A modern poeta doctus

(Gál János: Vígeposzíróiász)

„Nem vagyok én NKA, hogy oly sok pénzzel a kézben

ezt az adagnyi hülyét brahiból most csecsre vehessem!”

Gál János több szövegében találkozhatunk a klasszikus műveltség védjegyeivel: ókori görög és római szerzőket szólít meg és idéz, helyzetbe hoz egy-egy korabeli műfajt vagy verselést, ezeket pedig latin nyelvű versekkel írja felül. Ifjú és egyben klasszikus tehetség, egy modern poeta doctus, aki alig huszonegy évesen az epika legnagyobb formáját választotta most műfajául és tárgyául, az eposzt – pontosabban eposzkát, amit Vígeposzíróiász címmel jegyez. Ha elemeire bontjuk a címadó szót, azt sejthetjük, hogy a vígeposzírók közül kiemelkedő ászokat, zseniket teszi meg szereplőknek, „esztétikai tárgynak”. Nyilvánvaló, hogy a műfaj történetének legfőbb tartópilléreihez nyúl, olyan kanonizált szerzők megszólítását vállalja már a formaválasztással, mint Homérosz, magyar szövegkörnyezetben pedig Zrínyi, Arany, Petőfi, vagy éppen Szálinger Balázs, aki a kritika elismerését kiváltó Zalai passió című munkájával irányította rá újra az olvasó figyelmét a műfajra (is). Gál Jánost éppen a felsorolt szerzők kalauzolják Szálinger alkotásáig, vagy úgy is értelmezhetjük, hogy ezt az utat fordítva teszi meg, de mindenképp azzal a céllal, hogy „egy ócska történet segítségével kifigurázza az eposzokat kifigurázó szerzőket, hogy végre leszámoljon a vígeposz kezdettől fogva szánalmasan humortalan műfajával” (Első, illetve egyetlen ének). Továbbmenve, Gál itt nemcsak az eposzokat kifigurázó szerzőket figurázza ki, barokkos kifejezéssel szólva, hanem kicsit magát a műfajt is (használja az eposz konvenciókincsét, megjelenik benne a „kötelező alvilágjárás”, a seregszemle stb.) alkotásával, ami most, ellentétben a megszokott terjedelmi megkötéssel, csupán egy énekből áll. Láttunk már ilyet az irodalomtörténetben, nagy mesterei vannak a műfaji hagyomány újraírásának, ehelyütt azonban egyfajta metaparódián alapuló kezdeményezésre figyelhetünk fel. Nem a bevezetőben (igaz, igen szűkszavúan) megfogalmazott tárgyválasztás teszi sajátságossá e vállalkozást, hanem a benne rejlő nagy ambíció, hogy rámutasson egy irodalmi műfaj mesterkéltségére. De amikor a költészet bölcsője felé indul, látens módon azt is kérdezi szerintem, hány éneket tudunk ma türelmesen végigolvasni egy eposzból. Vagy hogy mennyire idegen tőlünk ez a nyelv és versforma, hogyan ruházzuk fel jelentésekkel ezt az avitt műegészt? Mert mi is az eposzírás vagy a líra mestersége napjainkban, mit kezdünk ma azokkal a szerzőkkel, akik „ócska babérként díjaikat százszámra aratták”-aratják? Igen, meglehetősen provokatívak ezek a kérdések, de érdemes észben tartani őket a formálódó társadalomrajz vagy az elbeszélő figurájából kibontakozó narratív szövegegységek ütemei mentén.

A toposzok felülírására tett kísérletnek lehetünk tehát itt tanúi; mintha arra vállalkozna ez a lényegében töredékes szöveg, hogy felszámolja a referenciális olvasatot, kicsit ironikusan, kicsit mítoszszerűen. Persze, nem is tehet másként, ha végig akarja gondolni az invokáció előtt megfogalmazott tételét, miszerint a vígeposzírók nem jogosoltak a múzsák kegyeire, egyáltalán, a szerző és a múzsa közötti idealizált viszonyulást is elvitatja. Ha sorra vesszük a fenti szempontokat, azt kell látnunk, hogy az eposz mint műfaj perifériára került. Jól tudja ezt Gál János is, amikor témaválasztásával a húsz évvel ezelőtt! megjelent Szálinger-művet idézi, azét, aki megközelítésében „a legfőbb fő, legjobb Devecséri-utánzó / főkolonéz, jó tollal iró, vicceskedö Szába.” Pontosan itt fordítja ki a szöveg a befogadó előfeltevéseit: nemcsak a jelölt Szálinger szöveget, de szerzőjét is a mű részeként, szereplőjeként láttatja, aki az alvilágba megy eposzíró társakért, vállalkozásában pedig a legnagyobb művek ihletőjétől, Kalliopétől kér segítséget. Elérnek ugyan a Parnasszusig, de tovább nem engedik őket, a kapun viszont már kifele jön „transsylvanus Janusunk”, azaz Orbán János Dénes.

A szereplő neve eszünkbe juttathatja a Sába királynője című Goldmark Károly által írt és világsikert hozó opera címét – a történet szerint Sába királynője fáradhatatlanul kutatja a bölcsességet, így találkozik a bölcs Salamon királlyal, a történetben a szerelem mellett a manipuláció, a lelepleződés, a rejtőzködés is nagy hatású erő. Gál János eposzában Szába ugyanígy felkutatja egyrészt a bölcs „hellén brancsot”, a „szókratészi huzatban” állva találkozik a nagy tekintélyekkel, s hozzáveszi ehhez Árpád sarjait, az irodalmi kánon alakjait, így indulnak el a pesti dugóban a „Parnasszus – Költőüdülő” felé (üdülni mennek ugyanis a „megfáradt literátorok”). E jelentésrétegeket, esetleg jelentésátviteleket, rétegződéseket azonban nem dolgozza ki a költő. Érdemes lenne például árnyalni, hogy miért nem nyernek bebocsáttatást, mi okból kerülnek várólistára. A komikus és ironikus kiszólások azonban leveszik ennek terhét a szövegről, s inkább játékos élcelődéssel vonja ki magát a szerző ennek felelőssége alól: „Jertek, másszunk át!” – nagy hévvel mondja Petőfi, / felkap a rács tetejére, de elszámolta a dolgot, / villanypásztor fut végig: megbassza az áram.” Azt hiszem, az értékválság itt művészi válság, melynek egyik legfőbb hiánya ezúttal a hálátlanság, mintha közvetetten ez a mű is minden érték átértékelését látná szükségesnek, amit a demitizáló képsorok erősítenek fel, valamint a kérdés, hogy lehet-e ma „méltó múltbeli súllyal” alkotni (in: Zalai passió). Úgy gondolom, hatástörténeti szempontból ezek a rámutatások lehetnek érdekesek, amellett, hogy most is jól járhat a műfaj, és az olvasó is a nyelvi és a tartalmi keretek átrendeződésével.