Mandola története − 8. fejezet

P. lehunyta a szemét. A kávé jótékonyan áradt szét az ereiben. Előző éjszaka ért haza országjáró kóválygásáról. Még az is megfordult a fejében, hogy naplóírásba fog, hogy mássá hazudja a napjait, mint amilyenek (Bólya Péter). Nem fogott. Augusztus 19-ét mutatott a falinaptár. Heteken keresztül egyik vonatról a másikra, buszról vonatra, vonatról buszra, buszról buszra szállva, gyakorta stoppolva járta az országot. Előzetes tervek nélkül és voltaképpen céltalanul, pénztelenül. Maga sem tudta, miért, maga sem tudta, hogyan élte túl, mit evett, mit ivott, miből vette a menetjegyeket. Mandolát kereste, bár nagyon is tisztában volt azzal, mennyire hiábavaló a próbálkozás. Ennek ellenére kereste. A keresésbe menekült.

Az édesbús Krúdyt emelte le a polcról, a Magyar tájakat, utazóhoz méltón. Ott tartott, hogy „Senkivel sem találkoztam, akinek kinyithattam volna a szívemet. Az országút megszökött előlem az éj sötétjében, ha panaszkodni kezdtem. A mezőre tévedtem el, ahol a szél hahotázott.”, amikor megcsörrent a telefon az előszobában. Fölvette, s megadóan hallgatta, mit szeretne a gyorsbeszédű hölgy a vonal másik végén.

− Igen, volt – szólt bele a kagylóba, aztán megint fülelt.

– Nem mondtuk le… − ingatta a fejét, mintha a vonal másik végéről láthatnák. − Nem, nincs…

− A szüleimnek járt, most is jár… − hazudta.

− Azt kérdezte, volt-e előfizetés a családban – magyarázta P. −, erre válaszoltam, hogy volt. Azt nem kérdezte, nekem volt-e…. Nem… Mert primitív és alacsony színvonalú újság, azért… Tudja, épp az imént Krúdyt olvastam. Ő is volt hírlapíró. Ezen tűnődjenek el talán… Azt kérdezte, miért nem fizetek elő a lapjukra, én erre elmondtam, miért. Legközelebb ne kérdezze, akkor majd nem mondom… Nem, ismétlem, hogy nem érdekel. Egyébként is bosszantó, hogy telefonon zaklatják az embert ilyesmivel. Ha elő akarok fizetni egy lapra, megteszem. Azzal, hogy hívogatnak, nem érik el, hogy fizessek elő, sőt… Nem, nem azt mondtam, hogy a reklám ellen vagyok. Bár azt sem szeretem, de ez most mindegy…. Igen, igaza van, az autókat is reklámozzák a tévében, de egyetlen autókereskedő sem hívott még telefonon, hogy vegyek tőle kocsit… Ha a tévében reklámoznának maguk is, nem zavarna, odébb kapcsolnék és kész, de maguk telefonon molesztálnak. Ez azért nem ugyanaz, nem gondolja? … Nem, nem fogok előfizetni, mert hitvány, színvonaltalan újságnak tartom a lapjukat. Viszhall!

Lecsapta a kagylót. Középiskolás korában kötötték be hozzájuk a telefont, nyolcvannyolc környékén. Állítólag Svédországban a nyolcvanas években a nyomor legalsó fokát jelentette, ha valakinek nem volt. P. ismerősei közt a nyolcvanas évek második felében szinte senki nem rendelkezett távbeszélő készülékkel. Amikor beszerelték a lakásukba, először úgy örültek neki, mint kisgyerek a gumicukornak, aztán az anyja túlságosan is rászokott. Mindenféle távoli rokonokat hívogatott, egy vagyont fizettek ki havonta a beszélgetéseiért. Amúgy is imádott fecsegni, a fiának is folyton folyvást csak mondta, mondta, mondta. Talán még mindig mondaná, ha el nem költözik a fővárosba, ahol állást kapott az egyik minisztériumban. P. megkönnyebbült. A lakást otthagyta neki az anyja, a rezsijét fizette, s küldött némi apanázst is. Akkor járta a második évet a főiskolán.

Lehet, hogy elő kellett volna fizetni arra az újságra, gondolta, a telefont bámulva. A zsinór a tömzsi műanyag testből a falba süllyesztett aljzatig futott. Lehajolt, kihúzta a foglalatból. Fölemelte a kagylót, a füléhez emelte, süket volt. Így lesz a jó, sóhajtotta.

Kopogtattak. Kinyitotta az ajtót. A szomszéd asszonnyal találta magát szemközt, még fiatal, de már csúnyán elhízott nő, nemrégiben foglalta el a szomszéd lakások egyikét a fiával, egy kerekfejű, nyak nélküli gyerekkel, akinek folyton maszatos volt az arca.

− Elnézést, Csónakos úr, nem látott egy teknőst véletlenül a lépcsőházban?

− Teknőst?

− Igen, a fiam teknőse valahogy kiszökött.

− Sajnos nem, nem láttam.

− Ha mégis megpillantaná, szóljon, legyen szíves.

− Úgy lesz – ígérte P.

Gyorsan belebújt a cipőjébe, lesietett a ház elé. Mintha bármi dolga lenne. Úgy érezte, továbbra sem bírja elviselni a bezártságot. Meg az egyedüllétet. Azt, hogy elveszik minden. Itthon mindez sokkal nagyobb súllyal nyomta a vállát, mint az utazás során. Teljesen világosan értette, hogy azért kelt útra, mert menekülnie kellett a négy fal közül, a négy fal közé zárt magány elől, az újabb és újabb elméletek elől, amit a szerelme eltűnéséről gyártott magának, magában, a jól ismert utcákon zsúfolódó emlékek elől, a hangulat elől, a jelenbe tolakodó múlt elől, a megválaszolhatatlan kérdések elől, menekülni az útba, a tevékenység látszatába…

Egy csenevész fa törzsére plakáttartó kartonpapírt rögzítettek, a rátűzött plakát a Stefánia Party elnevezésű rendezvényt hírelte. Három napos mulatság, péntek, szombat, vasárnap, csúcspontján az augusztus 20-i tűzijáték. Nem sokkal korábban valaki azt mondta a buszpályaudvaron, a talponállóban, ahol P. megivott egy kevertet, hogy ez a banzáj vetekedni fog a fővárosival. Pár másodpercig bámulta a hirdetményt, valami kattogott a fejében, a szájában újra érezte az édes ital émelyítő ízét.

Bolyongott a környező utcákban, leszegett fejjel gyalogolt, vissza-visszanyelte az előkívánkozó rum-császárkörte kombót, rakta egyik lábát a másik elé konokul, mintha ezáltal képes lenne értelmet adni bárminek is. Föl sem pillantott, csak maga elé meredt, a járda hasadékaira, puklijaira és gödreire figyelt. Ezért vehette észre a teknőst. A páncélja kettétört, a teste szétroncsolódott. Egy szemernyi élet sem maradt már benne. Valamiféle nagy, nehéz autó hajthatott rajta keresztül, az vetette félre, a fal tövébe. P. egy elhajított nejlonzacskóval fogta meg, és dobta a legközelebbi konténerbe.

Minden elveszik. Bár van, ami megkerül. És legtöbbször abban sincs köszönet.

Elhatározta, hogy nem mondja el a szomszédoknak, amit talált. Mi van, ha nem az ő teknőcük tetemére lelt rá? Néha jobb a bizonytalanság. (Bár ebben azért nem volt egészen bizonyos.)

Lehet, hogy mégis elő kellett volna fizetni arra a mind bosszantóbb újságra, morfondírozott magában hazafelé menet. Minden reggel indíthatna azzal, hogy átlapozza, hátha Mandola abban üzen neki… Jó elfoglaltság lenne ez is… Percegnének a pillanatok, mint szú a szemöldökfában… Ha üzenne, az olyan lenne, akár egy csók, vagy egy simogatás. „De mintha nem is kézzel simogatnának, hanem egy dobogó szívecskével” − ahogy Szindbádnak mondta felindulva az idegen nő…

Hülyeség, hessegette el magától a gondolatot. Mandola tudja jól, hogy nem sokra tartja a napilapokat, kivált ezt, a megyeit. És egyébként is, miért üzenne? El kell fogadni, hogy elment. Nincs ebben semmi különös.

Már bő három hónapja, hogy nincs itt. A helyét betölti egy három hónapos, életerős hiány.

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-maj-16-1054/mandola-tortenete-7-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-maj-30-0811/mandola-tortenete-9-fejezet