Jelige: Pesti Szomorlány − A szürrealizmus, a vodka és a fekete macskák; Vale

A szürrealizmus, a vodka és  a fekete macskák

Késő őszi, napsütötte délután volt, a törpeszéláramlatok megkeseredve ostromolták gyengécske szellőikkel az emberek haját. A távolból zene szólt, kellemesen, édesen zengő hegedűszó. Az aranyló fénysugarak ecsetként hagytak vonásokat arcomon. Elegáns kabát volt rajtam, hónom alatt éktelen dossziét cipeltem, tele iratokkal, miközben gyors lépteimmel, spartacusi erővel törtem magam előtt az utat az ázsiai turisták hadán át, határozottan, sietve.

Kapkodó feszültségem nem volt indokolatlan, ugyanis a következő beszélgetés lesz életem egyik első interjúja. Ettől függött karrierem további menete, és ez a tudat megnehezítette lépteim, felgyorsította szívem dobogását. Pár perccel később megérkeztem egy kopottas, fehér kapualjba, ahol a dekorációt nem antik falornamentumok, sokkal inkább lokálújságok, rágógumi, és matricák nyújtották. Elfanyarodtam az egyén helyválasztásán, de összeszedve minden diplomáciai képességem, megnyomtam a csengőt. Hosszú ideig nem érkezett semmilyen életjel, ami személyes sértésként ért, és épp mikor már kezdtem feladni a várakozást, és fordultam vissza a vad pesti gyalogosforgalomba, lépéseket hallottam bentről a márványlépcsőkön lesietni. A nehéz faajtó sokadszori próbálkozásra feltárta a belső udvar rejtekeit, és a belső térrel együtt feltűnt egy magas, botszerűen vékony alak is a kapuszárnyban, ujjaival kapaszkodva a falapba. Ujjai zongoristaujjak voltak, hosszúak, és rendkívül vékonyak. A kapuőr jelenléte szerfölött meglepett, de máris bekapcsoltam a diktafonomat, hogy a biztonság kedvéért rögzítsem az összes, e helyen lezajló kommunikációt: − Szép jó napot, uram, az én nevem A… – még bemutatkozni se jutott időm, ugyanis a cingár figura máris hangosan visítva félbeszakított: −  Az Istenért, minek üvöltözik, hagyja abba! Nem szeretem az indulatos népeket. −  azzal fejét fogva intett, hogy kövessem. Én sértve követtem a karikatúraszerű alakot az emeletre, azon belül is egy ódon szobácskába, ahol zsaluk zárták el az összes fényt. Egy percig meglepetten mértem fel a tárgyalótermet, mielőtt beléptem és letelepedtem volna egy ezüst szamovár mellé, a kanapéra. A falakat antik festmények borították, volt ott rózsákról, gyönyörű orosz hölgyekről készült kép, és volt egy Poncius Pilátusról is. A szoba hangulata komorságot sugallt, okkal éreztem magam kellemetlenül. Egy faasztalon papírhalmaz tornyosult, a sarokban egy lámpa adta a szoba összes fényét.

Mikor helyet foglaltam, meglepve láttam, hogy beszédalanyom segédje a bal szélső sarokban ül a földön, karjait túlméretezett pulóverbe bújtatva, fején nagy sapka, hímzett M betűvel. Ekkor már az is megfordult a fejemben, hogy ez az alak a nagy, extraordináris művész rabszolgája lehet, és rémület kapott el a közeledő eseménytől. Csendben várakoztunk, idő közben a hosszú orrú mesefigura megkínált teával, na meg vodkával, de csak nem érkezett meg a várt interjúalany. Emlékezve a csendre intésre, halkan odasúgtam az M− esnek: −  Maga mióta van az úr szolgálatában? −  a hatalmas, ovális szemek felháborodottan néztek vissza rám: −  Na, de kérem, én senkinek nem vagyok szolgálatában, kivéve persze a műveimnek, az államnak, (mármint az orosznak), és Margaritámnak… −  ráhagytam, bolondba nem lehet belekötni. Helyette inkább ezt kérdeztem: −  Nem gondolja, hogy hosszúra nyúlik a várakozásunk? −  a különc erre filozofikusan felemelt fejjel válaszolt: −  Az idő múlása relatív, lefolyása pedig nem a mi hatókörünk. Ami örök, az egyedül a mű. −  olyan csend kerekedett, hogy az óra ketyegése is hallatszott. Személyem ekkor adta fel, éreztem, hogy ma már nem készítek riportot a neves politikussal, és fáradtan süllyedtem a bíbor fotelbe. A furcsa árnyalak ekkor felállt, és megkérdezte tőlem: −  Maga újságíró, ezért nyomasztja oly nagyon a bánat? −  erre csak ráztam a fejem, fáradtan és kizsigerelve. −  Maga akkor író, ha jól értettem? −  kérdeztem viccelődve, egy percig sem véve komolyan. A beszédtársam szemöldökei erre összeszaladtak, és elordította magát: −  Én nem író, én a Mester vagyok! −  a hang megrázta a szobát, és én ijedten szívtam be a levegőt. Forgott velem a világ, mintha kábító ópium lett volna szervezetemben. Szemeim előtt a váza árnyéka fekete kandúrrá kerekedett ki, tízrubelesek, és furcsa, pepitaruhás alakok tűntek elő a semmiből, megtöltve a csöndes szobát. Mikor enyhén felocsúdtam, eldöntöttem, hogy kimegyek innen, mielőtt végleg megveszek, mint az a „mester”. Ezalatt a kövér kandúr a sarokból bámult és szivarozott. Nehézkesen felálltam, köszönésképp ordítva egyet, hajamat markolva futottam le a lépcsőkön, és vissza se néztem.

Másnap be akartam adni felmondásom a gyászosra sikerült, külföldivel folytatott csevej után, de legnagyobb meglepetésemre előléptettek, hisz én voltam eddig az egyetlen, aki épelméjűen túlélt egy találkozást a híres Mesterrel.

Vale

Szerdán még minden jobb volt. Szerdán még sütött a nap, a tárgyaknak élénk színe volt, az emberek nap melengette vonásai ragyogtak, a tengerparti stégen madarak zaja és a tenger hullámainak ostorozása hallatszott.

Szerdán még az öltönyös férfi és a barackszínű kosztümös hölgy kéz a kézben járogattak ki a stégre, a szél le-lekapdosta a szőke hajú nő fejéről a kalapot, mire mindketten vihorászva, akár a kisgyerekek futottak utána, nehogy a vízbe essen. Aggódtak az apró dolgok miatt. Szerdán kora reggel a hölgy még idegeskedve várta a férfit a stégen; rettegett, mi lesz, ha nem jön el, ha mégse szereti. Barna cipőjének sarkát izgalmában belefúrta a falapok mellett növekvő bogáncsba, mire egy tikkadt méhecske méltatlankodva feldöngött. A partot az élet neszei töltötték meg, gyermekvihogás és madárcsicsergés. Aztán egyszer csak meglátta, rávetült fehéres öltönyére a felkelőben lévő nap sugara, fénylőn verődött vissza a nő ibolyaszínű szemeiben, akár egy mély lagúnában a hajnali fény, és a nő cseresznyepiros ajkai mosolyra derültek.

A férfi jó kiállású és elegáns volt, fekete haja enyhén kócos. Barátságos fekete szemei megrebbentek a hölgy láttára, mintha nem tudták volna felérni, hogy ő valóban ezzel a mesés tündérrel néz farkasszemet, és még hosszú órákon keresztül (de az is lehet, hogy a nap végéig) zavarban is maradtak. A percek és órák egybemosódtak, ahogy ők ketten, kéz a kézben álltak az időtlen tenger előtt. Az évszakok elrohantak mellettük, mégse változott szinte semmi, mintha testük órához hasonulva körforgásszerűen keringett volna körbe− körbe a glóbusszal együtt. A hölgynek egy külön esemény, tán annyi sem maradt meg azokból az órákból, és mégis, valahogy nem bánta. Szeretett volna örökre úgy maradni, szótlanul, abban a különleges, mulandóan bolond boldogságban, ami oly halandó és oly emberi.

Most a nő a stég koszos, megszürkült fapadján ült, szemben a csendes, hangtalan, fekete lapként elsimuló víztömeggel. Sötétkék szoknya volt rajta, és visszafogott szürke blézer. Volt hozzá fekete kalapja is, hasonló szabású, mint a régi, amit még korábban egy orkánszerű széllökés elfújt, és beleesett a tenger habjaiba. Ő akkor próbált utána futni, de lépései nehezebbek lettek szerda reggel óta. Még látta elméjében az ernyedt, szakadozott szövetdarab képét, ahogy hányják− vetik a habok. Lila szemei kevésbé fénylettek, mintha megfogta volna őket a szürkés köd. A padon elmélkedni kezdett, vajon milyen nap lehet, ugyanis életében megint összeszaladtak a kalendárium számlapjai, de nem olyan kellemesen, mint szerdán. Gondolatait csak nagy ritkán szakította meg a korhadó tölgy recsegése lábai alatt. Ettől eltekintve teljes csend volt, még mintha a levegőből is kiszűrte volna valaki a sószagot, az utolsó emlékét a szép időkre, és helyére koszos, gyári füstöt töltött, ami homályossá tette eleve gyengülő látását. A látóhatár legvégén, valahol a ködös kámfor másik oldalán egy narancssárga bulla megindult lefelé, elmerülni a mérgező, kék függöny mögött.

A nő mögött ekkor hangok törték meg a természet melankóliáját, s lassan, ütemesen kopogtatták végig a szürkés falapokat, akárcsak a zongora egymást követő billentyűit. Szinte érezte, amikor megjelent a háta mögött egy alak, ugyanis egy milliméternyi folton megtörte az őt körülvevő hideget, és meleg fuvallatot fújva maga elé, halkan megkérdezte a nőt:

−  Jó estét, asszonyom, megengedi, hogy csatlakozzam? −  beszélgetőpartnere első reakciója ideges volt, ugyanis nem fért elméjébe, hogyan merészelte ez az illető ennyi szóval megtörni a természet gyászos hallgatását, de kis idővel megnyugodott, és nyögött valamilyen igenfélét. A hímnemű, kortalan alkatú és arcú alak letelepedett melléje lassú, kecses mozdulatokkal, mint aki hosszú évek alatt tökéletesítette minden apró mozzanatát testének, és macskaszerű szemeivel követve a hölgy példáját, elkezdett előrefele bámulni.

Egyikük sem szólalt meg egyből, egymásra sem néztek, esetleg egy− egy futó, miniatűr pillantást vetettek társukra látókörük határáról. Szokatlan jelenség volt ez a váratlan társaság. Szemei fehéresen, tompán ragyogtak, fekete, hollószerű göndör fürtjei fejéhez tapadtak. A nő ezeket szerfölött furcsállta, de nem érdekelték eléggé, hogy megjegyzést tegyen rájuk. Ez az érdektelenség addig állt fenn kettejük között, míg valamikor a végtelenre nyúló időben megszólalt a férfi:

−  Szeretnél kérdezni tőlem valamit? −  a hirtelen tegezés annyira sértette a ráncosodó dáma fülét, hogy vette a fáradtságot, odafordult a beszélőhöz, és jobban megnézte magának. Nem tudta volna megmondani, hány éves az illető, lehetett volna húsz és hatvan is, szemeiben sokrétű tudás, és felsőrendű tudat tükröződött, szája azonban játékos ívben hajlott félmosolyra. A hölgy ugyan nem ismerte fel, de hangjának öbleiben volt valami otthonos, mintha mindig is része lett volna tudatának, egy elnyomott folt elméjének végtelen kamrájában. Először a napot akarta megkérdezni, amint azonban jobban belenézett a tükörszerű íriszekbe, meggondolta magát, kérdése immár fölöslegesnek tűnt.

−  Ki vagy te? −  kérdezte helyette, mire a másik byroni módon elmosolyodott.: −  Ez a kérdés ugyanolyan fölösleges, mint az első, amit feltettél. Nem kell tudnod, ugyanúgy, ahogy azt se kell, hogy éppen péntek este van. Valamelyik péntek este a több ezerből, amit megéltél. Én meg egy olyan valaki vagyok, aki ennél millióval többet látott, legyen ennyi elég. Van esetleg más is, ami érdekel? −  kérdezte enyhén lemondó hangon, mintha már régóta várta volna ezt a beszélgetést, és a nő csalódásként hatott volna rá.

Ezt az őszülő, szőkés hajú hölgy nem tűrhette, úgy érezte, női becsülete érdekében jó kérdést kell feltennie következőnek, bármi is legyen a jó kérdés fogalma. Az égő gömb már félig eltűnt a láthatáron, a látogató arca homályba borult. Feketéslila, öltönyszerű viselete egybeolvad majd a sötétséggel, ami hamarosan eléri a partot, gondolta a nő. Végül, rövid csend után kérdezett valamit, ami elméjéből akaratlanul is kikívánkozott:

−  Ez minden? −  a férfi ránézett, keserédesen elmosolyodott, mintha várta volna ezt a kérdést. − Sajnálom, hogy ezt kell  mondjam, de a te egyszerű értelmezésed szerint az „ennek” tényleg pontosan ennyi a lényege. Csak te tudod, hogy élvezted-e valójában a maga egyszerű, puritán valóságában, vagy sem. Én személyesen nem nagyon szeretem, túl sok regula, túl egyszerű. Létetek, a te értelmi körödben, olyan, mint egy hangyaboly, apró játékfigurákkal népesítve. Nincs benne semmi, ami bajt hozna nektek, hogy értékeljétek gyermekies szépségét. Azaz −  nézett a hölgy kezén fénylő ezüstgyűrűre – majdnem semmi.

Ekkor a nő elméjében felmerült egy újabb kérdés, mielőtt még beszédpartnere megszólalhatott volna:

 −  Lesz-e még öröm, hogyha elmúlt? Ha elhagyott, akár őszi napon a fa leveleit, gyorsan, kegyelmet nem ismerően? −  a fehér szemek tanulmányozni kezdték, és úgy látszott, ekkor először, valóban megfontolják válaszukat.

−  Én nem tudom, milyen az az öröm, amit ti lények éreztek − látszólag fájt bevallania visszamaradottságát. −  De, lehet, hogy lesz még örömöd. Csak inkább olyan lesz, mint a téged melengető lámpafény, nyugodt, matt és állandó. Nem lesz ennyi inger benne − tette hozzá.

 A nő szemei a sötétedő eget kémlelték, aminek csak az alját kapta meg a piros. Akarja ő azt? Hiszen ki tudja, ott lesz-e vele a férfi, vagy hogy ott is sütni fog-e a nap. Az alak mintha hallotta volna a gondolatait

− Téged mindig is jobban kedveltelek. Már egy ideje sokan vagytok itt, de nekem mindig is te voltál a kedvencem. Értelmes vagy, megkérdőjelezed a dolgokat, mérlegeled őket, nem vakon mész az ismeretlenbe − rövid szünetet tartott, tekintete elmerengett, ajkai fájdalmasan szorultak össze. −  Én sajnos csak egyet mondhatok neked, mégpedig, hogy hamarosan búcsúznom kell kedvenc emberemtől, és hogy döntened kell. Időd a tengerparton mindjárt lejár, te is tudod. És úgy van kitalálva, hogy semmi sem ér soha teljesen véget, csak átalakul. −  újabb szünetet hagyott. Majd lassan, kimérten folytatta:

−  Mit szeretnél, hova menjünk? A hölgy először nem tudta, mit felelhetne. Előre nézett, mélyen beszívta a levegőt. Életében ekkor érezte úgy legelőször, hogy a hócipője is tele van ezzel a berögzült, megöregedett tengerparttal, a rajta lakó, örökösen mosolygó emberekkel, a szombati sétáikkal, de még a megátalkodott sirályokkal is. Határozottan megszólalt: − Szeretném megnézni azt az új helyet, amiről beszéltünk.

Beszélgetőtársa szomorúan sóhajtott, de biccentett fejével − Másodjára se sikerült hát elcsalnom az utadról? Hát legyen − szomorúan felállt, kinyújtotta kezeit a hölgy felé. A lila szemek értetlenül meredtek rá a fehér tükörből. Mikor már mind a ketten kint álltak a mólón, az idegen megszólalt.

− Remélem, boldog leszel. Kissé sajnálom, hogy már nem tudhatom meg, milyen lett volna az a világ, amit te meg én építünk fel. Ahová te mész, ott engem nem látnak szívesen − lassacskán kihátrált a dokk legszélére, és vitte magával a hölgyet is.

A nő elveszett a fehér szemekben, melyek fátyolozott haragot sugároztak felé. Merengését egy különös érzés szakította meg, amitől megrémült. Szemei előtt ekkor megrebbent egy valódi emlék, élete első emlékképe. Emlékezett rá, ahogy ez az alak és ő, hosszú− hosszú ideje egy parkban ültek. Nyár volt és verőfényes napsütés, mind a ketten könnyű, nyári ruhákban üldögéltek a fa árnyékában. Emlékezett rá, ahogy a hollóhajú fiú akkor is badarságokat kérdezgetett tőle, mint hogy meg akarja-e változtatni az élet menetét. Már akkor is nevetett a kérdésein, de lelke mélyén megmozgatták őt. Emlékezett rá, ahogy a fiú csalódottan tűnt el szemei elől egy szempillantás alatt, ő pedig röviddel utána megpillantotta a férfit, és fiatal szíve máris törölte emlékei közül a fehérszeműt.

Ekkor, ahogy elszaladt az emlék, újra a jelent látta, és a bántódott, intelligens szemeket. −  Sajnálom, de nem adhatom meg neked, ami után annyi ideje epekedsz. −  A fekete hajú ekkor meglágyult tekintettel közelebb hajolt hozzá, és átölelte a töpörödött nőt. Ahogy ölelte, a nő érezte, hogy kezén kisimul a bőr, elméje megtisztul, haja kiszőkül.

−  Az Ég áldjon, kedves, gyönyörű, okos Éva! −  Éva becsukta szemeit, és elégedett mosollyal felelte: −  A viszontlátásra, Lucifer. −  azzal Lucifer elengedte Évát, és ő, akár egy fénysugár, átzuhant a vízfelszínen, át a sötét, kopott világból a fénybe.