Modern ausztrál költészet, 3.

Jeruzsálem

Itt végződik a sivatag.
Ez az a város, ahol a holt még mindig eleven.
Itt esténként
a nap és a hold egyszerre világít teljes fénnyel,
és amikor megérkezel,
az út máshová nem vezet.
Lépj be a fogadóba,
és lásd az üres asztalt, a kihúnyt tüzet,
ezt az ablakot, ahol
a távoli hegyek a múltba merednek.

Emlékezz
arra az asszonyra a törött korsóval,
arra a fiatal férfira,
aki disznókat etetett a szomorú sivatagi szürkületben.

Azt mondják, a csend vezet minket ide,
szinte kézenfog,
úgy vezet, akár a szél rohanó ujjai a homokfelhőn át;
odabent a csend
valóban kézen fog.
Ott fejet kell hajtanod, ha az ajtón belépsz;
oda egyszer betért valaki
mint ki közülünk való,
és mindannyiunkhoz szólt, de mi nem hallgattunk rá.

Most érezd a mozdulatlanságot
hol két ellentétes erő csap össze; ez az a hely,
ahol a kenyér azért töretett el,
hogy minket egyesítsen – ez a hely vágyaink fogadója.

Jerusalem

This is where the deserts end.
This is the city where the dead still live.
Here, at evening,
The sun and moon are both still full,
And when you arrive
The road can take you nowhere else.
Enter this inn
And see its empty table, its dead fire,
This window where
Those distant mountains stare into the past.
Remember
That woman with a broken jar,
That young man
Feeding swine in the sad desert twilight.
They say that silence leads us here,
That we are led
As if by hand, wind running fingers through the dust;
Inside, the silence
Will take you by the hand.
Here you bow to enter doors;
Here, a man once came
As one of us
To speak of all that we are not.
Now feel this stillness
Where two opposing forces clasp: this is the room
Where bread is broken
To make us whole, the inn of our desire.

*

„Ez a kő Bécsre gondol”
(Rudolf Carnap)

Ez a kő Bécsre gondol – végtére is,
miért ne? Mérföldekkel jobb mint
Rudolf Carnapra gondolni! Ha már így,

akkor hasonlítsuk össze Carnap Aufbau-ját
a Belvedere-vel, majd értékeljük, de tárgyilagosan.
Mindkettő barokkos, igaz, de csak

az egyik néz át a Dunán, hol Mozart
a fél életét töltötte; és emberi lakhelyül
szolgált a neolitikus idők kezdete óta!

És azt is megértem, miért, ha felrémlik
bennem a Schönbrunn vagy a Stephansplatz.
Nem csoda, ha a kövek végig erre gondolnak,

nem csoda, hisz én is! Hát igen, a teraszok
és a bécsi kávé városa – és azok a langymeleg
őszi napok, mikor lehullt levelek közt gázoltunk.

A balpart ott Brisbane-re hasonlít, és megtalálható,
igen, Perth is! Szent István templomhajója 95 láb magas
– kell ennél nagyobb kegyelet? Zene, művészetek

ott mind otthonra lel, de meg kell küzdeni a tömeggel,
ha az embernek a Téli Kastélyt támad látni kedve! El innen
ezekkel a kövekkel! A bécsi szobrok márványparókái

rafinált szögben állnak, s a csillagokhoz ott valcer dukál –
mi ez? Csak nem Mozartot hallok a rádióadón?
Égi jelnek ennyi is elég. A táskám már útra készen:

most éjfél van, tudom, de Ausztriában délután!
A taxis becsapja kocsija ajtaját, és felmarkolja
a poggyászaim: „Maga mit visz ezekben, követ?”

'This Stone Is Thinking of Vienna'
(Rudolf Carnap)

This stone is thinking of Vienna – so, why shouldn' t it?
That' s better by a mile than thinking of Rudolf Carnap! After all,

compare his Aufbau with the Belvedere
and then – be honest – put a price on each.
They' re both baroque,it's true, but only one

looks out across the Danube flowing by
Vienna' s where Mozart worked for half his life;
it' s been a site of human habitation

since Neolithic times! And I see why,
what with the Schonbrunn and the Stephansplatz.
No wonder stones think of it all the time,

I know I do! Ah, city of terraces
and Vienna coffee – those warm autumn days
spent kicking leaves. You'll find a left-bank there

like Brisbane and that other place, yes, Perth!
St Stephen' s nave is ninety-five feet high –
what more do you desire? Music, art

it's all there, but you' II have to fight your way
to see the Winter Palace, past all those stones!
In Vienna statues set their marble wigs

at rakish angles, and waltz beneath the stars –
what, is that Mozart on the radio?
That's proof enough for me. My bags are packed:
it' s midnight now, I know, but afternoon
in Austria! The cabbie slams his door
and lifts my suitcase, 'What you got here, stones?'
 

*

Flemingtoni futam

Egy középkori látványosság minden pompájával
gyülekeznek a versenylovak a starthelyen,
a tarotkártya figuráihoz hasonlatos, selyeminges zsokék

és a bőrnadrágos, tweedzakós bukik már elfoglalták állásaikat,
és a kézben tartott jövő meggyőződésével tekintetükben;
mit sem törődve a szerteröppenő madarakkal, mindenki

a felcsapódó ajtóra, a felvillanó vörös jelre koncentrál.
Start, megkezdődik a versenyfutás az idővel, a hangoskodó
tömeget néma eleganciával hagyják maguk mögött,

a zsokék leszegett fejjel és felemelt fenékkel hajtanak,
akár a Tour de France kerékpárosai. Az elektromos időmérő
részecskéire osztja az időt, mialatt a lovak feltörik a talajt,

és a jószerencse jelképét nyomják a puha földbe,
az akadálynak feszülnek, rugaszkodnak, repülnek,
mígnem két ló megválik lovasától s már csak

az óramutató ütéseit kell elviselnie, görcsösen
vágyakozva, akár a halál utáni életben. Ezrek
figyelnek lélegzet visszafojtva most, pedig a forduló

miatt semmi sem látható, csak a készülő vihar
dübörgése visszhangzik fülükben, a célegyenesre
függesztik szemüket, és szuggerálják, ki legyen az,

aki elsőnek tűnik fel, és meghozza a szerencséjüket.
Csak az óra jár most szenvtelenül, és a kommentátor
őrjöngése, akár egy nekivadult írógép, minden egyes

másodpercet újabb szavakkal zsúfol össze. A szemeink
mindennél többet mondanak, amikor az egyik ló,
mint a friss váltófutó kezében a stafétabottal, könnyedén

elhúz társai mellett, feje úgy döfi át a levegőt, mintha
az utolsó szakasz egyenesen a lejtő legalján lenne.
A jövő bolondot csinált a múltból, s most beáll a sorba -

zizegő levelű ősz van, és még az óra őrült szerkezete is
megáll, ahogy a lovak lelassítanak, hisz megpróbáltatásuk
véget ért, s az idő már megint mögöttük kullog.

Flemington Racecourse

The racehorses assemble at the starting barrier
in all the finery of a medieval pageant, the jockeys
in silks like figures from a tarot pack, the bookies

in lether and tweeds standing beside their boards
each confident that the future has been controlled;
and everyone, except the dissembling birds, is still

concentrating on a frisky tail, a flashing red light.
They go, against the clock, leaving the shouting crowd
in noiseless elegance, the jockeys with heads bent

and bottoms raised like cyclists in the Tour de France.
The electronic timer divides time into its hairs
as the horses break ground, continually printing

the earth with emblems of good fortune, all leaning
towards the fence, bunched up and fighting, until
two suddendly break free from the pack and only the timer

is beating them, each number something impulsive
and longed-for, like life continuing after death.
Thousands have come to watch, forgetting cars, yet

at the turn nothing can be seen, there is only
the sound of a storm approaching, streamlining
on the straight into the particulars of faces

straining to be the first to get the future over with.
Only the timer is heartless now, and the manic voice
of the commentator, like a loud typewriter, crams

each new second with more words than ever before.
Our eyes will tell us so much more, how one horse
now leaves the others easily, like a fresh runner

just handed a baton, how it pushes through the air
as though the final run were straight downhill.
The future as fooled the past, and joined its ranks –

it’s autumn with paper leaves, and even the brilliant,
evil mind of the timer stops as the horses slow down,
their ordeal over now, and all time before them.