Madárkiáltás

(T.D. halálára)
                           
                                 (Tandori Dezső: Nyílt ég ezüst vitorlásai)

„Más felett fognak szállani a nyílt ég ezüst vitorlásai.”

Nyitott sírban fekszik. Fekszik csak csupán,
nem haldoklik. Nézi maga körül a világot,
nézi magát, és a márványozott koporsót.

Hajnalt üt az óra mikor elalszik, végleg.
A madárfiókák is elhallgatnak abban a szent pillanatban.

Lóverseny emlékei szállanak valahol. Grafikák ezrei
lepik el ezt a kicsinyke országot. Szomorúság és
végtelen béke suhan el a glóriák felett.

Fekete sapka, amit nem látunk már sosem.
Nyakában ezüst pókfonál vet árnyékot.
Álma suttogása holt fület csikland.

„Rögomlásként, fojtott madárkiáltás
zörömböl fel a csontig-tarka lombból?”

Kiállítás, kiállítás! Jaj, jaj, jaj!
Valami elmúlt, ami sosem, sosem múlik el!

Kezek záródnak össze, és szemek hunyódnak le.
Szárnycsapódások, és zörejek. Valaki, valahol ismét felkiállt.

„Más felett fognak szállani a nyílt ég ezüst vitorlásai.”

Temetés

             (Tandori Dezső emlékére)

Lóillat száll fel a göröngyös földből. Fúj a szél, fúj nagyon.

A kezemben hosszúra nyúló fehér rózsa.
Vörös rózsát szerettem volna vinni, de hát így illik,
bár tudhattam volna, hogy milyen rózsát is szerethetett ő.
Bár tudhattam volna.

Ott vagyok a ravatalozó előtt, hallgatom a beszédet,
meg a könnyek folyását az ablaküvegen.

Fejemet oldalra fordítom, egy sarok felé. Először csak azt
gondolom, hogy ott valóban egy férfi ül, és kiflit eszik jóízűen.
Fél profilból látom, a fején fekete sapka. Nézem,
és csak nézem, látom, ahogy mosolyog is kicsit.

Tandori eszik a temetésén, fekete sapkában.

Elindulnak a barátai, és elindul ő is. Gyorsan megy, nagyon
gyorsan megy. Kiszárad a föld, mondaná, a madarak is várnak rá,
találkozója van velük, és a morzsákat is szét kell még szórnia.

Mikor betemették földdel, egy hatalmas faág lehullott,
pontosan abban a pillanatban. Bizonyára lebillentette,
miközben fölszállt az ágak között, a mennyekbe.

Csicseregtek a madarak. Csicseregtek.

Táncolójárvány

"Egy szépséges éji lepke került elő polcom mögül. Vergődött. Segíteni akartam neki. Nehezen vette, "butácskán". Végül sikerült, és...
"Te, nincs az a szépséges ív... ahogy a világnak a kinyitott ablakon át nekivágott..."
                                                                                                                                                                                          (Tandori Dezső)

A januári tavasz muzsikál körülöttem.

Tandori jól írta, hogy vergődött. Nehezen vette, butácskán.
Van valami naturalisztikus optimizmus ezekben a mondatokban.
Még inkább valamiféle feloldhatatlan véglegesség is, ami beszorul a föld fogaskerekei közé. Persze nem állítja meg, csak beszorul, és így jár körbe-körbe, akadozva, de kitartóan. Bosszantó, tudom. És én, meg a többi "több" tapintatosan pöcköljük a cipőnk talpára terpeszkedő néma komorságot.

Az idei tél pontosan ilyen volt. Terpeszkedő. Bár az is bizonyos, hogy ő is hasonlóképpen láthatott engem. Sétálok némán és lassan, zörög a kabát kifakult testemen, futok, lobogok a december-január-február szentháromságon.
Ma reggel mégis rázkódva keltem. A melankólia még délutánra sem pergett le rólam. Pedig az egylábon állás, és a fül oldalra való hajlása ebben segíthet.

Már harangoztak, amikor kiindultam a vár alján lévő lakásomból, a sarki dohányboltba. Az épület mellett egy rozsdásodó kerítés található, azon belül is egy kádárista játszótér. A fák széleiben himbelgő pókháló.

Piros dobozt kérek. A név nem lényeg. Még a nagyapám mondta, hogy ami piros színben pompázik, az csakis jó lehet. Azóta még a cigarettát is csakis piros dobozból fogyasztom. 1900 Ft, plusz a doboz. (Csak dobozt nem lehet venni).
A gyufát Ilona nénitől kérem. Valami antik porcelánbababolt tulajdonosa, de egyszer azért égett le a férje fakunyhója, mert egy piros végű gyufát a padlóra ejtett lustaságában, ezért az egész léces ház elégett. Gyufák viszont maradtak.
A férje ugyanis gyufakereskedő volt. No de, érthető módon, úgy tekintett Ilona néni ezentúl ezekre a gyufákra, mint az ördögre, ezért minden péntek este harangozás után kiállt, és árulta őket. Én meg előszeretettel vettem egy hétvégére valót.

Az öröm, már, ha megfosztjuk közhelyes mítoszaitól, tehát a rajta tükkedő definiálhatatlan mellékmondatoktól; alakját, és tömeget tekintve alig tér el a jó közérzettől, és a kellemesen eső tunyhadástól.

Ennek a földöntúli játéknak nagyon fontos, ismétlem, nagyon fontos eleme, hogy mindig egy magasban lépkedő táncos ügyességével lavírozzunk az akarás, muszáj és beteljesülés között. Pontosan így kell dohányozni. Jólessék, de ne vágyódjon rá az ember. Íratlan szabály. Most már írott.

Persze, tudom, a rágyújtás boldogságát valamiféle metafizika adja, ami több a piros végű gyufa lobbanásánál, a fehér papír feketévé válásánál, ahogy távolodik a láng árnyékától. Több ez, még a torkunkat beterítő füstnél is, amit nyugodt, egyenletes kilégzéssel az áttetsző levegőbe engedünk, habár a leglehetségesebb tényező az, hogy a cselekvéssor épp ez az elme tartalmazza valahol magában a metafizikai tényezőt. A füstölő ember zen-je. Az újkortól kezdődő kulturális divat ez, az eleganciát körülszövő fantazma, a jazz klubbokban pöfékelő művészemberektől, a századforduló sznobériás reményeitől, ráérős rágyújtásától a nyolcvanas évek avantgárd filmjeinek lusta nyugodtsággal rágyújtó főszereplőéig vezette kollektív tudatalattinkat. Kegyes, de önfejű félelem nélküli gesztus ez, legalábbis amíg helyettem nem a kívánás gyújt rá. Kétségtelen, hogy fokozza a gyönyöreit azáltal, hogy finoman szólva, egészségtelen.
 
Földöntúlian merész, és büszke cselekvés az, hogy ilyen hetykén szembe megyünk az elvárásoknak. A dohányzó hippi világ. És pont a már említett kockázatos egyensúlyozás miatt valódi szakma is.

Csínján bánok vele, aprókat puffogok, az agy leépülése, legfinomabb, legsejtelmesebb pillanataiban a friss levegővel öblögetek, hagyom, hogy kicsit újra a rágyújtás előtti percek húzzanak magukkal. Ez pontosan olyan, mint a légtáncos, aki a levegővel együtt sóhajt, félve attól, hogy az egyensúlyt elveszti. Természetesen része a műsornak, megtervezett elem, a közönség mégis kéjesen szívja a félelem szagát. Még mielőtt a kezemben örök álomra térne a szál, szenvedélyesen megcsókolom a fehér papír szívókáját, és beszívom utolsó mámorát. Ha nagyon erősen koncentrálunk, akkor a dohányt egy kéjesen nyújtózkodó nőnek is gondolhatjuk, aki egyre csak várja, hogy beszívjuk magunkba finom nőiessége illatát. Persze mindez csak illúzió, messze a hasonlóságtól és valóságtól. Ugyanis azok már megszokott, tompa, és inkább csak hiányukban szenvedő rosszízű csókok volnának. Ezt pedig hagyjuk az ízetlen presszóra inkább. Egy friss, üde, és nem túl gyakran látott szerető ajkaiból ezzel szemben az ember magát az esszenciális kívánatot szívja ki.

Ravasznak kell lenni.

Nem tudnám megmondani, ki mulaszt többet ezekből a gyönyörökből. Az, aki sosem gyújt rá, vagy az, aki rágyújt. Ellentmondásos, mégis igaz. Mindkettő mulaszt. Az egyik egy kis széken ül a terem sarkában, ha felkérik szorongva rázza a fejét, a másik hisztériásan táncol. Olvastam valahol a középkori táncolójárványokról. Megállíthatatlan és pszichotikus esemény az ájulásig, rosszabb esetben a halálig. Elképzelhetetlen. A megfelelő magatartás a kellemes, ellazult hullámzás. Csak nyugodtan. Csak finoman. Csak úgy, hogy kellemes legyen. A magatartás ismét kulcsfontosságú szó. Legyen bennünk tartás, de ez a tartás lazább szövetű, mint a felelősség, hiszen magunkról van szó. Illetve benne foglaltatik a hivatalosság is.
Tiszteljük magunkat. Legyenek céljaink. (Zárójelben megjegyezném, hogy ez a legfontosabb). Legyünk kecsesek, ha úgy könnyebb, utánozzunk egy macskát. Ebben egyszerre benne lesz minden. Lesz benne tekintetesség, elsőfokú figyelem és meggondoltság, anélkül, hogy a szükséges távolságtartás elveszne, s az égi istenek szemébe port vetnénk.

A januári tavasz muzsikál körülöttem.