Jelige: Művészi amatőr − A találkozás emléke; Tavasz

A találkozás emléke

Egy esős, borongós őszi napon fáradtan ültem a város egyik parkjában. Nem járt arra rajtam kívül más, csak néhány idős ember. Egyikük sem sietett sehová, nyugodtan sétáltak a szitáló esőben. Én csak ültem magányosan a padon. Egy ütött− kopott kötet hevert az ölemben, benne versek, szomorúak. Akárcsak aznap az idő, az évszak maga, vagy én. Bánatos szerelmes módjára sajnáltam magam, mert fájt valami nagyon. Vártam, hogy a művekben elmesélt mélyebb érzelmek majd eltompítják az enyémeket, de nem történt semmi. Lehajtott fejjel igyekeztem erőt venni magamon, egyre csak bámultam és bámultam a könyvet. Kiabálni szerettem volna vele, hogy mutassa meg, van nagyobb nyomor is az enyémnél. De nem mondott semmit, csak hevert némán. Gúnyos hallgatásnak hatott, pedig a versek csak úgy üvöltöttek benne. Tudtam, de nem hallottam őket. Mikor már úgy szorítottam, hogy ujjaim is elfehéredtek, éreztem, hogy valaki óvatosan leül mellém. Szinte kedvem sem volt felnézni, megszólalni pedig főleg nem, de mivel nem kívántam az illető társaságát, mondani szerettem volna, hogy távozzon. S ekkor végül felnéztem és megpillantottam. Ismerős volt arca, mintha láttam volna már azelőtt valahol. Majdnem elnevettem magam, mert nagyon hasonlított egy szereplőre, akit valamelyik tankönyvben láttam. Kísérteties érzés volt, majd lenéztem a kezemben lévő kötetre és azonnal eszembe jutott.

−  Mondták már önnek, hogy nagyon hasonlít Adyra?

Az idegen elmosolyodott, majd könnyedén a kezemben lévő tárgy felé bökött a fejével.

− Tetszik?

− Igen, szeretem a műveit. Tehetséges író volt.

− Csakugyan?

− Tetszik a stílusa és az életfelfogása hogy, szembe mert szállni a tömeggel. Bár a szerelmi élete nem épp a legvonzóbb és néhány szempontból gyávának is mondanám. –válaszoltam csípősen.

− Honnan tudod, hogy milyen az életfelfogása? –kérdezte visszafojtott nevetéssel. Úgy tűnt, nagyon jót szórakozik a mondandómon. Kezdett kissé bosszantani a kíváncsiskodása és a vigyora. Nem is értettem, miért beszélget velem, de abban az állapotban, ahogy ott ültem, még jó dolognak is tűnt a veszekedés. Legalább ki tudtam volna adni a feszültséget.

−  Kérem ez általános műveltség. Mindenki, aki járt iskolába az tudja, hogy mikor és hogyan élt Ady. Meg persze az összes többi költőről és íróról ugyanezt. Mindegyikük halálosan szerelmes volt és világfájdalommal küzdött folyamatosan. De persze bátrak voltak ezt kimutatni, mintha tudták volna, hogy miután elmennek, milliók fogják imádni és egyszerre utálni a nevüket. Így nagyon könnyű bátornak lenni. –kezdtem beleélni magam a szónoklatba, így egyszerre dühösen és szenvedélyesen folytattam. – De Ady is csak a társadalommal szemben volt bátor, személyes életében már nem. Nem mert a hőn áhított nő szemébe nézni és megmondani, hogy vége. Ez mai világban is elég gáz.

−  Gáz? –kérdezte értetlenül. Úgy meredtem rá, mintha egy másik bolygóról jött volna.

−  Gáz, béna, rossz. Hogy fejezzem ki magam, hogy maga is értse?

Az idegen mintha nem értené felháborodásomat csak megrázta a fejét, majd tovább faggatózott.

−  Honnan tudod, hogy a nő hőn áhított volt? Most te Adélra gondolsz?

−  Igen. –feleltem kurtán. –Elbocsátó szép üzenet.

A férfi egyszeriben bólintott, majd nehezen felsóhajtott. Mélyen elgondolkodott valamin, s mintha fájdalmat okozott volna neki a vers említése, lesütötte szemét.

−  Igen, az egyszerre lehetett helyes és helytelen döntés.

Kérdőn bámultam rá és egy kissé dühbe gurultam a szavai hallatán. Szerettem az irodalmat, s így mindent tudtam Adyról, amit tudni kellett. A szerelméről Lédával, arról, hogy Léda kockára tett nagyon sok mindent a hírnevén kívül csak azért, hogy együtt lehessenek, s ezt a költő így hálálta meg. Felháborítónak tartottam, hogy valaki meri azt a kifejezést ezzel a történettel egy mondatban használni, hogy helyes. Az minden volt, csak nem helyes.

−  Helyes? Az, hogy a szerelmet így köszönik meg, így válnak el egy olyan nőtől, aki kockára tett mindent? Ez mégis hogyan lehetne jó döntés?

−  Félreértesz. Nem azt mondtam, hogy ez kizárólag csakis jó dolog volt. Azt mondtam, félig.

−  Hát én úgy látom, ebből a versből, hogy Ady csak kihasználta őt, majd eldobta. Ez nem szerelem.

−  Hogy mi a szerelem az relatív. –válaszolta nyugodtan.

Olyan abszurd volt a helyzet. Ahogy ott ültem egy esős őszi napon, egy padon a parkban egy közel negyven éves férfi társaságában, akivel Ady szerelmi életéről beszélgettünk, elgondolkodtam, hogy hogyan is jutottam el odáig. Annyira nyugodtan kezelte a folytonos gorombaságomat, ami felé irányult, s olyan bölcs dolog volt az utolsó mondata, hogy hirtelen már nem is tűnt olyan furcsának és különösnek az egész. Kifújtam a levegőt és szelídebben szóltam hozzá. Már nem volt idegen.

−  Relatív?

Újra mosolyra húzta a száját. Sokatmondó mosolyra, úgy tűnt, várta azt a kérdést. Mélyen a szemembe nézett és megfontoltan kezdte kifejteni a választ.

−  A szerelem lehet erős, vad, szenvedélyes és fájdalmas. Ez sokszor bánt minket és leépít. Lehet gyengéd, türelmes, nyugalmas és biztonságos. Unalmasnak tűnhet, néha talán az is. Szerelem lehet nő és férfi között vagy akár szülő és gyermeke között. Beleszerethetünk egy versbe is akár vagy csak egy szóba. Van, aki egy országba szeret bele. Mindegyik más, de mégis mindegyik szerelem. Ez lehet az anyanyelvünk hibája, de lehet a miénk is, hogy nem is próbáljuk máshogy kifejezni. Mindegy is, a lényeg, hogy mindegyik más, ahogy említettem, de mindegyik szerelmeddel nem bánhatsz ugyanúgy. Néha, ha fájnia kell, akkor hagyni kell, hogy fájjon, s ha el kell engedni, akkor el kell engedni. Attól az még szerelem marad.

Súlyos hallgatás követte szavait. Több kérdésre is ez volt a válasz. Amit kerestem azon a padon, talán az volt. Gondolataimba merülve bámultam őt. Furcsa, ami akkor eszembe jutott, de a helyzetnél nem lehetett furcsább. És ahogyan azelőtt is, rájöttem, hogy mégsem olyan különös. Hiszen miért ne beszélgethetnék egy okos férfival Adyról? Könnycsepp jelent meg a szememben, mikor az aznapi dolgokra gondoltam. A férfi finoman letörölte és megsimította az arcom.

−  Ha szükséged van rá, akkor olvasd ezt a könyvet. De csak úgy lesz haszna, ha megérted és nem csak gyönyörködsz bennük.

−  Igyekezni fogok. – ígértem.

Nagy sóhaj, úgy tűnt indulni készült. Zavartan szétnézett majd melegen újra mosolyogni kezdett. Minden mosolya szomorkás volt és lemondó. Sok baj és nyűg ült a szemeiben folytonosan. Volt nagyobb nyomor az enyémnél, s a várt boldogság ellenére csak még nagyobb bánatot éreztem. A vállára tettem a kezem. Kérdőn nézett rám.

−  Mielőtt menne, nem készíthetnék önnel egy képet? Hogy legyen egy emlékem erről a napról.

−  Emlékezni fogsz rá a nélkül is.

−  Kérem, az arcára is szeretnék emlékezni. S ha egyszer elfelejteném, mit mondott, a kép segíthetne.

Bólintott kedvesen, majd közelebb húzódott hozzám. Elővettem zsebemből a telefonomat, majd feltartottam magunk elé. Komoly arcot vágott, ahogy néztük magunkat. Elmosolyodtam.

−  Mondták már, hogy mennyire hasonlít Adyra?

Tavasz

Tavasz. Az ég fényesen csillog, akár a képe, melyet a folyó vize őriz lágyan, fodrozódva. Meg persze kék, mesébe illően akár egy elbűvölő szempár. A természet szeme az. Majd ott vannak a fák, melyek oly' magasra nyúlnak, mintha farkas módjára el akarnák érni a bárányfelhőket. Igaz, minden évszakban sötéten zöldellnek, de tavasszal valahogy mások, valahogy még élénkebbek. Rajtuk ülő madarak nem fáznak, hanem fáradtan pihennek, hogy aztán újra átszelhessék a levegőt. Közben dalolnak, mintha nem is lenne szebb dolog a tavasznál. Talán nincs is. És ott van a talaj, a fű, az igazi élet. Megannyi rovar és bogár ciripel vidáman, míg a pockok és egerek előbújnak élvezni a napsütést. A virágok kibújtak és fürödnek a lombok között beszűrődő fényben. Minden olyan eleven, olyan élettel teli.

A halált hozó tél után a tavasz a megújulás. Az idő, mikor valakinek dolga van. A barlang hűvösében alvó medve éppen most nyitja ki a szemét. Nehezen pislog nagyokat, ásít, és mintha mosolyra húzná a száját. Kivillanó fogai élesek. Furcsa látvány egy medve mosolya. Hosszú álmában kipihente magát rendesen. Most friss, üde és nyugodt. Kinyújtja merev lábait, majd óvatosan kinéz a fénybe. "Délelőtt lehet még" gondolja. És bizony, a Nap még nem érte el az ég tetejét. Korgó gyomra hangosan morog, de ő mégsem azért lép ki a barlangból, hogy egyen. Csupán szét akar nézni. "Sok minden változott a télen? Kivirult újra az erdő?" S azzal elindul előre. Lassan szokik hozzá hatalmas barna szeme a külvilághoz, de nem bánja, csak megy hunyorogva előre. Úgy csodálja a szépséget, mintha sosem látta volna még. Pont úgy, mint minden évben azelőtt. Kellemes az idő, idilli minden. Csak megy előre elszántan, először mintha nem is tudná pontosan hová. A kedvenc helyéhez ér, a csörgedező patakhoz. Eldugott hely, az erdő szívében, mit nem háborgat ember. Lassan, megfontoltan halad, kiélvezi minden percét a sétának. Mikor odaér, újra mosolyog, most már egészen élénken. Mancsát belenyomja a hideg vízbe, majd kortyol egyet odahajolva. Minden cseppjét úgy issza, mintha aranyból volna. Mikor már nem szomjazott csak leült nyugodtan. Hallgatta a madarak csicsergését, a fák lombjainak halk neszét és a szellőt. Bámulja a csordogáló vizet és egy emlékkép hasít a fejébe. A víz mintha vörössé válna. Hirtelen meghall egy sikolyt, mely mintha egy nyúl torkából szakadt volna föl, mikor a húsába tépett. Megborzong, hiszen ez szörnyű, mintha egy szörnyeteg lenne. Ezt tette volna az álma előtt? Fázni kezdett, s úgy döntött, ideje többet is látni a világából. Felállt, s tovább indult. Már nem volt szomjas, csak egy kicsit éhes. "Érthető." gondolta. "Ha hazamegyek eszek valamit". Azzal ugyan eltűnt a gondolat, de az érzés ott maradt. Ment tehát tovább. Közeledett a réthez, a fák ritkulni kezdtek, helyüket átvették a bokrok. Egy málnásnál állapodott meg. Még nem volt rajta termés, ezt szomorúan nyugtázta. Újabb hang a hasa felől. Haza kellett volna indulnia, de ő csak ment tovább. A réten a Nap csak úgy vakított. Meleg volt, végtelen és üres. Pár pillangó szállt virágról virágra. Ugrándozni kezdett majd boldogan terült el a magas fűben. Magába szívott minden illatot, mit a természet ajándékozott neki. Behunyt szemmel élvezte a szépséget, majd mintha fájdalom nyilallt volna az oldalába. S jaj, segítsen valaki, ezután a mellkasába. A szíve hevesebben dobogott, ahogyan az emlékek cikáztak szitakötő módjára a fejében. Egy fiú és egy lány. Az ő választottja. Harag és fájdalom majd küzdelem, de meddig? Hisz' ő itt fekszik, ez biztos, de hát hol a másik? Szörnyeteg volna, ha ez igaz lenne. Majd egy szúrás a szemébe és vége. Újabb sikoly, majd újra egyedül marad. Csak egy vadállat tesz ilyet. Ő nem vadállat. Zsengén, gyengéden kelt fel aznap az álomból. Jólélekként. De nem hagyja nyugodni a gondolat "Eddig is csak fél szemmel láttam volna a világot?" Hirtelen feláll, hisz már− már égeti a Nap vastag bundáját. Haza kell mennie, mert éhes. Legalábbis még addig a percig úgy érezte. De a gombóc, mely csúszkált le és föl a gyomrától a torkáig nem hagyta nyugodni. "Medve vagyok, kinek vannak érzései. S ha vannak érzéseim, nem teszek ilyet, s istenemre, sosem tettem. De akkor mire emlékezem most?" Szomorúan tekintett maga elé, hisz ő nem hitte, hogy igaz lehet. Úgy érezte, más lett, ha ilyen is volt, az álom kigyógyította. Azt tervezte hazamegy, véget vet a sétának és a helytelen gondolatainak, s el is indult, de akkor hangok csapták meg a fülét. Utolsóként csak egy valami suhant át a fejében, oly gyorsan, mint a libabőr, s el is illant úgy, ahogy jött. „Erre járnak emberek?”

Hangok törték meg az édes levegő csendjét. Úgy szelt át a félelem a térben, mint kés a vajon. Az ég erőteljesen vakított, mintha a Nap az összes dühét a földre taszította volna. S mégis hideg volt, dermesztő hideg. Valaki egyedül maradt. S a madarak tovább énekeltek. Nem siratót, s nem is elborzasztót, csak ahogyan addig is tették, vidámat. És az élet, a fák, a bokrok a virágok, minden maradt a régi. Semmi sem változott a természetben. Ha később arra tévedt volna bárki, nem hitte volna, mi történt. Egy gondolat eltűnt, talán csak egy évre, talán örökre. Eltűnt, mert múlandó volt, s majd ha szerencse jön, visszatér. Akárcsak a tavasz