűrűk

behatolsz a kéreg alá
feltéped rétegeimet
szemeidben
szétáramlik
láthatatlanságom

fakóvá válik
örökfakó lesz
a színből
mit neked
táncoltatott a szél
fényezett az esőcsepp

egy képkeret lóg
a padlásodon
üres
évtizedek után
végre rám nézel

 

Deák Alexandra

Cserebomlás

Az esti cserebomláskor rájöttem:
különbözőek vagyunk,
neked van valakid,
én páratlan vagyok.
nyugodt éjszakán
alkotórészeinket kicseréltük,
majd itt hagytál...
Atomjaim nálad maradtak,
ez a legkisebb részecském.
Mégis őrzi minden tulajdonságomat.
Én sajnos az összes negatív ionodat magammal vittem,
te túl tökéletes lettél.
Mással töltötted a következő estét.

Biológiai képzelgések

Mintha te lennél a szubsztrátum,
én pedig az enzim.
Több mint ezer reakciót tudok
katalizálni percenként, ahogy meglátlak.
Mindeközben szerkezetem
nem változik, s lényem nem fogy.
Néha komplexummá válunk,
olykor eltűnsz, s küldesz
egy produktumot magad helyett.
Aktivitásom függ a környezetemtől,
bár ez neked nem felel meg,
így kiváltok belőled elváltozásokat.
S mint sav a bőrt,
feloldom benned az utolsó kötést.

Gódza Csilla Boglárka

búcsúzás

követem a tű mozgását
vastag cérnavégen
csüngök
ajkaidon rettenetes mély szúrások
beléd tűzök
míg újra látjuk egymást
bevarrom őket
így vigyázok
tőled kapott féltett csókjaimra

még egy rád varrott gondolat-
mintát öltök szemhéjaidra
páratlant újat egyedit
de szétesik a minta
a vér látványa szédít
csak egy varrás közbeni baleset

összevarrom ujjaid
rajtam kívül ne simítsa selymed
senki ne csodálja remegését csontjaidnak
majd ha kezeink egybetapadnak
akkor szedem szét
az öltéseket
bőrödön
szemeden
ajkaidon
csüngök
vastag cérnavégen
követem a bontást

Méra

pajkosan bőr alá bújó dallamok
bontják meg a csendet
a domb körül
megszólal a szél is

az éjszaka népe örül
sűrű tömegbe keverednek a fények
táncol a váz a lélek
és vörösen izzik alakjuk

olvad alattuk a talaj
tudják a zaj összemosódott harmónia
a színes forgatag tombol
lélegzik az eufória és

szinkronban szédül egésszé a fák alatt
minden életre kelt árnyalatt

Lázár Kinga

A szárnyas ember

(Ikarosz nem hisz Daidalosznak)

 

1995. január elseje. A velőtrázó hideg ellenére a hatodik emeleti, budapesti lakás hatvanhárom éves lakosa némán dohányzott a teraszon. A város tereinek zsongása üdvözölte az újévet, mégis csak néhány hangfoszlány szivárgott be az utcába. A szomszédos lakóház ablakán betekintve egy fiatal háziasszony képe ragadta meg Wesselényi úr tekintetét, aki a pezsgőspoharakat mosta el szűk konyhájában. A nyitott teraszajtó utat szolgáltatott a konyhában zúgó rádió hangjának, hogy figyelemfelkeltő módón ostromolja az idős férfit. Egyedül a hóesés tűnt megnyugtatónak és békésnek ezen a reggelen, minden más az újévet hirdette, és az új lehetőségekről fecsegett.

A terasz távlatából eltörpült a külvilág, idegennek és elérhetetlennek hatott, ahogy az ünneplés képei és hangjai egyaránt. Egy olyan világ építőköve, amit a fogyasztói társadalom nem szégyellt tiszta lapnak nevezni. Wesselényi Géza mindezt feleslegesnek, mi több, nevetségesnek titulálta, minthogy azt is, hogy az embernek van lehetősége évente (ha már az évekről beszélünk, egy ideje nem is számolta őket) az újrakezdésre. Ezek csak ciklusok, amikbe azok az emberek kapaszkodnak, akik nem tudnak elszakadni a racionalitás talajától.

Racionalitás. Gyűlölte ezt a szót, amióta a fia lassan tíz évvel ezelőtt repetitív módon tizenötször (igen, akkor még számítottak a számok, pontosan tizenöt volt) kiejtette száján, mielőtt a vaskos barna bőröndjével ki nem lépett a tapétázott, háromszor hármas előszobából. Azt is hozzá tette, hogy az apjának elment az esze, illetve az egykori építészmérnök, aki az architektúra világának korábban rögeszmés rabja volt, hogy képes ilyen dolgokról beszélni, és ha nem fogadja el egy szakember segítségét, nem hajlandó megmaradni mellette.

Wesselényi úr így vált magányossá, a felesége halála után a kétszobás, budapesti, hatodik emeleti lakásában.

A felesége határozott, pedáns asszony volt. Vonásaiban hasonlított a szomszédban mosogató nyájas nőhöz, de Wesselényi Géza biztos volt benne, hogy az ő felesége nem mulasztotta volna el tegnap éjszaka elmosni a pezsgőspoharakat, és mozdulatai sokkal több gyakorlatiasságról tettek volna tanúbizonyságot.

Nem volt könnyű hagyni, hogy gondolatai a felesége körül kalandozzanak, akit immár több mint egy évtizede vettek el tőle szívproblémái. Azóta minden éjjel ugyanabban a pózban kényszerült elaludni. Ujjai görcsösen ökölbeszorultak, és karja minden erejével mellkasát szorította, egyféle védelmi mechanizmusként, amivel a tudatalattija próbálta kiküszöbölni a szívproblémákat. Hiszen neki még élnie kellett, révén, hogy volt valami biztosan eljövendő történés, amit meg kellett tapasztalnia.

Wesselényi Gézának szárnyai fognak nőni. Ez a dolog számára annyira garantáltnak bizonyult, hogy elvégezve számításait, napra pontosan tudta, mikor kell ennek bekövetkeznie.

Eleinte csak említést tett rá a fiának. Nem nevezte nevén a dolgot, így félreértésekbe került, amikor a fia metaforaként értelmezte apja zavaros szavait. Pedig ez tény volt.

Még mindig úgy gondolta, hogy a tervrajzok borították ki egyszülött gyermekét.

A tervrajzok, az egyszemélyes repülőszerkezetekről, mechanikus szárnyakról, helikopter alkotóelemekre alapuló találmányok, amiket akkor fog megvalósítani, hogyha a szárnyai mégis késnének. De már biztosan tudta: nem fognak.

Minden tökéletesen előreláthatónak bizonyult. A lapockái körül érzett égető fájdalom, a fehér tollpihék, amik álmaiban kísértik, mind statisztikai pontossággal bírnak.

Úgy döntött, bármennyire is megnehezíti a saját dolgát, idén senkinek nem fog beszélni a szárnyairól, amik a határidő és a számítások alapján éppen ma fogják felhasítani az öreg bőrt a hátán. Ugyanis aki sokat beszél, pórul járhat, és ez Wesselényi úrban azon a napon fogalmazódott meg, amikor csakúgy mellékesen, a számlákat tökéletesen, széltől szélig egymásra helyezvén, megemlítette a postásnak, hogy nem tudja, miként takarítja majd ki a tollakat. S megkérdezte, mit gondol, vajon milyen magasságokig lehet eljutni a szárnyaival, mert ő nem akarja korlátozni a légi közlekedést.

Persze, hogy ostoba, műveletlen, korlátozott lexikális tudással rendelkező beszédpartnere másnap telefonon hívogatta a fiát.

Akkor látta először a menyét és az unokáját. Hárman érkeztek, autóval. Ott parkoltak a tömbház előtt, Wesselényi úr eleinte azt hitte, meg se állítják a motort, olyan rövid időt fognak nála tölteni.

A fia ebben nem is okozott csalódást, egy pszichiáter névjegykártyáját hozta magával, és érzékeny férfi lévén nem bírta tovább a kétszobás, hatodik emeleti budapesti lakás sárgára meszelt konyhájában az apja társaságát, aki még mindig a konyhapulton, az anyja porcelánjai előtt tartotta a tervrajzait.

A felesége és az unokája nem mentek vele, amikor maga után csapta az ajtót és kiviharzott.

Türelmes asszony volt, de nem volt hajlamos arra, hogy elveszítse az irányítást. Csakúgy, mint a felesége. Több hasonlóságot is felfedezett bennük, de ezzel ellentétben a különbségek sziluettje élesebben rajzolódott ki. Ő nem volt szívbeteg. Emellett festő. Az ő felesége nem értett a művészetekhez.

Ahogy ezeket számba vette a hatodik emeleti teraszon dohányozva, elnyomta a cigarettáját, és kezét a csíkos pizsama nadrágjába törölte. Vajon hogyha a fia most látná, hogy a szomszéd, szintén erkélyen időző gyereke előtt oltotta el az égő parazsat, mit gondolna? Ismét nem mutat jó példát? Véglegesen is egy hibbant öregembernek minősítené?

Talán ezért hívja olyan kétségbeesetten a gyerek az anyját? Miért kiabál úgy? Zavarja ez a borzasztó zaj Wesselényi urat. És miért pont az ő nevét hajtogatja újra meg újra?

Még egy lépés a teraszon árválkodó hokedliről a korlátra. Hogyha nem kiabálna így ez a gyerek, jobban tudna koncentrálni arra, hogy éppen kinőttek a szárnyai.

Már a korláton áll, nincs ellenszél, csak el kell rugaszkodni. Bárcsak gyönyörködhetne még a fehér tollakban, mielőtt használná.

– Wesselényi úr! Ne ugorjon!

 

1996. január elseje. Wesselényi Péter képtelen a nyitóbeszédre koncentrálni. A kiállítóterem központi része megtelt emberekkel, és a feleségéről büszke izgatottság sugárzik. Egy családi drámát hagytak maguk mögött otthon. Ma van az apja halálának évfordulója, nem tud együtt ünnepelni a művészeti egyetem diákjaival a felesége kiállításmegnyitóján. De ő azt mondta, nem rontja el a meglepetését.

A terem balszélső szegletében a nő lehúz egy szürke leplet a vászonról. A kép címe: Daidalosz.

A festmény egy idős férfit ábrázol, egy hatodik emeleti, budapesti lakás teraszán. Csíkos pizsamát visel, dohányzik. A hátából hófehér, tollas szárnyak merednek az ég felé.