Jelige: Iván – Várakozás; Kicune no jomeiri

Várakozás

Esti Kornél a bőröndjén ült, és merengve nézett el a vonatsínek felett. Olyan természetesnek hatott ott a peronon, hogy amikor megláttam, épp leszállóban a velencei gyorsról, szinte meg sem lepődtem rajta, hogy ott van.

− Hát te mit csinálsz itt? – kérdeztem.

− Várok.

− Egy vonatra?

− Azt nem mondtam. Csak várok.

− És várhatok itt veled?

Esti megvonta a vállát.

− Nekem aztán édes mindegy, hogy mivel töltöd az idődet.

Letettem mellé a bőröndöm, és elhelyezkedtem rajta. Egy darabig csendben ültünk, aztán Esti megszólalt.

− Nem gondolod, hogy furcsa, hogy az emberek mindig várnak valamire?

− Hát… attól függ, mire.

− Nem tudom. Mindenfélére. Vonatra, taxira, buszra. Egy későn érkező barátra vagy hivatalos levélre. A hangjelzésre, amit a telefonjuk kiad, ha megjött a havi fizetésük. Egy új film premierjére, válaszra egy kiadótól, a pillanatra, amikor híresek lesznek. A nagy Ő− re. Először a felnőttkorra, utána a nyugdíjra. Megváltásra. Ilyesmire.

− Vagy egy bandára, akik sokáig nem jönnek ki a színpadra – tettem hozzá.

− Vagy a felvételi eredményeikre.

− Vagy rozéfröccsre egy zsúfolt bárban.

− Vagy az első gyerekükre.

− Vagy a másodikra.

Esti elmosolyodott.

− Szóval, mit gondolsz erről? Hogy a Föld csak egy óriási váróterem?

− Őszintén? Nem mondanám, hogy furcsa. Nem furcsább, mint bármi más. – Ettől a mondattól nagyon okosnak éreztem magam. Esti fintorgott. 

− És nem leszel tőle szomorú, hogy ennyi az élet? Hogy egyik várakozásból a másikba csöppensz?

− Nem sokat tehetek ellene – vontam meg a vállam.

− Akkor tulajdonképpen a vonat elé is ugorhatsz, nem? Ugyan már, barátom, ne legyél ennyire hervasztó! Légy kreatív. Ne várj semmire. Vagy jobbat mondok: várj mindenre egyszerre. – A felét sem értettem annak, amit mond. Esti nagyot sóhajtott, felugrott, és felkapta a bőröndjét. Indulni készült.

− Na és te az előbb mire vártál itt? – kiáltottam utána.

− Hát rád – nevetett Esti, és elsétált a nyolcas vágány felé. Nem várt válaszra.

Kicune no jomeiri

Tépkedi a bazsalikomot, a levendulát, a rozmaringot, és közben magyaráz. Hogy japánul miért működik a haikuköltészet, és magyarul miért nem. A japán olyan légies, képi nyelv, ott öt−hét−öt életet élsz le, amíg végigolvasol egy mondatot. A magyar egészen más, sokkal földhözragadtabb, mi még rá vagyunk utalva a kötőszavainkra, és emiatt úgy szaladnak fel az extra szótagok a haikukra, mint pluszkilók a negyvenes nőkre.

Az illatozó fűszereket a markába gyűjti, másik kezével kitágítja a vászonzacskó száját, és belerázogatja a leveleket. Néhány bazsalikom-darabka az ujjára tapad, de észre sem veszi, beszél tovább. Hogy a magyar nyelv a novellákban és a prózaversekben tud a legszebben kibontakozni, a japánok meg pont ilyenkor válnak ügyetlenné. Beletúr abba a kis kupac simára és életlenre mosott üvegdarabba, amiket a Duna partján szedtünk össze. Kivesz két sötétzöldet, beledobja a zacskóba.

Mindig meglep, mennyire illik rá az a kép, ami a japán szakos hallgatókról él bennem. Csak a mangafétis hiányzik. Verseket fordít, furcsa és idegen mítoszokat olvas egy számomra érthetetlen nyelven, és mindig vagy a háta mögé néz, vagy az égre. Tőle hallottam először a „kicune no jomeiri”-ről. Ez a szókapcsolat két dolgot jelent: ha a felvillanó lidércfények azt az illúziót keltik, mintha egy lakodalmas menet papírlámpásai az égen vonulnának el, vagy a zuhogó esőn átsütő napfényt. Tükörfordításban: a róka mennyegzője.

Az ujja köré csavar egy vékony tincset a hajából. Elővesz egy ollót, az ablakon beszűrődő napfény megcsillan a fémen. Dús haja van, háromszor kell nekifutnia, mire sikerül elvágnia. Felém nyújtja az ollót, én még tovább bajlódom vele, mint ő, de végül ott állunk mindketten, kezünkben egy− egy darabkával önmagunkból. Kinyújtott tenyere fölé tartom a sajátom, felfordítom a kezem, hagyom, hogy a hajszálaim az övéire hulljanak. Egy pillanatig még morzsolgatja őket, aztán megy ez is a zacskóba.

Különben vannak jó haikuíróink, de ők csak ugyanazokat a közhelyeket tudják ismételgetni egy− két átvariált mássalhangzóval, mondja. Elővesz egy kilyukasztott rézpénzt a zsebéből, a tincseinkre dobja. Kezd megtelni az erszény. Golyóstollat vesz elő, az asztalon már ott hever kikészítve a kedvenc verseskötete, benne könyvjelzőként egy blokk. Kiveszi, megmutatja. Egy Mohito és egy Margarita, ezt ittuk az első randinkon, háromezer forint plusz szervizdíj. Rajzolni kezd rá egy japán szimbólumot, tizenhárom tollvonás kell hozzá.

Ez a kokoro, azt jelenti, szív, magyarázza. Megfordítja a blokkot, itt már csak csak hat mozdulat kell, ez a mamori, védelmet jelent. Összehajtja a blokkot, beteszi a zacskóba. Azzal a cipőfűzővel köti össze, ami megmaradt a kassai kirándulás után. A szálláson kint hagytuk a cipőinket a szoba előtt, másnap reggelre valaki ellopta a fél cipőfűzőmet. Azóta sem tudjuk, ki volt, vagy miért tette.

Felakasztja az erszényt az ágyunk fölé, kellemes bazsalikom- és levendulaillata van. Leülünk a matracra, egymás mellé, törökülésben, a térdünk összeér. Nézzük, amit alkottunk.

Ezt a varázsbatyu-készítést hol tanultad, kérdezem, és most, hogy kész van, mégis mire jó. Felnéz, mintha transzból, zavartan pillant rám, aztán elmosolyodik. Ja, hogy ez. Hát ez tulajdonképpen semmire. Én találtam ki. Gondoltam, jópofa lenne.

Megfogom a kezét. Ülünk tovább. Az ablakból fény vetül a felakasztott erszényre, odakint az égen kicune no jomairi. Napsütötte zápor. És már én is két nyelven tudom megfogalmazni, hogy ez tulajdonképpen milyen jó.