Tökéletes áldozat – A lenyomkodott szélű torta

Abafáy-Deák Csillag

Tökéletes áldozat

Amikor először láttam Döme Barbara új novelláskötetét az interneten, kissé felületesen olvastam el a címet. Nők cekkerrel, így emlékeztem rá. Nők cekkerrel? Akik hosszú munkaidő után nagy szatyrokkal mennek haza a bevásárlás után, cipekednek? Mert a cekker szót a plázákban sétálgató shoppingolók talán nem is ismerik, ők márkás, csiribiri zacskókkal grasszálnak. Vagy inkább az örökös vásárlókra gondolt az író, akik elég gyakran be is vásárolnak, átvitt értelemben is? Több írását olvastam már Döme Barbarának, és nem gondoltam arra, hogy egy feminista beállítottságú könyvet írt. Amikor kézbe vettem a kötetet, a helyesen olvasott cím, azaz a Nők a cekkerben, jobban tetszett. A nők vannak benne a cekkerben, ami úgy néz ki, mint egy halászháló, ők pedig ki vannak halászva, benne ragadtak a hálóban, egy hálózatban is, ahonnan nincs menekvés, vagy ők nem találják a kiutat. Az alcím, a Történetek Skizofréniából szintén nagy csavar. Nem azt írja, hogy skizofrének, nem állapotot jelöl, hanem helyszínt ad meg, erre utal azzal is, hogy nagybetűvel írja, Skizofréniából. Honnan? Skizofréniából? Van ilyen hely? Vagy ilyen a világunk? Hol is vagyunk? Nem a zárt osztályon. Olvasva a novellákat mégis az az érzésünk, esettanulmányok vázlatát olvassuk. Tökéletes áldozat az egyik írás címe. De itt valamennyi főszereplőre illik ez a jelző.

El akarom felejteni tanulmányaimat, nem akarom pszichológusként olvasni az írásokat, miközben az író felvonultatja a skizofrénia valamennyi ismérvét, a démonok kiszabadulását, az önpusztítást, önsorsrontást, a téveszméket, a látomásokat, hallucinációkat, a személyiség teljes szétesését, ami (ön)gyilkosságba is torkollhat. A szeretetéhség az egyik fő motívuma a kötetnek, főleg az anya szerepének bemutatásával (Anyám haja), ugyanakkor a felbomlott családi minta sorsszerű ismétlődése is több írásban fellelhető.

Szereplői nem találnak békét sem önmagukban, sem másokkal való kapcsolatukban (Júdás fia, Zsófi naplója). A világ békétlen, ők is azzá válnak. Döme Barbara szövegei öntudatosan és egyértelműen manipulálják a mai valóságot, archetipikus fantáziává, álomképpé alakítják azt (A szülés, Burcsa Bandi felesége), artbrut szövegei, tagadhatatlan szürrealizmusuk ellenére, inkább avantgárd jelenségnek tűnnek. Kilép a kereten túlra, nem akar abban maradni, talán túlzott megszállottsággal ragaszkodik elképzeléseihez, történeteihez (A fánkos ember).

Döme nem törekszik megkerülni a valóságot, nem nőies író, inkább felforgató. Nem gyárt legendákat, de látnoki módon hatol be az emberek mindennapjaiba, testi-lelki állapotába. Eszméletvesztésük csak átmeneti állapot, hogy egy másik dimenzióba léphessenek. A szerző a rejtélyekkel nem törődve bonyolítja a cselekményeket, egészen a fantasztikum határáig tágítva a szövegeket.

 Novelláinak világában megtaláljuk a miszticizmust, a romantika utáni vágyódást, a meseszerűséget, a torz perspektívákat, a halál elleni lázadást, az üdvözülést, a szépség és a képzelet sokszínűségét (Anyu, Nóri meg én, A vonat). A modern kori rabszolgasággal szemben a szabadság eszméjét hirdeti. Nyíltan beszél a falusi emberekről, az országot maguk mögött hagyók testi-lelki szenvedéseiről (Nők a kredencen, Hosszú rét).

Döme nem akarja, hogy komfortérzettel forduljunk az írások felé, épp ellenkezőleg: a komfortzónából billenti ki az olvasót (Az új arc). Írásainak első mondata legtöbb esetben telitalálat, benne vagyunk a történetben, belehelyezkedünk látószögébe: „Pálinkásüvegen keresztül nézem, ahogy folyik a nyála” (Játék). Nincs cekker szó a kötetben, csak kredenc, polc, pletykaháló, ezért is találó a kötetcím. A nőket vásárolják be, viszik haza, tartják fogva, mint egy haszonállatot. Lúzer vagyok, mondja az egyik nőszereplő, aki Jézussá vált, de mégsem lett az, elmaradt a bizonyítás, illetve nem tudta mások előtt bizonyítani, hogy csodákra képes, csak az álmában. Döme a családról ír, legyen az csonka vagy teljes, többszereplős. A család tényleges hiányát tárja elénk a következményekkel együtt.

A történetek korunk történetei. A TV, a mobil, a laptop mint használati tárgyak, jelen vannak. A modern kori eszközök sem használható segédeszközök, ha az emberi viszonyokban még a feudális világ van jelen. A nő alávetett a férfinak, anyósnak, anyának. Uralkodnak felette, és az áldozatok küzdenek saját szabadságukért. Normát sértenek, lázadnak (Kiszámoló, A Tóni, A kutya meg én). Nem találnak kiutat, segítséget, és gyakran önmaguk szövik tovább a cekker hálóját, amiben, mint partra vetett halak, nem kapnak levegőt. Olykor úrrá lesz a tüneteken a szereplő, sőt nem várt módon viszonyul önmagához és másokhoz, megértő, befogadó lesz, nincs gyűlölködés, gyilkos indulat. A novellák lezárását puhítja ezzel az író, mintha maga is keresné az úr kegyelmét, hogy a szereplő jobb útra térjen, jobb emberré váljon. Így az olvasó is néha fellélegezhet.

Kölüs Lajos

A lenyomkodott szélű torta

A kötet címlapján szereplő női arc bevezető is a novelláskötetbe. Edward Burne-Jones 1893-ban így írt egyik levelében a rajzon látható modelljéről: „...csodálatos fejével, egyik profilja sem volt olyan, mint a másik – és a teljes arca ismét más volt”. A kötet novellái is hasonló érzéki reakciót válthatnak ki az olvasóból, a történetek, a küzdelmek hasonlósága ellenére a szereplők arca mindig más és más, miközben saját valóságuk és a világ közötti súrlódások, ellentétek elidegenítik őket önmaguktól, embertársaiktól. Mintha a férfiak és nők nem ennek a világnak a szereplői lennének, hanem egy álomnak, egy képzelt valóságnak, mintha az együttérzésből fakadó természetük nem is létezne, csak az agressziót hordozó. Döme az emberi észlelés, érzékelés működését mutatja meg, a pszichés tüneteket, traumákat, és azok társadalmi stigmatizációját tényként kezeli.

Az író belülről láttatja a szereplőket, bőrükbe bújik, egyszerre van kint és bent (Tökéletes áldozat). Ritkán él a narrátor szerepkörével. Ez az egyidejűség, a ’most történik velem’ állapot és érzés adja a szöveg frissességét, a szereplő önazonosságát. Higgyünk vagy ne higgyünk a szereplőnek (Felettem)? A családtagok, a barátok, a szeretők nem kételkednek. Mások röhögnek, az ördög, a halottak, csak az élők ordítanak, nagyon sokszor. A röhögés mint a skizo egyik jele – kiröhög valaki, akit látok, és akit a következő  pillanatban már nem látok, de mégis hallom, hogy röhög. A pletyka is előkerül, mint ajzószer, mint a stressz forrása, a depressziót kiváltó ok.

Döménél a skizo társadalmi normasértés is, tiltakozás, ellenállás, sőt menekülés valami elől, önmaguk, társuk, családtagok elől (A fánkos ember, A vonat). Szereplői nem számíthatnak segítségre, egyből rájuk sütik a bélyeget, hogy nem épelméjűek, kórházba, intézetbe velük. A lelki finomságok olykor háttérbe szorulnak, de nem mindig. Döme a sablonokat nem kerüli el, felhasználja őket, robog előre, hogy a történet váratlan csattanójához érjen (Új arc). Asszonysorsok: hiába a pénz, nem segít abban, hogy társunk szeressen is, sőt, hogy velünk maradjon (Hosszú rét). Indulatok ébrednek a főszereplőkben, gyilkolni sem rettennek meg, birtokolni akarnak, másé se legyen a szeretett lény. Vagy önmagukat pusztítják el. És ez vonatkozik a gyermekek abúzusára is az anya szeretetének hiányában (Hosszú futás).

A szerző eszköztára még nem annyira teljes, hogy az adott történetet mindig másféle módon közelítse meg, bontsa ki. Inkább leírja, hogy skizofrén. Rövidre zárja a helyzetet. A lelki-testi mozgatórugók veszítenek az erejükből, hatásukból. A novellákban a skizo-vonások nemcsak a mentális zavarra utalnak, hanem a másképp gondolkodással szembeni ellenérzésékre is. A „ki a bolond?” kérdésre úgy is válaszolhatunk, hogy az, aki mentális zavarral rendelkezik, de az is, aki normasértően, a köztől eltérően gondolkodik.

A kötet a társas kapcsolatok világát térképezi fel drámai erővel, a feszültségeket, a konfliktusokat természetes egyszerűséggel bontja ki, nevezi meg (Holnap kicsinálni Szép Klaudiát!, Hová tűnt Beke Kató?). Van ebben valami direktség is, mégsem a Raszkolnyikovot olvassuk. Döme érzékenysége rejtett, egy-egy mondatából derül ki, hogy mi mindent lát és érez nemcsak a szereplője, hanem maga az író is. Korunkba helyezi a történeteit, mintha a görög mitológiát írná újra, mai köntösbe helyezve az eseményeket, karaktereket. Az istenségek hétköznapi emberek lettek, akik időnként csodára várnak, hogy helyzetük szerencsés fordulatot vegyen (A lány, aki három Jézus volt). Adnak a sorsukra, még akkor is, amikor elborul az elméjük, kivetkőznek önmagukból. Pislákol lelkük mélyén a remény, hogy mégsem roncsok, elfuserált testek, hanem emberi voltukban felmagasztosuló lények. Szenvednek, veszítenek, tapasztalatuk ellenére jobb sorsról álmodnak – még akkor is, ha álomvilágban élnek.

Döme Barbara: Nők a cekkerben (Történetek Skizofréniából). Arany János Alapítvány, Budapest, 2019.