Tér, idő

Kétségtelenül komoly feladatra vállalkozott Vásári Melinda. Három igen jelentős szerzőt igyekszik egy kalap alá venni, s egy bizonyos szempontból vizsgálni műveiket. Eme fő szempont pedig a „hangulat”, az „érzékiség” fogalma – nem az erotikáról van szó, inkább egyfajta „érzékelhetőség”-ről –, más szóval a kimondhatatlan kimondására tett kísérletek megragadása. Tudniillik hogy a modernség kezdete után – értsd: Arany János után (ezt én teszem hozzá) – világossá válik az irodalmat művelők számára, hogy a nyelv alkalmatlan az emberi létezés bonyolult rétegzettségének feltárására, ábrázolására. Nincs azonban más eszközünk e cél elérésére, mint a nyelv, ezért a műveket mégiscsak meg kell írni – mondja Ady, Babits, Kosztolányi és József Attila egyaránt.

A nyelvkérdés néhány évtizednyi megnyugvás után aztán a posztmodern korban újra aktuálissá válik – s itt kezdődnek Vásári Melinda kutakodásai –, hiszen mi másról szólna Mészöly Miklós munkásságának jelentős része, ha nem erről a problematikáról. A Film például kimondottan és tematizáltan beszél a nyelv ellehetetlenüléséről és nélkülözhetetlenségéről. De nyilvánvalóan ezt teszi a nyelvproblematika talán legnagyobb mestere – s ez talán nemcsak saját elfogultságom, hanem a kötet írójáé is –, Ottlik Géza s persze a kötet harmadik megszólítottja, Nádas Péter is.

Mészöly kapcsán olvashatjuk, hogy menyire fontos nála a hangulat(teremtés), melynek „…több aspektusa is jelentőségre tesz szert írásaiban // Az egyik ilyen fontos aspektus maga a közérzet. Ez megjelenik egyfelől a hangoltság értelmében a nappal és az éjszaka közérzete kapcsán, amely az egyén és a környezetében lévő dolgok viszonyát jellemzi (nappal szembekerülünk a dolgokkal, éjjel együtt létezünk velük)” (139. o.).

Mindazonáltal a kötet legfigyelemreméltóbb fejezetei az Ottlik műveiről szólók. Annál is inkább, mivel a gyakran elemzett Iskola a határon helyett olyan szövegek kerülnek a kutató érdeklődésének homlokterébe, mint A hajnali háztetők és a Buda (továbbá a szintén sokkal ritkábban emlegetett, pedig meglehetősen fontos textus, A Valencia-rejtély című hangjáték). Különös izgalmakat rejt még egy laikus számára is az a rész, melyben Vásári Melinda a matematikai, fizikai hasonlatok, metaforák szerepét vizsgálja Ottlik szövegeiben – meggyőzően teszi ezt, mondjuk mi a hozzánemértők nevében…

A Budával kapcsolatban pedig így összegez: „Ismét a pontatlanság aggasztja az elbeszélőt, ugyanakkor itt is mintha – Mészöly szavaival – ezzel a pontatlansággal lehetne rámutatni a pontosságra. A hangulat esztétikai fogalmával is azonosítható érzés e megragadás tárgya: tekinthető az egyén hangoltságának, a környezet egyénre való hatásának, atmoszférának, légkörnek, de kollektív közérzetnek is…” (212. o.).

Kétségtelen, hogy a Buda már megjelenésének idején (1993) is borzolta a kedélyeket, melyek mára sem nyugodtak meg igazán. A regény még nem találta meg végső helyét a recepcióban, pedig már bőven eltelt az a bizonyos húsz év, amelyet maga Ottlik jósolt még az Iskola… megjelenésekor a Hornyik Miklósnak adott interjújában, hogy tudniillik „az olvasóknak húsz évig kell olvasniuk, […], hogy rájöjjenek arra, mit is akartam mondani”. Vásári Melinda fő érdeme nézetem szerint abban van, hogy a Buda értelmezéséhez tud új szempontokat adni, mindenekelőtt abban a vonatkozásban, hogy ez a regény tulajdonképpen és kizárólag önmaga megszületésének, teremtődésének folyamatában definiálja saját magát. Ráadásul a saját halál megírásának szédítő dokumentuma egyben. Pontosan addig tart, ameddig a szerző élete.

Másképpen szólva: külső szempontokból a Budát nem is lehet meghatározni, körülírni esztétikai vagy poétikai értelemben, annyira csak önmagával azonosítható szöveg. Mint Borgesnél Pierre Ménard Don Quijotéja. Szó szerint ugyanaz, mint az eredeti, és mégis valami egészen más. „Hangregény” – mondhatnánk egy újabb keletű fogalommal élve, rímelve egyrészt a szóban forgó kötet alcímére, utalva másrészt arra, hogy például az Iskola a határon hangos regényként való interpretációja Kulka János által egy egészen újfajta műalkotást hoz létre. A hangregény által fölvetett elméleti kérdések pedig igencsak hasonlatosak Vásári Melindának a „hangzó tér”-rel kapcsolatos kérdéseihez. Azaz megválaszolhatatlan kérdések megválaszolásának egyetlen lehetséges módja mégiscsak a regény lesz, mert „[a] regényt már csak a hallgatás előzi meg” (Ottlik: A regényről).

Vásári Melinda: Hangzó tér. Kijárat Kiadó, Budapest, 2019.