Modern ausztrál költészet, 2.

Logan kapitány portréja

(a Moreton Bay büntetőtelep parancsnoka, 1826–1830)
 

Chris Wallace Crabbe-nek
 

1.
„Bishop kapitány, kedvesem, egy tiszteletre méltó bolond.  
Nézze meg ezt a telepet – minden félbehagyva,  
szétdobálva. Már látom is,
hol kell szorítani a gyeplőn, és hol lehet lazítani:  
én rendet teremtek itt, most, hogy Moreton Bay  
már az enyém.” A szobában égő egyetlen gyertya, akár  
egy deres; s kívül a fülledt éjszakában
megállás nélkül nyüzsög bogarak áldozati hada.
 
Loganné asszony feldagadt bokáját dörzsöli az  
alsószoknya beszédes vászna alatt,
és bólogat egyre. „Kedvesem, sápadtnak látszik megint –  
remélem, nem fog gyötörni minket melléfogásokkal, akár egy  
gyerek. Vigyáznia kell az egészségére most,  
hogy magára van utalva. „A férfi megcsókolja az arcát,
a kérdés ezzel lezárva. „Bár abból, amennyit kinézek  
Bishop-ból, még örülhetünk, hogy tető van a fejünk fölött.
 
Sajnálatos, hogy most fogsz ülni, éppen most.
Kitartás, kedvesem. A doktor errefelé
eltompult, durva fickó, csak rum-kirurgus,
nem egy gyermek világra segítője; de jobb, mint a semmi,  
keljen fel, kedvesem.” Az egyenes szék kényelmetlen,
és férje hirtelen lecsap egy szúnyogot,
majd lenyalja a vért csuklójáról. „Ezek a dögök
felfalnak minket. „ Az asszony keresi a megfelelő  
szavakat, de nyelve megbotlik. Erős akaratának
feltörő képzetei kísértik mindenütt.

 
2.
Jelentések gyötrik a kapitányt. Űrlapok, listák  
és táblázatok a gyarmati titkár irathegyeire.  
Logan a toll szárát harapdálja és kifelé mered,  
hol sürgős munka várná – egy új kórházépület  
és a kőbörtön, amit el kell kezdeni, akár jön
jóváhagyás Darling vagy Macleay uraktól, akár nem.
A föld jó, lesz elég nyers cukor és dohány
a fegyenc-parcellákon – mit szól majd Őexcellenciája?
 
Na igen! de ez egy világtól elzárt település –
azért van itt, hogy elzárt legyen a világtól. Írják csak
a leveleket és kérvényeket Sydney-ben. Errefelé ő az Isten,  
törődik is az ostoba szabályzataikkal, „…egy fegyenc  
nem kaphat több mint ötven ütést…”
nofene, ennyi járna az ő Ezredében a zöldfülű  
regrutának, ha ügyetlenül bánik a muskétájával.
Csak egyetlen biztos módja lehet megtanítani
 
az efféle rabszolgákat. Közben csak irkálják tovább az  
elkerülhetetlen leveleiket a feljebbvalókhoz:
„A települést alapító önkénteseknek gyors  
felmentést és elismerést kérünk  
büntetésük elengedése reményében.
Úgy látszik, elfelejtkeztek róluk.”
Ez számára az egyetlen szabály, az egyetlen tanulság:  
a pártatlanság önmagában is büntetés.

 
3.
Thomas Prendergast földre zuhan a novemberi napon, válláról,  
hátáról, faráról vér, és a felszaggatott
hús bűze, hozzá a meg sem gyógyult sebekből feltörő genny,
mely júniust idézi, mikor háromlábú állványhoz kötötték.  
A kapitány káromkodik.
Ne tovább; nem pazarolhatjuk
az ütéseket ájult testre – úgy kell csinálni,
hogy minden ütésnek más hatása legyen.
 
Száz ütés. Rámegy a délután, amíg
mind megkapja. A segédlelkész nyafogva közeleg.
„Ez egy régi ügy; de túl fogja élni – májusban
is százat kapott, mégis vigyorogva lépdelt tovább.  
Júniusban már nem élvezte annyira a dolgot.
Ez a mostani lehet, hogy megviseli.” „De uram, még most is gyenge  
a vérhastól.” „El a lábam alól, tiszteletes –
ha sokallja a büntetést, menjen vissza az asszonyok közé.”
 
Az izzasztó délutánban felerősödő szelet  
beszennyezi a bűz a rabok szállása felől,  
ahol a nyílt verandán lóg a hús,  
fáradhatatlan legyek lárváival teli.
Logan lecsap egyre – az újra meg újra vissza  
a rab állára folyt romlott vér csalétkéhez.
„Ez már sohasem áll fel? csak csínján vele,
felügyelő, egy vödör víz: azt hiszem, éled újra.”

 
4.
Logan kapitánynak, a fegyencek  
parancsnokának, Moreton Bay –  
elismervény készült arról,
hogy ezen a napon rendben átvette
az állományt, az ellátmányt és a mennyiséget az  
„A” jelű Szabványjegyzék szerint.
 
Megjegyzendő, uram, hogy túl sok  
a helytelenül kitöltött táblázat –  
például: a ,,Lőszer,
sorozat, mennyiség” címszó alatt  
CSAK a számot kell beírni;
ez esetben 243.
 
NEM SZABAD a „sorozat” rovatba írni;  
ilyen típusú hibák kijavítása
pluszmunkát jelent nekem.
Kiváló tisztelettel, uram,
az Ön odaadó szolgája, A. Macleay,  
Gyarmatügyi Titkár.
 
P. S. Kézhez kaptam a büntetésekről  
szóló feljegyzését is.
Tizenháromezer ostor egy évben
magas szám: de nincs kétségem afelől,  
hogy tudja, mit csinál – legalábbis,
ami a fegyenceket illeti.
 
 
5.
„Hidegben gyorsabban összehúzódik a seb;
ha jó mély levegőket vesznek, kitisztul a tüdő.”
Logan felemeli a sátor hajtókáját és nevet, ahogy
a jeges szél arcul csapja őket. Kint a hegy árnyékában  
rekedt hajnal sajog. A hegycsúcs utat tör a válla fölött:  
négynapi út – nos, ez vár rájuk ma.
Az egyik fegyenc levessel teszi meg, és Fraser  
érdeklődéssel figyeli bokáján a sebhelyeket,
 
mialatt Cunningham kiabál, „Istenem! éhen halok.”  
A tejfehér levegőben összekeveredik lélegzetük.
„Nézzék ezt a sziklacsúcsot! Egy kancsó rum jár annak,  
aki ma felmászik ide – legyen az a kapitány,
fegyenc vagy felügyelő.” Logan, ki szinte
fiatal ember még, csontos lábait elszántan csapja össze:
„Milyen zuzmót hozzak neked, Fraser, a csúcsról?”
A fiatal botanikus meleg szavakkal
 
válaszol: „Talán magamnak kellene kiválasztani;  
felmászni a csúcsra, nem újdonság nekem.”  
Háromszáz láb magasan lépdelnek a nap felé,
és visszahőkölnek, hogy a fény ilyen vadul ostorozza őket.
A három fegyenc arca már fénylik az izzadtságtól  
és az ígéretektől, de nem merik megelőzni  
Logant, Frasert, Cunninghamet. Onnan
nem látják a csúcsot teljes szépségében.
 
Ezer, majd ezerötszáz láb. Nem másznak már, csak  
araszolnak. Logan nyomul előre,
de nem mer oldalra tekinteni, vagy lenézni  
a hegy lábához és a kietlen síkságon épített
gyakorlótér irányába. „Esküdni mernék, hogy hamarosan  
látni fogjuk a telepét”, zihál Cunningham. „Nézzen arra:  
akár egy térkép!” A csapat rövid pihenőt tart.
„Mint egy erőd – nézze, ahogy ez a szikla kiemelkedik
és felfelé tör – lehetetlen megmászni.”
Ledobja a hátizsákját. ,,Nos, ez a hely nekem éppen  
megfelel a megfigyeléseimhez – az ön rumja,
Logan, csak valami szörnyet vagy óriást
tudna meggyőzni.” ,,Téved, uram, ide fel lehet jutni. Fraser,  
egyetért?” „Megdolgoztat, uram,
de igaza van.” „Én megyek előre:
régi kapcsolat fűz a kövekhez.”
 
Délre Cunningham elkészül a jegyzeteivel.
Eltelik egy óra. Majd egy újabb. Valahol fent  
Fraser még a lélegzetével is kapaszkodik
a csipkés szélű, hatalmas szikla szédítő ormán, összeszedi  
maradék erejét a következő fogásra; teste combjától a  
térdéig egyetlen égő, fekete fájdalom.
„Logan! Megakadtam!” hallja a saját hangját visszhangozni  
a szakadékból. Logan meg sem fordul,
 
kiáltását felerősítik az érzéketlen kövek:
Tovább, ember, tovább! A visszhang ötször hull alá  
a hegyfalakon, akár egy gúnykacaj.
Meddig tart, amíg az utolsó hanghullám elül?  
Fraser feladja. Megmozgatja merev tagjait,  
majd szorosan a sziklához simulva lefelé indul,
hol Cunningham már meghallhatja őt: „Hozzon segítséget,  
nem bírom tovább.” Végül, mikor lába szilárd talajra ér,
 
lassan elernyed. Visszatérnek a táborba.
Az áttetsző füst árnyékká mázolja alakjukat. Logan  
már várja őket. ,,Csakhogy itt vannak – lusták az urak,
húsz perce várom, hogy visszatérjenek.  
A hegymászás a fürgék sportja.”
A távolban magasló kőszáj kiszívja a fény utolsó cseppjeit, majd  
a mélybe hajítja az elhasznált, kiégett napot.
Logan kovakő-szeme végigsiklik társain.

 
6.
O’Beirne kisasszony, kinek keze alatt ég a munka,  
mosolyog és elkapja nővére tekintetét: „Murray doktor,  
csatlakoznia kell a telepen elterjedt általános  
szenvedélyhez – mi mindnyájan bolondulunk
a rovargyűjtésért.” Loganné asszony bólogat,
„Húgomnak igaza van. Szavamra, doktor,  
van itt néhány különleges példány,
nincs szín, amely kifejezné ragyogásukat.”
A nővérek a faburkolatú lakóépületben berendezik
az elmaradhatatlan Szalont, az úri nevelés mindennapi  
Főhadiszállását. A fiatal doktor elbűvölten
vizsgálgatja a gyűjteményt, arca csupa kellem,  
és ígéri, csatlakozni fog a hölgyek időtöltéséhez. Tizennyolcszor  
tizenkét láb elegendő terület,
hogy megvédje az asszonyi világot és kultúrájukat  
a terjeszkedő telep fülsiketítő lármájától.
 
Egy fegyenc szolgálóleány belép a teakellékekkel.
„Kérdezd meg a kapitányt, Susan, óhajt-e hamarosan  
csatlakozni hozzánk – a dolgozószobájában van,
az új jelentésekkel bíbelődik. Annyira elfoglalt,  
doktor, attól félek, kissé elhanyagolja a jó modort.”
„A férjed, drágám”, szól O’Beirne kisasszony, teával  
a kezében, „egyszerre katona és úriember, és biztos  
vagyok benne, hogy a doktor (cukrot, uram?) meg fogja érteni.”
 
Egy bennszülött lándzsa díszíti a falát  
tettetett erőtlenséggel. Logan szivarozik,  
lábát ráérősen kinyújtja az íróasztalán,
mielőtt csatlakozna a hölgyekhez és a látogatóhoz.
Ami a telep szökevényeit illeti;
megrágja a szavakat; Nincs irgalom.
Nem kaphatnak sem reményt, sem kegyelmet.
Az igazi büntetés az a számukra, hogy visszaküldik őket hozzám.

 
7.
A ló lovasa nélkül tér vissza. Három nap múlva  
erőszak nyomaira bukkannak a folyóparton –
egy lándzsa; egy kőbalta a lábnyomokkal teli homokban;
egy eltört kengyel. A bozót alján
összekotort levelek, ágak mutatnak egy kupac felé,  
mit azóta megbolygattak a bennszülött kutyák.
Egy láb tűnik elő. Már belepték a húsevő hangyák.
 

 
Portrait of Captain Logan

Commandant, Moreton Bay Penal Settlement, 1826–1830  
 

For Chris Wallace-Crabbe

 
„Push , flye not to your birth, but settle you
In what the act has made you; y’re no more now.”
Middleton & Rowley, The Changeling
 

1
„Captain Bishop, my dear, is an estimable fool.  
Look at this settlement – nothing at all done,  
nothing attempted. I can see already
where the ropes can be tightened and the slack drawn in:
I’ll trim it, now that Moreton Bay
is mine.” The one candle in the room  
is a flaying-post; out of the close night
without relief the victim insects swarm.
 
Mrs. Logan rubs her swollen ankles
under the talkative linen of her petticoats,
nodding her head. „My dear, you look pale again –  
I hope that you’ll not plague us with false starts  
this child. You must overseer your health up here,  
being alone.” He kisses her, sealing the reproof.  
„Though from what I gauge of Bishop, we may  
account ourselves well placed to have a roof.
 
Regrettable, your lying-in, just at this time.  
But be a soldier, woman. The doctor here is
blunt and gruff, a rum chirurgeon,
no lady’s midwife; yet better than none, my dear  
should need arise.” The upright chair is uncomfortable,  
her husband slaps at a mosquito suddenly,
and licks the blood from his wrist. „These midges eat us
whole.” She gropes for the expected words to say;  
but her language falters. Everywhere she is haunted  
by contracting images of violent energy.

 
2
Reports worry the captain. Forms and lists
and schedules for files of the Colonial Secretary.  
Logan bites his quill and stares at the work  
urgent to do outside – a new Infirmary
and the stone gaol that must be started on  
approval or no from Darling or Macleay.
The land is good, raw sugar and tobacco
at a convict rate – what does his Excellency say?
 
Pah! but this is a settlement of isolation –  
a settlement for isolation. Let them write
their missives and requests in Sydney. Up here he is God  
and damn their ninny regulations „...let
no convict receive more than fifty lashes...”
why, his Regiment would give that much
to a raw recruit for fumbling with his musket.
There is only one sure way to teach
 
the likes of chattel-men. Meanwhile, there must remain  
the unavoidable letters to superiors:
„Request that prompt relief and recognition  
follow to those convict volunteers
who established settlement in hopes of some  
remission. They appear to have been forgotten.”  
This is his one code, his only lesson:  
impartiality is its own discipline.

3
Thomas Prendergast slumps in the November sun,  
there is a stench of blood and open ribbed meat  
from shoulder, back, buttock, strengthened with pus  
out of the inflamed scab not healed yet
after his June assignment with the triangle.
The captain swears. No use; you cannot waste  
the point upon unconscious backs – each stroke  
must be trained to have its special taste.
 
 
A hundred to go. Full afternoon before
the job is finished. The curate comes snivelling.  
„This is an old case; he’ll see it out – in May
he took a hundred and then strutted past me grinning.  
In June he did not so enjoy his fare.
This time might sober him.” „But sir, he’s still weak
from dysentery.” „Out from my feet, reverend –
if punishment offends you, go back to your womenfolk.”
 
The strengthening breeze in the sticky afternoon  
is fouled with the stench from the convict stores
where meat hangs out on an open verandah, riddled  
with the larvae of indefatigable flies.
Logan slaps at one – it returns and returns  
to the lure of stale blood on his chin.
„Will this lag never rouse? look smart, overseer,  
a bucket of water: I think he stirs again.”
 
 
4
To Captain Logan, commandant  
of convicts, Moreton Bay – acknowledgment is hereby made  
for safe receipt this day
of lists of stocks and quantities
on Standard Schedule „A”.
 
However, sir, too often forms  
are filled improperly –
for instance, under: „Ammunition,  
round s of, quantity”,
the number ONLY is required;  
in this case, 243.
 
You must NOT write in „rounds” again;  
‘tis extra work for me
correcting errors of this kind.
I am, sir, faith fully,
Your humble servant, A. Macleay,  
Colonial Secretary.
 
P.S. Your lists of punishments  
have come to hand also.  
Thirteen thousand lashes in one year is high: although
no doubt you know your job – at least,  
as far as convicts go.

 
5
„There is a good astringency about a frost;  
it reaches down and purges out the lungs.”
Logan raises the tent-flap, laughing as the chill  
lashes the others. Outside, the morning stings
with mountain-shadow. The peak shoulders above him:  
Four days’ journey – well, it is theirs today.
One of the convicts comes with broth, and Fraser  
notes his scarred ankles with some curiosity.
 
While Cunningham shouts, „Jove! but I’m ravenous.”  
The white air mingles-in their breaths together.  
„Look at this tor! There’ll be a flagon of rum
for whoever scales the peak today – whether
he be captain, convict or citizen.” Logan is almost  
a young man, slapping his flanks in lean unrest.
„What sort of lichen shall I bring back to you, Fraser,  
from the summit?” Warmly, the young botanist
 
replies: „Perhaps I’d better choose, myself;  
clambering up rocks is no new sport to me.”  
At three hundred feet they move into the sun,  
wincing that light should strike so savagely.
The three convicts already glint with sweat  
and promises, but dare not overtake
Logan, Fraser, Cunningham. They cannot see  
from here the full discovery of the peak.
 
One thousand, Fifteen hundred feet. No climb  
now, but scramble. Logan pushes ahead
not even pausing to look down and outwards
at the corporal foothills or parade-ground spread
of nondescript plain. „I’d swear to see your settlement  
before too far” grunts Cunningham. „Look at that sight:  
it is a map!” Shortly the party halts.
„It’s like a fortress – see how this rock sheers out  
and then upward – impossible for any man.”
He drops his pack. „Well I have as fine a point  
for observations as I need – your rum,
Logan, requires some monster or a giant
to bring it down.” „No sir, this can be scaled.  
Fraser, don’t you agree?” „You’ll have me work,  
sir, but you may be right.” „I’ll lead the way:
I have an old affinity for rock.”
 
‘By noon Cunningham has made his notes.  
One hour. One hour again. Somewhere above  
Fraser clutches his breath with the dizzy neck  
of the immense cleft rock, trying to nerve
his splayed fingers to a further griphold; his thigh  
down to the knee is one black weeping burn  
„Logan! I’m stuck!” he hears his voice cry back  
from the chasm. Logan does not even tum,
 
but his halloo rings from among impassive rock:  
Come on man, come on. Five times the echo slaps  
back upon itself, a catch of jeers.
How long until the least vibration stops?  
Fraser is out of time. Eventually he tries  
his stiff muscles, edging tightly down
till Cunningham might hear him: „Fetch some help,  
I’m done.” At last, on a place to stand again,
 
he loosens slowly. They return to camp.
White smoke smudges them to shadows. Logan is waiting.  
„Ah, here you come – you are sluggish, gentlemen,
this twenty minutes past I’ve been expecting  
your return. Climbing’s a brisk discipline.”  
The rock face sucks at the last juices of light  
and then discards the useless rinded sun.
Logan’s flint eyes scale the other men.

 
6
Miss O’Beirne smiles with her busy hands  
and catches her sister’s eye: „Doctor Murray,  
you must join in the prevailing passion
of the settlement – we’re all completely  
obsessed with pinning insects.” Mrs. Logan nods,  
„My sister is right. I assure you, doctor, truly  
there are some specimens here so exquisite  
colour cannot contain their luminosity.”
The sisters build into their panelled space
a necessary Drawing Room, a Government House  
of practised breeding. The young doctor is charmed,  
examines their collections with a good grace
and vows he will join the ladies in that pastime.  
Eighteen feet by twelve is sufficient measurement  
to hold their world and all its culture in
against the clangour of the expanding settlement.
 
A convict servant-girl enters with the tea things.  
„You will ask the captain, Susan, will he come  
and join us presently – he’s in his study,
with the new reports. So much to busy him
that I fear, doctor, he somewhat neglects the graces.”  
„Your husband, my dear,” says Miss O’Beirne, with tea,  
„is completely a soldier and a gentleman,
as I’m sure the doctor (sugar, sir?) will agree.”
 
A native spear is decorative on his wall
with studied impotence. Logan smokes a cigar  
leisurely with his feet stretched up on his desk  
before joining the ladies and his visitor.
As regards escapees from my settlement;
he licks over his words; No clemency.
They must be granted neither hope nor mercy.  
For true punishment, return them all to me.
 
 
7
His horse comes in riderless. Three days, and they find  
the remains of violence on the riverbank –
a spear; a stone club deep into the trampled sand;  
one broken stirrup. Under the bottlebrush
piled-up leaves and branches point to a mound
disturbed already by the native dogs.
One leg is exposed. Meat-ants scatter round.
 
 
 

Itt közölt verse először jelenik meg folyóiratban magyarul és az eredeti nyelven. A költemény különlegessége, hogy hőse, Logan kapitány valós személy volt. Patrick Logan (1791–1830) skót származású katonatiszt, 1826-tól haláláig a Moreton Bay büntetőtelep parancsnoka. Ez alatt az idő alatt 77 főről ezer főre nőtt a bebörtönzöttek száma. Napkeltétől napnyugtáig dolgoztatta a rabokat; keményen fegyelmezett és büntetett, súlyosabb esetekben százötven botütést méretett az elítéltre. Halála éjszakáján a rabok örömujjongásban törtek ki. A korabeli híradások szerint bennszülött fegyver végzett vele 1830. október 17-én, amelyet orvosszakértő is megerősített. Sydney protestáns temetőjében helyezték örök nyugalomra. Alakja megőrződött az ausztrál történelemkönyvek sötét lapjain. Még ballada is született róla Moreton Bay címmel, amely véres tirannusként énekelte őt meg.