Ugrás a tartalomra

Jelige: Hófehérke – Tükörkép; A te versed

Tükörkép

 

Nem vagyok fotogén, szelfizni nem szoktam,

Jó képen ábrázolva nemigen voltam.

Amit egy fénykép elárul rólam nem sok,

Engem bemutatni ez csak kívülről fog.

 

Hosszú, sötétbarna, erős szálú hajam,

Szétengedve takarja hátul a nyakam,

A fodrászkodásban elfárad a kezem,

Túl sok időt vesz el, ami fontos nekem.

 

Apró szeplők ülnek a szemeim alatt,

Orcámon egy kis bárányhimlő heg maradt.

Füleimben hangulattól függő függők,

Ha extra, rajta a tekintetek csüngők.

Szitakötő kislányos, kék pötty eltüntet,

De a piros határozott: kétséget megszüntet.

 

A szám rózsaszínű, fogsorom egyenes,

Belefektetett munkám igen tetemes.

A végük még recés, így marad örökre,

De legalább már nincs panasz ott közötte.

Méllyenülő sötétbarna bogarak,

Nézik, mit az élet eléjük odarak.

 

Értelmes fényük tükrözi, mi van bennem,

És milyen jellemzők mutatnak be engem.

Lelkiismeretes, kitartó, szorgalmas,

Tanulásmániám eléggé borzalmas.

Nagyon kritikus és bizalmatlankodó,

Pesszimista kicsit, gyakran bosszankodó.

Túl sok az elvárásom másokkal szemben,

Ezért barátaimat nehezen szerzem.

Főnökösködök is, néha ez nagy hibám,

Erőltetett vagyok, nem laza, nem vidám.

Tudok nemet mondani, nem vagyok szerény,

Igazságérzetem határozott, kemény.

Alázatos vagyok, tudom hol a helyem,

Disztingválni tudás: legfontosabb elem.

Félek csalódástól, utálom a reményt,

Mert a várakozás megöli az egyényt.

A büszkeség előtt legyen a becsület,

A világon a legfontosabb terület.

 

Ezt mind szememet fürkésző szemem nézi,

Vajon rajtam kívül ki sejti, ezt kérdi.

A tükörben ilyennek látom magamat,

Nyakamat, hajamat, agyamat, szavamat.

Ilyen a világ is, ilyen az értékrendem,

De az élet értelmét én meg nem fejtem.

Foglalkoztat, hogy miért ilyen az ember,

Mindegyik más, de kiismerhető egyszer.

 

Nem mondta a világ hogyan néz engem,

Hogy szépséget lát rajtam, s jóságot bennem.

A külsőség annyira nem is érdekel,

Hogy kívülről engem ki hogyan mérlegel.

A belső fontos: mit tartanak erénynek,

És melyik jellemzőmet vélik erélynek.

Vannak, akik okosnak, buzgónak látnak,

Van, aki gondolja: én vagyok az átlag.

Tekinthetnek engem jófejnek, viccesnek,

Akik kicsit jobban ismernek pihentnek.

A felsoroltakból biztos sokat ismernek,

Tudják jól, hogy sokszor vagyok még kisgyermek.

Van jó és rossz az ő véleményük között,

Tőlük és tőlem függ, hogy mi van e mögött.

Ha valaki meggyőz, belátom: tévedtem,

Köszönöm neki, hogy jó útra térhettem.

 

Nincs sok barátom, de nem a szám a lényeg,

Csak a tisztességük mutatkozzon épnek.

Néha jó lenne, hallani, mit éreznek,

Rólam milyen véleményeket képeznek.

Arra neveltek: egyedül is légy boldog,

S elszállnak fejedből a legnagyobb gondok.

Nem könnyű feladat ez alapján élni,

De szerencsére nekem nincs mitől félni.

Nagyon örülök annak, hogy én én vagyok,

Ezzel a tudattal, boldogok a napok.

 

 

A te versed

 

Ezt a verset neked írom. Csak neked.

Ez a mi titkunk, a közös titkom veled.

 

Ez nem szerelmes vers, majd neki is írok,

De olyan kincset terád soha nem bízok.

Azt olvassa csak ő, mert az csak neki szól,

Ez meg a tiéd, őrizd meg örökre jól.

 

Ez nem ars poetica, azt nem szeretem,

Mivel alig van versem, nem is tehetem.

Én magamról beszélni versben nem szoktam,

Annyira egyedül még soha nem voltam.

Ez a műfaj költői kétségbeesés,

Közönség, téma, hang és szépségkeresés.

Ezzel az olvasót nem tanítja sokra,

Nem emeli érzését magasabb fokra.

Mert az ember nem azért olvas verseket,

Hogy a költőitől átvegyen terheket,

Mivel őt nem az érdekli, ki a családja,

Azt tudja ő, ha a költő a barátja.

 

Ez nem tájköltemény, nem a rétről beszél,

Nem a hegy a folyó, nem az erdő mesél.

Nekik mondhatom, úgyse értenek engem,

A környezet megél vers nélkül is csendben.

Ezt akkor élveznéd, ha ugyanitt laknál,

De így az unalomban faképnél hagynál.

 

Ezt csak te értheted, másoknak idegen,

Örömmel olvasod, mások csak hidegen.

Rólad szól a dal, titokban nem tarthatom,

Értsd meg: nincs semmilyen mögöttes tartalom.

Kérlek, ne elemezd, az van, amit írtam,

Ennél egyértelműbb lenni már nem bírtam.

Egyértelmű, mert nincsenek költői képek,

Nincs hasonlat, nincsenek metaforikus részek.

 

Én se szeretek verseket elemezni,

Versképet és hangulatot jellemezni,

Miért írt ebben a témában verseket,

És a költő miért szőtt erről terveket,

Hát azt nem kell belemagyaráznod neked,

Nem te vagy a festő kezében az ecset.

Tényként kezeld a tárgyat, ne keress választ,

Egy verselemzés nem nyújthat neked támaszt.

„Arra gondolt költőnk” mondat igen káros,

„Akarta a fene”, mondta Arany János.

 

A téma te vagy, nem kell hatalmas tudás,

Magyarázat nélkül sem lesz ebből bukás.

 

Egy saját vers mindenkinek örök emlék,

Sokszor én is olvasó helyében lennék,

A pillanat, mikor látod, hogy szeretnek,

Könnyeket varázsol meghatott szemednek.

Azokat a cseppeket más meg nem kapja,

Csak egy embernek lesz szép tőle a napja.

 

Maradjon hát titok a hozzád írt versem,

Ezt tankönyvekben látni nem volna kedvem.

Ott lennének a kis jegyzetek a margón,

(Fel lenne miatta lapozva a naplóm,)

Fontos személy vagy a költő életében

És ezért ír rólad egyik énekében.

Nem törődnének azzal, milyen volt neked,

Verset olvasni, ahol én vagyok veled.

Így értékét veszti az eredeti cél,

A vers személyessége már többé nem él.

Márpedig ez lesz örökre az én álmom:

Titokban tartani versed mindenáron.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.