Artzt Tímea

A róka, a hentes és a falósejt

2020. február. 28. - 11:05

Tóth Csilla tárgyias költészetét a hétköznapok apró kellékeivel teszi otthonossá, és éppannyira mozgunk otthonosan ebben a világban, mint amennyire az önismeretben. Első kötetének címe egy hiányos mondat, mely mögött kétféle lírai alany állhat. Egy olyan, akivel mindent meg lehet tenni, vagy egy olyan határozott és színes személyiség, akivel mindent jó megélni. Verseiben egy eleven testre, intellektusra és anyára lelünk, akinek lételeme az írás, mert szeretné magát átmenteni az időn. De küzdhetünk-e vajon a törékenység ellen, elkerülhető-e a személyiség feloldódása? „Feloldódott a hétköznapokban, / elfedte magát a make-upokkal, / elszitált a porrongy verésében, / elkeveredett a krumplifőzelékben” (Anyu eltűnt).

A hat ciklust felölelő verseskötet kiegyensúlyozottan magas minőségű szövegek foglalata. A kötet címében és első ciklusában (Velem mindent lehet) szereplő névmás az énre irányítja a figyelmet, s nem is csalódunk, mert a szubjektum áll a középpontban. Viszont nem annyira a személyes sorsa, önéletrajzi karaktere, mint inkább tapasztalatai és a világra fókuszáló tekintete. Az első ciklus felütésekor Pilinszky János költői hangja és Négysorosa juthat eszünkbe, amint éppen átiramlik a női tudaton: „Mosatlan tányér, az ablakon légypiszok, / szikkadt kenyérvég, hiányjel, fognyomok, / hajszál a kádban, utolsó küretek, / az asszony felbont egy lekváros üveget” (Nyár után). Erős, rövid, kopogós sorok jellemzik a szerző stílusát, ellentétes jelentéskörű szavak, meglepő asszociációk. Egymásra rímel az egyedi és a rutinszerű, a szent és a profán.

A Várni című költemény fókuszmondata – „Isten ujja túlmutat rajtunk” – metafizikai dimenzióra vall. A komor Pilinszkys világot (madárraj, felhőhalál, halak lebegése, akváriumcsend) impresszionista eszközök színesítik: üveggyöngyök koccanása, laptopnyi csend, krumplihéj íve, hús sercegése. Megszelídül a hiány, rész-egész metonímiák mentén illesztgetjük egymáshoz azt, ami összetartozik: „Te engem, Én téged / – néha a májad volt hogy a léped – / ezer között az ezeregyedik, / milyen Névtelen, és Hangtalan vagy még / mindig, Szívem” (Velem mindent lehet). Nem beszél múltbéli viszonyairól, tiltja a Szemérem. Szerelmi csalódásainak egyetlen mementója Az én szerelmeim: „az én kedveseim tekintete / lassan záródó aknatető, alatta / felderítetlen csatornarendszer / számkivetett diaszpóra / leláncolt szörnyek”. A lírai én megszólalásait a társas lét után vágyakozó intimitás uralja. Az otthonosság-idegenség részleteinek ábrázolásakor gyakran feltűnik egy-egy költő alakja: például Weöres Sándoré a Két szoba közt című versben vagy Radnótié A stégenben. A kultúra is kelléke az idillnek, hol ki-, hol betakarja az embert, az olvasás meghittségét hétköznapi cselekvések szakítják meg: „Épp Weöres Sándor sétált egyik szobától a másikig, / mikor Nagynéném szólt, hogy teríts meg lányom” (Két szoba közt).

Tóth Csilla költészetének zeneisége, játékossága, önreflexivitása kap hangot a II–III. ciklus stílusimitációban. Az én gugliságom versnyelve magabiztos stílusérzékről tanúskodik: „ritmust talál, / és nem nyújtja el a sorokat. / A szöveg sodor, konkrét, de mégis szellemes” (Bizalom). József Attila expresszív költészete alapvető minta (Világra hozni), de találunk ironikus-szatirikus rájátszásokat Villon balladáira is (Szép Teréz), a Testamentum naturalizmusára (Isten játszik). Olykor Ady (Észak-fok), máskor Babits juthat eszünkbe: „talán a ritmus / talán a cél / egy világ leszel, / vagy benne a cél” (Kerengő).

A leltárszerű versek (Kerengő, Ráolvasó, Túltoltam) szellemes szókapcsolat-áramlásaiból nehéz egy-egy részt kiragadni. A kortárs költők közül Erdős Virág (Hátrahagyott versek, 2019) hatására vall a ritmus, a szókimondó stílus, a groteszk képalkotás. A Túltoltam című Tóth Csilla-vers – „az égen fekete hold ragyog, / ma mindenki szebb, mint én vagyok” – lehetne A Legszebb Vers (Erdős Virág) párverse. A kínrímek is Erdős szatirikus stílusát idézik: „a szememben zavaros áradás / vakond a földben, fárad, ás”. A hasonlóságok a két költő ízléséből, érzékenységéből, humorából, látásmódjából erednek. Míg azonban Tóth Csilla költészetét behálózzák a természeti képek és a családjához kapcsolódó érzelmek, addig Erdős Virág az elidegenített városi létből merít inspirációt; köteteik nem összetéveszthetők.

Ciklusról ciklusra sűrűsödik a közéletiség, a társadalombírálat. A Rishi hotel egy nemlétező tér. A rendszerváltáskor született álmainkhoz hasonlóan „ez a hotel sem létezik”; néha-néha mégis betérünk, „de csak a rozsda, a szagok, az omlás, / kerüljük egymás tekintetét, / tanácstalanul mosolygunk”. Az ember mos, főz, kertészkedik, kávét iszik, teszi a dolgát a konkrét holnap, illetve egy távolabbi holnap reményében.

A Poszt, humusz ciklusban az idő nemcsak a külsőnkön végez rombolást. Minden egyes pillanatban azzal szembesít, hogy „hátrahagytunk magunkból valamit”, és „emlékeink keret nélkül” foszlanak, de épp e keretnélküliség miatt bármikor elénk is léphetnek (Poszt, humusz). A lírai én immár anyaként néz szembe az első szerelemmel és a kamaszkorral, ez is növeli az önreflexivitását. Keserédes tapasztalat, amikor „kiszökik a lányszoba”, anya viszont bent marad (Bent maradok). A szolidaritás, az empátia érzése megjelenik a magányos alakok – étcsokit rágcsáló Nagynéni, Tony Curtis hajú lakó (A szomszéd) – ábrázolásában és az érzékenységünkre ható költeményekben (Hétköznapi fogadalom, Kérés).

Néma és időtlen vonzásban sűrűsödik a negyedik ciklusban a mulandóság-téma: az Idő lelegeli a világot (Valaki ül), az elhatalmasodó félelem rókaként fal fel minket (Ima az álombeli rókához), szép Teréz bájain pondrók tenyésznek. A szép Teréz egy olyan parafrázis, mely A szép fegyverkovácsné és Villon groteszk Záróballadáját ötvözi: „Herceg, (…) / mi ismertük egyszer és szerettük őt, / nem tehet róla, hogy az aknatetőt, / amerre járt, / gondos kezek folyton elcsúsztatták”. Tóth Csilla felidézi saját aknatető motívumát, s ezzel az önmagára mutató gesztussal nemcsak Teréz-, de Villon-hasonmássá is válik. Az Idő bekebelez mindent, mint A nő, aki megevett egy villamost című versben, ám ez az ötlet már örkényi nézőpontot idéz.

Az V. ciklus Dobozolgat, őrnagy úr? címe szintén Örkényre utal, és arra az értelmetlen, abszurd világrendre, amelynek éppen behódolunk, és amelyben ismét a csend alapzata készül. A legfontosabb versek – Az nem lehet, Gépezet, Tovább – szerint a dolgok nem csak úgy megtörténnek, nem a gravitáció hozza létre őket, miként az sem lehet, hogy a Herta nevű náci titkárnő csak gépelt (Az nem lehet). A bűn mindig egzisztenciális téttel bír: „A háború is csoportmunka, / de végül mindenki egyedül / számol el vele” (Gépezet). Közösségi monológok szólnak a rasszizmusról, a szegregációról, a megbélyegzésről, a leghatásosabban azonban egy groteszk dalocska: „Még nem tudod, hogy minek néznek / még a világ kerekre nyílva, / s te a közepén gyertyácska, napvilág. / << a hátsó padból nő ki egy ág / gyémánt rajta minden virág >> / Mikor véresre nyesnek, / majd ráébredsz, / hogy cigány vagy babám” (Eszmélet).

A Túlélők című ciklus visszahajlik pilinszkys és kosztolányis versnyelvhez és témavilághoz. A végső Konklúzió, vagy micsoda, hogy „aki él, / az halandóvá válik”. Szorongásunkat csak az összetartozás érzése oldhatja (hólabdák). A félelem rókaként surran, a halál falósejt, a hentesboltban saját magát darabolja fel, és adja mások kezére az ember. Így működik a költészet, a szerelem, és a családon belüli erőszak is. „Egy kiskanál az örvény közepén”, egy kimerevített, boldog pillanat (Ma), és leül az idill: „hogy megölelj, / hogy megöleljelek” (Nekem jó a ma). Az otthonosság aranyporral hinti meg Tóth Csilla líráját, melyben az idő átjárható, a halál félelmetes, de a költészeten keresztül mindent lehet. Senki sem mondaná meg, hogy egy debütkötetet tart a kezében.