Egy enciklopédikus regény

 Aki a könyvet a kezébe veszi, az legelőször a külső borító különleges színére figyel fel. Ezzel kapcsolatban a szerző így nyilatkozott az Origo hírportálon megjelent interjú során: „...a lila a harmónia színe, egyensúly az értelem és a vágy, a bölcsesség és az érzelmi világ, a föld és az univerzum között, a mértékletesség színe. A lila ugyanakkor a liturgikus színek egyike, a bűnbánati időszakban, adventben és nagyböjtben használatos. A lila a királyság színe, nőies és romantikus, lenyugtatja az elmét és az idegeket, ösztönzi a kreativitást.”

Egy szín „hangulata” egyénenként más és más lehet, nekem a lila – talán a hajdani diákkori szóhasználatunk alapján vagy a közismert Tóth Árpád-verssor „lila dalra kelt egy nyakkendő” hatására – a valami különleges, a megszokottól nagyon eltérő képzetét kelti.

És ilyennek látom a könyvet is.

Első olvasásakor az idézetek, a több mint száz híresség neve, a furcsa „abszurdok”, a mély filozófia, az erotika, a valószerű és irreális „szétdarabolva”, „lilán” kavargott, s csak az újbóli beleolvasás után állt össze egésszé. A nemrég elhunyt Szőcs Géza ebben a vonatkozásban így ír a fülszövegben: „… cselekményszövése, jelenetszerkesztése, vágásai jellegzetesen filmszerűek. A regény sodrása esszé- vagy tanulmányrészleteket, (…) párbeszédeket, emberi arcokat, jellemeket, sorsokat, valóság-anyagot görget magával.”

A Darabokra tépve cím egy 2020-ban megjelent könyv esetében a magyar olvasó tudatában Trianont idézi, de ez az alkotás ennél összetettebb, sokrétűbb. Varga Melindától idéznék: „Széttöredezett világ, elidegenedett emberek élete tárul elénk, darabokra tépett táj, darabokra tépett lelkek, darabokra tépett ország” és két, egymástól több ezer kilométerre található világ, Torontó és Magyarország, amely itt a regényben a mű (számomra legrokonszenvesebb szereplője) Thomas Larringen „jóvoltából” egymás mellé kerül.

Magyar származású felesége, Éva biztatására a rendkívül művelt, nagyon tág látókörű, kanadai író szinte anyanyelvi szinten megtanul magyarul, olvassa irodalmunkat, megragadja az ország sorscsapásoktól gazdag történelme, és kutakodik is ez irányban. Az ő és felesége vonzáskörébe tartozó, Kanadában élő magyar származású tanárnő, Margit személyének „beiktatása” révén teremt az író logikus lehetőséget arra, hogy a regény – Szőcs Géza nagyon találó szavait idézve – „Védőbeszéd [legyen], sajátságos ima Magyarországért.”

A mű a magyarság múltjával és jelenével is foglalkozik, Thomas kutatásainak eredménye, illetve Margit Magyarországról küldött levelei adják meg az indokolt módját annak, hogy a könyvbe kerüljön olyan, az olvasót dühbe hozó szöveg, mint a teljhatalmú magyarországi megbízott és követ, Edmund Veesenmayer Hitlernek címzett magyargyalázó tájékoztatója, vagy ennek ellentéteként Apponyi Albert nagyon logikusan, hatásosan megkomponált „trianoni” beszéde. Ez utóbbit magunk vigasztalására akkor is újra kell olvasni, ha már nagyjából ismertük.

Ugyanakkor Margit írásaiban a hétköznapi ember szemszögéből mutatja be az író a rendszerváltást követő, illetve napjaink magyarországi, erdélyi történéseit. (A hazalátogató tanárnő a könyvek, a sajtó, a tévé, a világháló, majd az itthoni találkozások, beszélgetések révén tájékozottabbnak érzi magát magyar ügyekben, mint a helybeliek némelyike.)

A mű eseménysora a közelmúltban, 2019 áprilisa és ez év októbere között játszódik, a központi szereplők Torontóban élnek, de életvitelük, gondolkodásuk alapján lakhatnának Észak-Amerika bármelyik városában. A sajátos, jómódú értelmiségiekre jellemző, 21. századi életforma ábrázolásához a szerző népes szereplőgárdát mutat be, egy baráti kör tagjait, ebbe tartozik többek között a csinos, madárcsontú, 36 éves Melanie, aki jó nevű pszichológus, a férje, Richard pedig örökké elfoglalt ügyvéd, ők éppen válófélben vannak. A másik házaspár tagjai a már emlegetett Thomas, az író és Éva, aki ingatlanügynök, harmonikus kapcsolatban élnek. A társasághoz tartozik Paul egyetemi tanár, s tanítványai között van a csinos, nagyon okos, bonyolult lelkületű Suzi. Ugyancsak egyetemista a két elválaszthatatlan barát, Kenny és Fredy.

A szereplők életében nincs megállás, életük motorja (az egykori slágerből ismert) „még, még, még, még, semmi nem elég”: folytonos küzdés, hogy a legjobbak legyenek a szakmájukban, a pénzszerzésben (remekül tudnak kalkulálni), a tudás birtoklásában is a maximum a cél. (Hogy mindez így valóban ennyire fontos-e? Ennek eldöntését a szerző az olvasóra bízza.) A maximum igénye mozgatja a magánéletüket is (meg is van hozzá az anyagi hátterük): extra szórakozások, különleges ételek, rafinált fortélyok a szeretkezés terén (mindez a regényben aprólékosan bemutatva).

S aztán ebben a rohanásban, állandó kielégületlenségben az emberi kapcsolatok kiüresednek, s már ők sem tudják, mit keresnek. „Győzedelmeskedni akarok, és élvezni döntéseim pillanatát (…) Csapongani, szellemi kihívásoknak eleget tenni, és lenni, lenni, lenni” – mondja patetikusan Melanie Richardnak, mikor végleg elköltözik tőle, pedig mindezek megvalósításában eddig sem gátolta senki. Talán egy igazi tartalommal bíró kapcsolat, egy gyerek segítene (távozásakor ennek hiányát is felrója férjének), de ez nem adatik meg neki. Filozófiai mélységű Richard vibráló, visszatérő álom-káprázata Melanie távozásáról: „…mire megfordulna, hatalmas szélörvény kerekedik, madártollként magasba röpíti a gépkocsit, a mellé tett bőröndöket, minden eltűnik, mintha sohasem lett volna. Kitisztul az égbolt, semmi felhő rajta”.

Sokszínűen és változatos eszközökkel ábrázolt szereplő Thomas, akinek a jegyzeteiből is találunk részleteket a könyvben. Ezek naplószerűek, nemcsak életének hétköznapi eseményeit jegyzi le bennük időnként aprólékos pontossággal, de az érdekességeket is, amelyekre kutatásai során bukkant, illetve érzelmi kitárulkozásait, eszmefuttatásait. Utóbbiakból eleinte úgy látszik, mintha életének, munkájának egyetlen célja az lenne, hogy sikeres legyen, szinte megszállottan vágyakozik a díjak, az elismerések után, s ezeket az író „meg is adja neki” a regény végén. A nagy elismerés, a fantasztikus könyvkiadási szerződés megkötése után mutatkozik meg Thomas valódi lelki gazdagsága, írói elhivatottsága. Így vall erről, mikor a világhírű kiadótól kapott szerződés révén az ölébe hull minden, amitől igazán boldog lehetne: „El kell keserítenem az olvasóimat, én nem azért dolgoztam. Hanem miért? Azért, hogy a szavaknak ne csak jelentésük legyen, hanem megmérettessenek a lélek mérlegén. A szavaknak szenvedélyük van, lángjuk, fényük, lobogásuk…”

A regény „fővonalát” hosszabb-rövidebb epizódok színesítik. Ilyenek Melanie pszichológusi munkájának esetei, Richard nagyapjának második világháborús emlékei, az Amerikába érkező, fejkendős székely „néni”, ódivatú bőröndjében a humorosan szokványos ajándékokkal: jól becsomagolt kolbásszal, sonkával, pálinkával. Van sejtelmes álom-valóság epizód is a regényben, például Fredy és Kenny képzelt-valós párizsi útja, a szülők eltűnése, el nem tűnése.

Írói bravúr (számomra) a drogbáró Guzman története, amely szinte örkényi abszurd a javából. A gazembert a börtönben egymást követő éjszakákon Dante, Voltaire és Szent Ágoston látogatja meg, akik arra kényszerítik, hogy eredeti nyelven tanuljon meg részleteket – és milyen remek részleteket! – a látogatók egy-egy híres művéből, majd részt vesznek a bírósági tárgyalásán is. Ráadásul mindezt az író újsághír formájában közli, az idézeteket pedig eredeti nyelven (magyar fordításuk a lap alján, a forrás precíz feltüntetésével). Egészen sajátos színt ad az alkotásnak, hogy a rendkívül művelt szereplők a legváratlanabb helyzetekben (például az ágyban, szeretkezés után, családi konfliktusok közepette, üzleti tárgyalások során) mondanak fantasztikus, találó vers- vagy prózaidézeteket.

A műfajilag igen összetett mű – Varga Melindát idézve – egyszerre nagyregény, kalandregény, fejlődésregény, esszéregény, ugyanakkor valóságos enciklopédia, a szerző egy polihisztor jártasságával nyúl a legkülönbözőbb témákhoz. Nagyon gazdag a szépirodalom „adattára”, a figyelmes olvasó széles körképet talál a kortárs világirodalom díjazott íróinak, költőinek munkásságáról, a magyar irodalom nagyjairól. Izgalmasak a filozófia, a fizika, a történelem világából vett témák, elgondolkodtatják vagy továbbgondolásra késztetik az olvasót.

Csak néhány ezek közül (Piroska István megállapításai alapján):

Végigkíséri a regény tudományos gondolatvilágát az „isten-fogalom”, illetve ennek alakulása a filozófia hosszú története során. Ez a témája még a regény elején Paul egyik egyetemi előadásának, a mű pedig – Thomas jegyzetéből idézve – Isten születésének bemutatásával végződik (bár szerintem ez esetben Isten megszületése valami jelképeset, egy új világ kezdetét jelentheti). Mindezekből (az én olvasatomban) a mai ember (ez esetben Suzi Lang, a diáklány) erre a következtetésre (is) juthat:

„Istenképzetem az, hogy van egy metafizikus lény, aki az univerzumot teremtette, de én nem láttam soha, nem foghattam meg a kezét, nem beszéltem vele, őt sem hallottam beszélni, azaz megjelenni. Mégis tudom, hogy van. Létezik. (…) Ő mozgat mindent az univerzumban. Az előbbi tulajdonságok alapján azonosíthatom Istent az anyaggal, mely örök, energiája végtelen, mozgása állandó, mindenütt jelen van. (…) Isten bennem lakik, mindenemben jelen van, ereje, hatalma van felettem és minden felett.”

Ugyanő máshol erről így fogalmaz:

„… a mindenkori ember (…) fél, retteg, önmagától, a világtól. Retteg attól, hogy sikertelen, hogy megcsalják, (…) és attól is retteg, hogy meg kell halnia. Mentőövet keres. Megtalálja, és magában felépíti az istenképet, akit imád, akitől fél, akihez könyörög és imádkozik...”

Érdekes, hogy ez a téma hogyan jelentkezik a fizikatudomány világában a téridő-elmélet tárgyalásában, amely nem egyszerű fogalom, a fizikusok véleménye is megosztott ebben a kérdésben. Thomas Hawking, a 20. század jeles fizikusa, aki kutatta a világmindenséget összefogó erőket, matematikailag igyekezett bebizonyítani a négy alapvető erő forrását, többek között foglalkozott a téridő szerkezetével. Ő volt az, aki próbálta figyelmeztetni az emberiséget a mesterséges intelligencia veszélyeire, élete végéig hangoztatta, hogy létezik egy Felső Erő, aki megteremtette és mozgatja ezt a világot.

Thomas Larringen ezzel kapcsolatban a jegyzeteiben a következőket írta: (…) „Valami mindig valamiben van, ahhoz, hogy történjen vele valami. Tehát a tér létezését én igenis szükségszerűnek tartom. A tér idő nélkül eleve nem létezhet. (…) Érdekes, amit Szent Ágoston az idővel kapcsolatban megjegyez. Szerinte, ha Isten, – mert ő tudta, mit akar – teremtette a világegyetemet, ezzel együtt az időt, amely az előbbinek a sajátossága, ne képzeljük el őt mint időben lényt, hanem a Mindenség, a tér és az idő megalkotóját lássuk benne.”

A gondolat Thomas jegyzeteiben más töltettel is megjelenik: „(…) Létezik bennünk egy akarat, mely, ha testet ölt, megteremti azt a képzetet, ami nem más, mint a világ. Álmodni így is álmodunk, világképzetet. (…) A megteremtettnek el kell bújnia a szenvedés elől. Megváltoztatnia formáját, kinézetét, színét, hogy azonosuljon környezetével, mimikrizzen”.

Ez utóbbi gondolaton sokáig lehet töprengeni, akár az ember civil életére is alkalmazható.

Az olvasót meglepheti, hogy a könyvben szerepel Newton és binominális tétele. A regény írója továbbra is Thomas Larringen jegyzetébe helyezi el a kiváló fizikusról alkotott véleményét: „A mozgás leírására a fizikai folyamatok színpadául az abszolút teret és az abszolút időt emeli ki.” „...korszakalkotó megállapítások a térről, az időről, a tömegről, a mozgásról és az általános tömegvonzásról.”

A binominális tétel egyébként – mint valami sejtelmes dolog – előfordult már más irodalmi művekben is. Conan Doyle Holmes egyik történetében Moriarty, a főgonosz írt egy tanulmányt Newtonról. A Mester és Margaritában (Bulgakov) Fokics halálának helyét és idejét ezzel a tétellel határozták meg. Fernando Pessoa (1880–1935) portugál költő még verset is írt a binominális tételről: „A Newton-féle binominális / Ugyanolyan szép / Mint a Milói Vénusz / Legfeljebb kevesen vesznek róla tudomást.”

Azt azonban – a szakmabelieken kívül – talán kevesen tudják, hogy Newton a Princípiumaival hosszú időre bebetonozta az anyag korpuszkuláris felfogását, tételein a fizika új ága, a kvantumfizika lépett túl. Érdekes, hogy – a fizikus szemével nézve – ennek a viszonylag új tudományágnak bizonyos tanaival a Böszörményi-könyv talányos elemei tudományosan is megmagyarázhatóak. (A szerző talán jártas ezen a téren is?) Ilyen például Guzman drogbáró esete a nála megjelenő titokzatos múltbéli alakokkal. Lássuk, ezt hogyan lehet megmagyarázni.

A kvantummechanika szerint az anyag bizonyos körülmények között mint hullám viselkedik, a hullám összesűrűsödése anyagot eredményez. Széles körben ezt az elméletet nehezen fogadják el, nemcsak a bonyolult matematikája miatt, hanem azért is, mert hétköznapi emberi ésszel nehezen felfogható: egyik pillanatban látom az anyagot, a másik pillanatban eltűnik. A tudományos-fantasztikus irodalomban gyakran mutatnak be efféle helyzeteket, és nem feltétlenül tudománytalanul. A kvantummechanika multiverzumokat tételez fel, egyik világból a másikba „átjárókon” keresztül lehet eljutni. A mi esetünkben talán a börtönbeli szekrény lenne az átjáró, amelyen egy másik világból (túlvilágból, múltból?) át lehet jutni a jelenbe.

Eszerint a Guzman-jeleneteket nem feltétlenül az „irodalmi abszurdok” közé kellene sorolni, lehetne akár a tudományos-fantasztikus irodalom egy miniatűrje is.

*

Az írott szöveg holt betűi az olvasók gondolataiban kelnek életre. Úgy tűnik, Böszörményi Zoltán könyve esetében ez különösen igaz. Bővítheti az ismereteinket, lehet rajta töprengeni, lehet vele vitatkozni, többféleképpen értelmezhető, továbbgondolható. A szerző erről, főként a könyv magyar vonatkozásairól, a már emlegetett riportban így nyilatkozott:

„A világon, de még Európában sem ismerik, mi történt Magyarországgal az első világháború után. Az emberek többsége keveset olvas, az iskolákban a történelemkönyvek hézagosan vagy hamisan írnak Trianonról. Ezért szeretném, ha minél több nyelvre lefordítanák. Regényembe történelmi tényeket, eseményeket, több levéltöredéket ágyaztam. Szereplőim kevésszer kommentálják ezeket, éppen azért, mert mindenekelőtt tárgyilagosságra, a valóság szenvedély nélküli ábrázolására törekedtem.”

Tökéletesen igaza van!

Böszörményi Zoltán: Daraboka tépve. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2020.