In memoriam Nikolits Árpád

Nikolits Árpádnak két hazája volt, abban az értelemben, ahogyan a Nobel-díjas lengyel költő, Czesław Miłosz gondolja: haza az, amelyet szeretünk. És Nikolits Árpád számára ez a két haza: Várad és Európa.

Ősi váradi család sarja, származása miatt a gimnázium után nem tanulhatott tovább, nyomdásznak állt. Részt vett Nagyvárad magyar szellemi életében. Az Ady Endre irodalmi kör tagja volt, rendszeresen publikált magyar lapokban, mígnem 1988-ban sikerült áttelepülnie Magyarországra. Itt megalapította Bába Ivánnal a Dátum című lapot, s az ezt követő harminc évet a váradi szerzők kiadásának szentelte. Saját kiadója volt a Kecsmetion Press. Mélységesen lenézte a magyar értelmiség hazaáruló részét, igazán csak Váradon érezte jól magát. Írt vagy húsz prózakötetet, bejárta Európát Lisszabontól Göteborgig, kiadta a Nyugatra elszármazott váradiak könyveit is.  Tőkés László váradi vonatkozású könyveiért Árpád-díjjal tüntette ki.

Büszke volt rá, hogy Európa megtelt című kötetében huszonöt évvel ezelőtt megírta azt, ami most zajlik kontinensünkön. A Szerelmes bédekker az író számvetése önmagával, írói múltjával – melynek minden szála a szeretett városhoz, Váradhoz vezet –, és nem utolsósorban egy korosodó férfi vallomása nőkről, szerelmekről. De legfőbb érdeme, hogy lapjain megelevenedik a századfordulós, szecessziós Várad, a holnaposok városa. A könyvet olvasva úgy érezzük, Ady még ott sétál a Kanonok-soron, Juhász Gyula most írja boldogtalan verseit, és a kávéházban ott vitázik Emőd Tamással Miklós Jutka. A szeretet könyve ez, a szereteté ama város iránt, melynek „nincsen mása”. 

Nikolits Árpád Várad-könyve szembesülés azzal, hogy a szent alapítás és a térfoglalás elsősorban bennünk történik meg, a régi ország bennünk működött, és csak így működhet ma is. A megszentelt helyek feladása nem Szabadkán, Lőcsén vagy Kolozsvárott történt és történik meg, hanem magunkban. Ha pedig feladjuk spirituális tereinket, és a kivonulás mellett döntünk, vagy egyszerűen így alakul, akkor csak magunkból vonulhatunk ki, temetőinkkel, verseinkkel, érzékenységünkkel, az értünk életüket áldozókkal, a nagyapákkal, városainkkal együtt véglegesen...

Hérodotosz írta le, miként tárgyalt Dareiosz, a világuralomra törő perzsa nagykirály a szkítákkal, miután átkelt a Dunán, és a szkíták csak vonultak csapatai előtt, nem voltak hajlandók életre-halálra megütközni. Fogtak tehát egy szkítát, s megkérdezték tőle, hogy miért nem állnak meg csatázni. Mire a szkíta így válaszolt: nekünk nincsenek hatalmas palotáink, gazdag kincstáraink. Így hát nem tudtok semmit elvenni tőlünk. De van egy valami, amiről nem tudtok: őseink sírjai. Ha azokhoz érnétek, s azokból akarnátok kiforgatni minket, hát nem szeretnék a bőrötökben lenni…

Árpi nem gyűjtött kincseket, nem volt semmije, amiért a zsarnokok lelkesen üldözték volna. De az ősei sírjáért ő is bármikor életét adta volna. Mert Ő pontosan értette a hamvasi mondatot, és eszerint is élt: „Semmi lázadás, de semmit sem engedni!” Miért is? Hát édes kis hazánkért.

Szerettünk, Árpi, és nem feledünk!

Hajdani barátaid, akiknek házassági tanúja is voltál:

Csisztay Gizella és Mandics György