„Amikor úgy élhettem, ahogy mindig szeretnék”

Stanisław Vincenz (1888–1971), a huszadik századi lengyel emigráns irodalom egyik legnagyobb írója a második világháború alatt Magyarországon lelt menedékre, közel százezer honfitársához hasonlóan. Amikor a szovjetek 1939. szeptember 17-én megszállták Galíciát, a neves író népes családjával a Tatár-hágón át menekült Magyarországra. Nógrádverőcén telepedett le, s itt élt 1946-ig, amikor is Svájcba, Lausanne-ba emigrált. A háború előtt a hucul világról írott regényeivel és az antikvitásról szóló esszéivel szerzett magának hírnevet. Nógrádverőcén töltött éveiről és a háború alatti magyarországi lengyel életről később megírta Párbeszédek a szovjetekkel című remekművét. E kötete mellett számos esszéje jelent meg magyarul. Vincenz magyarországi kultusza részeként 1988-ban nemzetközi konferenciát szerveztek tiszteletére Budapesten.

A Vincenz-archívum a kilencvenes évek elején hazatért Lausanne-ból Wrocławba, mivel a Lvovból/Lembergből áttelepített Ossolineum Nemzeti Könyvtár a háború után Wrocławban lelt hazára. Az archívumban számos magyar vonatkozású dokumentumot őriznek. Vincenzet legendás barátság fűzte jeles magyarokhoz, többek között a Duna túlsó partján, Visegrádon élő Áprily Lajoshoz. A lengyel alkotó több magyar költő versei mellett Áprily Lajos műveit is átültette lengyelre. A két család között szoros barátság alakult ki. Amikor Vincenzék elhagyták Magyarországot, a kapcsolat ugyan meglazult köztük, ám 1967-ben, Áprily Lajos halálakor a család elküldte a gyászjelentést Vincenzéknek is Lausanne-ba.

Barátságuk lenyomataként álljon itt egy levél az Ossolineum Nemzeti Könyvtár archívumából. Az 1947-ben keltezett sorokat Jékely Márta, a költő lánya írta Stanisław Vincenznek egy svájci kisvárosból.

Áprily Lajos legkisebb gyermeke, Jékely Márta (1920–2006) neves szobrászként és képzőművészként alkotott. Először Mikecs László (1917–1944) tanár, néprajzkutató, majd Mészáros Dezső (1923–2003) szobrász felesége volt. Utóbbi házasságból született Mészáros Zsófia, akinek fia Gerlóczy Márton (1981) író – ő az Altató című regényben dolgozta fel a családi levelezést. Márta huszonhét évesen utazott ki Svájcba egy árvaházban dolgozni, mint levelében írja, családja kifejezett biztatására.

Szintén kiolvasható Márta soraiból, hogy érdeklődése egyre inkább a képzőművészet felé fordult, amely aztán választott pályája is lesz.

***

1947. L. Roch. [Savennieres La Roche aux Moines] Aug. 13.

Kedves Vincenz bácsi,

Mindkét levelét megkaptam, hálásan köszönöm, hogy reám gondolt és vár. Sajnos a látogatásra vonatkozólag biztos választ adni nem tudok. Már több mint egy hónapja itt vagyok fent a Jura-hegységben egy árvaházban. Mikor eljöttem, biztosra tervezték a párizsi utat [a tanfolyam, amelyen Márta is tanul – a közreadó megjegyzése], de hogy azóta nem változott-e meg a tervük, nem tudhatom. Semmi hírem sincs felőlük. Közösen mennénk – ha megyünk –augusztus végén az egész tanfolyam, és némi aggodalmaim vannak afelől, hogy ilyen kollektív utat meg lehet-e majd egyénileg szakítani. Mindenesetre mindent elkövetünk majd azért, hogy hacsak egy mód van rá, Vincenz bácsiékat meglátogassam. Mihelyt Genfbe visszatérek – kb. egy hét múlva – tisztában leszek az út tervével, írni fogok.

Itt elég nehéz életem volt, s csak úgy bírom, azzal a tudattal, hogy egy hét múlva vége lesz. Mindössze három igazi szép svájci napom volt, olyan, amikor úgy élhettem, ahogy mindig szeretnék, szemlélődve és szabadon, a többi idő meglehetősen sivár robotban telt el. Sajnos ez a kényszerűségből magamra vállalt pedagógiai pálya nem tud eléggé lelkesíteni.

Édesapám utolsó levele elég panaszos hangú, ez is nagyon nyomaszt. Igen-igen elgyengült az utóbbi időben, sovány és erőtlen. Anyám állapota is súlyosbodik.

A jövőm ősztől kezdve nem tudom, hogyan alakul. Három út áll előttem: ha útlevelem nem hosszabbítják meg, hazamegyek. Sokszor úgy vágyom haza, de otthon nyugodtabbak, ha itt tudnak, és szeretnék, ha itt maradnék, amíg lehet. Esetleg alkalmaznának a Villa Pestalozziban menekült magyar árva gyermekek gondozására hosszabb időre, az fizetéssel is járó állás lenne. A harmadik lehetőség az volna, hogy egy ösztöndíjjal pár hónapra Rómába menjek. Az elmúlt télen – a magam vigasztalására – úgy menekültem bele [a képzőművészetbe], mint az ivásba – sokat rajzoltam, még a szobrászkodásba is belekóstoltam –, s tehetségesnek találtak. Rómába is ezen a címen mennék ki.

Ha nehézséget okoz a magyar írás olvasása, tessék megírni, akkor franciául írok, csak az tele lesz hibával.

Vincenz bácsi nem készül Svájcba jönni? [Vincenz ekkor Grenoble-ban lakik – a közreadó megjegyzése.] Abban a reményben, hogy egyszer csak sikerül találkoznunk a közeljövőben, sok szeretettel üdvözlöm egész kedves családjával együtt:

Márta

Közreadó: Csisztay Gizella polonista

A levelet a mai helyesírás szerint közöljük