Élünk, komám; A karácsonyi lunda

Élünk, komám

A valódi neve már homályba veszett, akkoriban mindenki csak Fülekinek hívta, aminek nyilvánvaló és látványos oka volt: nagy, elálló lapátfülekkel áldotta meg a Teremtő. Mégsem elsősorban hallószervének mérete és formája tette őt különlegessé előttünk, gyerekek előtt, hanem a járása. A jobb lábát ugyanis képtelen volt térdben behajlítani, húzta maga után, mint egy élettelen tuskót, emellett a bal keze szintén nyomorék volt, járás közben a testéhez szorította, mintha rejtegetne valamit a hóna alatt. Így csoszogott keresztül-kasul a faluban, a jobb lábát folyton a járdán húzva, mellé a mankójával kopogva. Messziről lehetett hallani, amikor közeledett. Csak egyféleképpen üdvözölt mindenkit, kérdő vagy kijelentő módban, attól függően, hogy őt szólították, vagy ő szólított meg valakit: az első esetben, ha a hogylétét firtatták, csak bólintott, Élünk, komám, amikor meg ő tudakozódott mások állapota felől, a végére odabiggyesztette a kérdőhangsúlyt: Élünk, komám?

Nyomoréksága nem volt veleszületett, sőt még csak nem is betegség, gutaütés, vagy netán baleset következménye. Nem, Füleki háborús veterán volt. És nem is akármilyen, közel s távol az egyetlen olyan résztvevője a második világháborúnak, aki aktív harcosként megjárta a front mindkét oldalát. A róla szóló történetek fű alatt, félmondatokban terjedtek, mintha életútja szégyellni, vagy legalábbis titkolni való lett volna, s jóllehet akadtak benne jócskán valószerűtlennek tűnő elemek, hihetetlen fordulatok, a nagyszüleim, akiknek kortársa volt, sosem vonták kétségbe Füleki háborús mítoszainak igazságtartalmát. Végső soron a béna láb és a nyomorék kéz önmagáért tanúskodott. Hogy például ’43-ban, az orosz csapatok doni áttörése után gyalog jött haza az orosz frontról, sebesülten a nagy télben, egy gránátszilánkkal a bal karjában, hogy három hónapig bolyongott keletről nyugatnak tartva egymagában, mire hazatalált – ha nehezen volt is hihető, az, hogy Füleki valóban megjelent sebesülten a faluban a háború vége előtt, vitathatatlan tény volt. Szülei a padláson, a szárkupacok között, a pincében rejtegették a csendőrök elől, akik dezertőrök után kutattak. S mikor már nagyon féltek attól, hogy szökése kiderül, netán egy rosszakarója feljelenti, több napi élelemmel felpakolva egyik éjjelen útnak indították délnek, Újvidék felé, ahol nem ismerte senki, csak egy távoli rokona, akinél meghúzhatta volna magát. Csakhogy menet közben belebotlott egy arra portyázó Tito-féle partizáncsapatba, amelyik magával hurcolta. A partizánok aztán, a szóbeszéd szerint, választás elé állították, vagy főbe lövik, vagy csatlakozik hozzájuk, s miután megadta az egyetlen lehetséges választ, amit adhatott, besorozták az osztagukba. Így aztán Füleki, immár vörös csillagos sapkával a fején, ismét csatába indult, s amikor a jugoszláv partizánok, az orosz csapatok hathatós közreműködésével, bevonultak Belgrádba, egy tetőn megbúvó csetnik géppuskafészek sortüze szétroncsolta a térdét. Kárpótlásul Füleki második hazatérése, ellentétben az elsővel, igazi diadalmenet volt, hősként ünnepelte az új hatalom, mint a magyar kisebbséghez tartozó kevesek egyikét, aki önkéntesként vett részt a fasiszta megszállók kiűzésében. Füleki nem tiltakozott. Nehéz idők jártak. Örült, hogy a keleti frontos múltját nem háborgatták. Miután valamelyest felépült, elkezdte folytonos sétáit a faluban, s ha megkérdezték tőle, hogy van, azt felelte, Élünk, komám. Ennél tömörebben nem is foglalhatta volna össze az igazságot.

Az én időmben azt mesélték róla, gazdagabb volt, mint a legtöbb nagyparaszt a faluban. Háborús nyugdíjából földeket vett, többet, mint amennyit törvényesen szabadott, ennek is, amannak is a nevére íratott tíz-húsz holdat a kataszterben, akik helyette dolgoztak, és osztoztak vele a hasznon. Azokban az időkben, amikor még ritkaságszámba ment a telefon, a falu hírvivőjeként tevékenykedett. Ha valaki üzenni kívánt falubeli ismerősének, és Füleki éppen arra járt, csak szólt neki, hogy ugye, Füleki, beszólsz ennek meg annak, megmondod neki ezt vagy azt. S ő ment, mert mindig ment, amerre kérték, megállíthatatlanul rótta csoszogva a falut, bekopogott ide vagy oda, átadta az üzenetet, ami ha lassan is, de célba ért. Soha nem nősült meg, idővel alig maradt rokona a faluban, velük sem tartotta a kapcsolatot, mint akinek nincs szüksége senkire. Őrizte a vagyonát, a háza közben egyre nőtt, széltében is, magasságban is, pedig jószerivel csak aludni járt haza.

Költői közhely, ez esetben mégis igaz, ha azt mondom, úgy emlékszem arra a nyári napra, mintha tegnap történt volna. Igazi kánikulai délután volt, a tűző égen nemhogy felhőt, de még egy kósza madarat sem lehetett látni, minden élő árnyékba húzódott. Jómagam is egy képregénnyel hűsöltem a hátsó szobában, ahova nem férkőzött be a kinti forróság, amikor egy hatalmas dörrenésre rezzentem össze. De akkorára, hogy belerezegtek a ház ablakai. Kirohantunk mindannyian az utcára, s kerestük a hang forrását. Meg is találtuk, a falu túlsó vége felé, a háztetők fölött sűrű, fekete füst kígyózott az égnek. Nemsokára meghallottuk a helyi Tűzoltó Egyesület szirénáját a toronyban, majd a piros kocsit is, ahogy vijjogó hanggal elszáguldott a füst irányába. Mivel egy darabig mindenki arrafelé rohant, amerre a füstöt látta, időbe telt, mire hírt kaptunk róla, mi a csuda történt. Aztán az első hazafelé szállingózó kíváncsiskodótól megtudtuk, hogy a Füleki házába belecsapott a villám. Értetlenül és hitetlenül pislogtunk az égre, viharfelhők után kutatva, de ott semmi nyoma nem volt olyannak. Az ég tiszta volt, és kék, mint napok óta. Azt is mondták, akik látták, hogy úgy pattogtak a tetőn a piros cserepek, akár a kukoricaszemek a serpenyőben. Fülekinek nem esett baja, mivel otthon sem volt, szokás szerint. Kósza ménkű, jegyezte meg öregapám, mintha ez mindent megmagyarázott volna. És nyilván így is volt, mert az öregek csak bólogattak körülöttem, s nem kommentálták a történteket.

Volt, ami volt, kósza ménkű vagy felsőbb hatalom, pár nap múlva, miután sikerült számba vennie megmaradt értékeit, s a szénné égett holmiját kihordták már a hulladékba, Füleki csoszogó léptei újra felhangzottak az utcánkban, mintha az idő, egy csavaros fordulattal, visszatekeredett volna egy korábbi állapotába. Amikor a házunk elé ért, amely előtt a padon kint ültek öregjeink, s nagyapám megkérdezte tőle, aztán hogy vagy már, Füleki?, csak megállt egy pillanatra, ahogyan máskor is, és azt felelte, Élünk, komám.

A karácsonyi lunda

– Tudod, melyik volt életem legkeservesebb időszaka? ’94 ősze és tele. István augusztus végén utazott ki Svédországba, én meg egyedül maradtam az albérletben a két gyerekkel. Azt ettük, amit a szüleink hoztak néha faluról, pénzzel nem tudtak bennünket támogatni, csak abból adhattak, ami a ház körül megtermett. A főbérlőnk, egy szikkadt, ötvenes asszonyság, minden hónap harmadikán, a fizetésem napján, délelőtt pontban tíz órakor becsöngetett hozzánk a pénzért. Az inflációs és a háborús idők miatt a lakbért német márkában kérte, a száz márkának arra az időpontra, amikor ő megérkezett, meg kellett lennie, a márkáért meg hétről hétre többet kellett fizetni az albánoknak a piacon. A szabadkai buszállomáson dolgoztam, négy órában, az adminisztráció irodáit takarítottam. A munkaidőm délután öttől este kilencig tartott, vagy amíg a munkát be nem fejeztük, ez idő alatt a gyerekek az unokahúgomnál parkoltak, a zombori úton, nem messze a nagybanitól. Sógorom, Árpi, ápoló volt az idősek otthonában, Zsuzsi meg még tanult a közgazdaságin. A nagyobbik lányom harmadikos volt, a kisebbik még ovis, mire munka után felszedtem őket Zsuzsiéknál, és hazaértünk, késő este lett. Istvántól hetente jött levél, hol ezt, hol azt ígértek neki, de az ígéretekből sose lett semmi, kapott valami menekültsegélyt, és reménykedett benne, hogy hamarosan rendes munkája lesz. Az egész ősz azzal telt el, hogy a bizakodó leveleit olvastam, az öreg Jocó bácsi, a postásunk, már személyesen ismert, István leveleit sose dobta be a levélszekrénybe, mindig becsöngetett. Biztos jó hírek, szokta mondani mosolyogva. Én azonnal válaszoltam a leveleire, még aznap megírtam, és másnap reggel rohantam a postára feladni, mintha ezzel is gyorsíthattam volna az idő múlását, a tavasz beköszöntét, amikor, a tervek szerint, indultunk volna utána. Ő Svédországban ült a szerencséjére várva, én meg otthon, Szabadkán, egészen november közepéig, amikor egyik levelében arról számolt be diadalittasan, hogy sikerült végre munkát kapnia, a göteborgi reptéren dolgozik, valami egészen pici reptéren, targoncát vezet, amivel az utasok poggyászait szállítja a repülőig meg vissza, de ha leesik a hó, írta, akkor az ő dolga lesz majd a hókotró kezelése is. Küldött a reptérről egy képeslapot, hogy lássuk a munkahelyét, nem volt nagyobb a mi buszállomásunknál, a főbejárat előtt egy életnagyságú műanyag jávorszarvas állt. Még azt is írta a levelében, hogy föladott egy csomagot a címünkre, benne apróságok a lányoknak karácsonyra, egy doboz kávé, édesség, ilyesmi, és hogy külön figyeljek oda a plüssmadár zipzáras zsebére. A plüssmadár egy lunda, amolyan nemzeti madárféle ott északon, írta, nagyon szép és különleges, narancssárga lába úszóhártyás, akár egy kacsáé, fekete-fehér tollazata és színes, papagájszerű, tarka csőre van. Pénzt dugott el benne, háromhavi lakbért, svéd koronában, én meg rögtön aggódni kezdtem, mert egy ideje köztudott volt, hogy a postán minden külföldről érkező csomagot felnyitottak, az értékes tartalmakat kiszedték, kilopták, hogy központi utasításra-e, vagy a posta dolgozói a saját szakállukra portyáztak, nem lehetett tudni, de a nagyobb küldemények rendre fölbontva, hiányosan jutottak el a címzettekhez.

A jó hírek azonban ritkán érkeznek egyedül, többnyire követi őket egy rossz is, párban járnak, mint a bal meg jobb láb, ha lép az egyik, lépnie kell a másiknak is, hát mi sem sokáig örülhettünk István munkájának, mert december elsejével meg felmondták az enyémet. Utolsó fizetésemből megvettem a száz márkát, harmadikán a főbérlőasszonyság kezébe nyomtam, de nem árultam el neki, hogy fogalmam sincs, miből fogom kifizetni a következőt. Egyre közeledett a karácsony, én meg folyton Jocó postást vártam, időmből kitelt, otthon gubbasztottam egész nap, de legalább a lányok örültek, nem kellett az óvoda meg az iskola után Zsuzsiéknál kotlaniuk naphosszat, szép, hosszú estéket töltöttünk együtt, társasjátékoztunk, színeztünk a kicsivel, kalácsot sütöttünk, majdnem olyan volt, mintha egy rendes család lennénk.

És karácsony hetének utolsó munkanapján, mintha csak szándékosan időzítette volna a posta így, megérkezett István csomagja, Jocó bácsi mosolyogva nyomta a kezembe az értesítést, menjek be a központi postára, mondta, ott átvehetem. Meg sem vártam, hogy kilépjen a kapun, fogtam a kabátomat, és szinte futva értem oda. Persze, az történt, amitől tartottam, már felnyitották. Amikor a mogorva kisasszony a pult fölött átemelte a csomagot, azon látszott, hogy újracsomagolták, a posta céges ragasztószalagjával tekerték körbe, hogy legalább valamennyire egyben maradjon. Hazacipeltem, kibontottam, amíg a lányok elvoltak otthonról, hogy István fa alá szánt ajándékait eldugjam előlük. Ám a tarka csőrű plüssmadarat, a lundát, hiába kerestem, nem volt a dobozban. Filctollak, kifestők a kicsinek, csokoládé, kávé, egy kulcsra zárható, kiskutya mintás naplófüzet a nagyobbnak, de madár egy se. Igazából nem tudom, mit éreztem, azon már túlvoltam, hogy kétségbe essem, megpróbáltam annak örülni, aminek lehetett. Nem is mertem a január harmadikára gondolni. Előző nap vettem egy aprócska fenyőfát a piacon, és vártam, hogy estefelé a lányokkal együtt feldíszítsük.

Péntek volt. Abban az évben, ahogy idén is, szombatra esett szenteste. Elpakoltam a doboz maradványait, eldugtam a lányok ajándékait, és éppen nekiláttam volna főzni, amikor csengettek. Jocó postás volt, hozott pár üdvözlőlapot, és közben kedvesen megérdeklődte, megkaptam-e a pakkot? Belőlem meg kitört a keserűség, szegény öregúrra zúdítottam a keservemet, hogy kibontották a csomagot, ellopták a plüssmadarat, vele a háromhavi lakbérre valót, milyen gazemberek dolgoznak a postán, kérdeztem tőle, és sírva fakadtam, ő meg csak állt az ajtóban, zavartan, tehetetlenül bámult rám vastag, szarukeretes szemüvege mögül, mintha legalábbis ő tehetett volna a szerencsétlenségemről. Motyogott valami elnézés félét szerbül, majd sarkon fordult és elment. Este a lányokkal feldíszítettük a kicsi fát, igyekeztem mosolygósnak, boldognak látszani, mert végül is mi mást tehettem? Eszembe jutottak a gyerekkori hittanórák, Jézus intelme, hogy megvan minden napnak a maga baja.

Másnap, szombat délután, amikor már szürkülni kezdett odakinn, és éppen azt terveztem, hogy nem várok estig, hanem amíg a lányok a másik szobában játszanak, kicsempészem István ajándékait a kamrából a fa alá, csengettek. El nem tudtam képzelni, ki lehetett ilyenkor. Azonban amikor ajtót nyitottam, senkit nem láttam odakinn. De közvetlenül előttem, a lábtörlőn, a papucsom orra előtt, ott állt egy pici plüssmadár. Felvettem, kicsit nedves volt, odakinn esett az eső. Mintha több állatból rakták volna össze, lába akár egy kacsáé, a hasa fehér, a háta fekete, mint egy pingviné, csíkos, sárga csőre meg egy papagájé. A hátán egy alig látható zipzár volt, pici füllel. Kinyitottam. Pénz volt benne, de nem svéd korona, hanem három darab százmárkás. Sosem derült ki, hogyan került az elveszett madár a lakásajtóm elé, ahogyan az sem, hogyan lett a svéd koronából német márka. Amikor újra láttam Jocó postást, már-már a nyelvemen volt, hogy rákérdezzek, de aztán mégsem tettem, és ő sem hozta szóba soha.