Politikailag inkorrekt emlékfoszlányok

Most, hogy a külföldi utazás újra kiváltságnak számít a koronavírus-járvány idején, még jobban átélhetjük Szalay Károly 1962-ben érzett lelkesedését. A kilencvenegy éves író-irodalomtörténész akkor három hónapra szökhetett meg a szocialista valóságból, egyenesen a vegyes élményeket nyújtó francia fővárosba.

A Párizsi kaland csak az első része Szalay Károly tervezett memoárregény-sorozatának, de már önmagában is erős képet ad arról, mit várhatunk a folytatástól. Bár a kezdet egy jól körülhatárolt időszakot és helyszínt ígér, visszaemlékezése végül térben és időben kibővülő, „belső csillagtúrává” alakul. Néha ugyan egészen messzire is elkalandozik, a szöveg mégsem esik szét vagy válik zavaróan csapongóvá, a gyakori asszociációk csak annyira zökkentenek ki, hogy még biztonsággal visszataláljunk a kiindulóponthoz.

A szerző kutatási céllal érkezett Párizsba, és ideje meghatározó részét múzeumokban, könyvtárban töltötte, de már a harmadik fejezetben (Chateaubriand sírja – és majdnem az enyém is) egyértelművé teszi, hogy a címbeli kaland ennél jóval többet takar. A vendéglátójával közös dinard-i kirándulást egy halálközeli élmény teszi feledhetetlenné, és a memoár később sem szűkölködik meghökkentő, abszurd, olykor groteszk részletekben, furcsa rejtélyekben.

Soha nem fogjuk megtudni például, hogy miért esett be a kínai étterem ajtaján egy középkorú férfi holtteste, vagy mi történt azzal a nézővel, aki nem élte túl az Elfújta a szél vetítését a moziban. Továbbá azt sem, hogy hová tűntek a Rue de la Huchette egyik kirakatában különös műsort adó orosz testvérek, akiknek személyleírásáról Addams Family-szereplőkre asszociálhatunk. Ez a könyv nem zeng ódákat Párizsról és a francia életérzésről, helyette hol szürreális, hol realista életképekből, helyi lakosok és emigránsok miniportréiból alkotja meg egy idegen világ sajátos atmoszféráját.

E részletek közül azok a legkiábrándítóbbak, amelyek a magyar bevándorlók méltatlan körülményeit taglalják. A hazatérés bizonyosságával nézelődő, „egyszerű turista” szemén keresztül lepusztult otthonok, elvesztegetett lehetőségek villannak fel. Hiába színes figura Kabók Mátyás, az apró nyakkendőboltot vezető festő, Karinthy Frigyes bohém öccse, József (Jozsele) vagy a Montmartre-on tengődő, Toulouse Lautrec-szerű hajléktalan művész, kifejezetten kellemetlen róluk olvasni. „A szánandó nyomornak ezzel a fokával még sohasem találkoztam. Ami nem azt jelenti, hogy netán Kecskeméten vagy Budapesten ilyen nem fordulhatott elő, de nem az én környezetemben. Legalábbis a nyomornak ez a penetráns, bűzhödt, nyúlós változata semmiképpen nem. Mert a szocializmus álságának ezt az arcát nem mutogatták.”

A szegénységhez általában kitaszítottság társult, a született franciák ugyanis még az állampolgársággal rendelkező „piszkos idegenekkel” is ritkán vegyültek. A kötet egészére jellemző kritikus, szurkálódó hangból bőven jut a francia népnek, amelynek jó dolga van, X. és XI. századi épületei például azért maradtak meg, mert: „Nem voltak tatárjaik, törökjeik, Habsburgjaik. S Trianont másnak csinálták, nem saját maguknak.” Szalay rendszeresen kitér a helyiek felsőbbrendű attitűdjére, de nem hallgatja el a kivételeket, emlékezetesen barátságos embereket sem.

E „jó franciák” közül is kiemelkedik az értékes meghívólevelet biztosító Germaine Reneleau. Szeretettel, szinte már idealizálva mutatja be az asszonyt, akivel az utazás előtt hosszasan levelezett nyelvgyakorlás céljából: „Germaine-től kaptam a legtöbbet önzetlenül. S furdal a lelkiismeret, vajon még életében megháláltam-é neki jóságát?” A művelt, érzékeny, minden „alantas érzelmet nélkülöző” Germaine évtizedekkel később, Le Mans-ban azt az ókori városfalat is megmutatta magyar barátjának, ahonnan rövidesen levetette magát. Az író az ő emlékének ajánlotta a Párizsi kalandot.

Majdnem minden helyszínhez, hangulathoz kötődik egy vagy több nő („leányka”, „öreglány”, „kiöregedett kanca”, „kisasszony”), aki valamiért megragadta a szerzőt. „Gáláns kalandjait” viszont nem részletezi, csípősen bírálva másképp döntő („potenciakoldus, kivénhedt visszaemlékező”) kollégáit. Visszatérő motívumként bukkannak fel kudarccal végződő udvarlási kísérletei, miközben elbeszélőként hitelesen lavírozik a nőcsábász és a csetlő-botló turista karaktere között. A zömében kínos csattanóval végződő próbálkozások rendre leperegnek róla, kivéve azt, amelyiknek a kötet leghosszabb fejezetét (Judit) szentelte.

Ebben az epizódban a tapintható kémia, a Szajna-parti andalgás, a párizsi utcákon elszavalt Ady- és Radnóti-versek, valamint a hollywoodi filmeket megszégyenítő csókjelenet idilljéhez Szalay apró részletekben adagolja a feszültséget. Az Ausztráliában élő, magyar származású Judit elhallgatott, de könnyen kikövetkeztethető traumája mindvégig szorongatóan lapít a felszín alatt, a beteljesülés reményét pedig végül zsidó vallásának szigorú szabályai hiúsítják meg. Az egynapos randevú történetét olvasva nemcsak kisebb katarzist élhetünk át, de az íróhoz is itt kerülhetünk a legközelebb.

A fejezet emellett – a Párizsi kalandra általában is jellemző – ötletes képzőművészeti ismeretterjesztésből is kihozza a maximumot. Nyilvánvaló, hogy a louvre-i tárlatvezetés nemcsak Juditnak, hanem nekünk, befogadóknak is szól, az ő kalauzolása művelésünk egyik eszköze. Amikor viszont Szalay már úgy elemzi a titokzatos asszony testét, hogy festmények és szobrok részleteiből „rakja őt össze”, ez az oktató szándék egyedi, izgalmas árnyalattal gazdagodik. Hasonlóképpen érezhetünk akkor is, amikor a tengervíz formálta kövekről jutnak eszébe a művészbarát, Barta Lajos absztrakt szobrai.

Szalay helyenként modoros, de szórakoztató stílusa akkor érvényesül igazán, amikor akár ismerős, akár csak az utcán megfigyelt alakokról fest néhánymondatos, markáns portrét. Időnként egy-két szó is elég, hogy magunk elé képzeljük a „kis pöffeteg, elkényeztetett gyermeket”, „franciásan csúnya” férfit, a Sorbonne-on előadó „öreg roggyanatot”. Határozott véleménye van mindenről és mindenkiről, sem kortársait, sem napjaink emberét nem kíméli. Gyakran maró hatású jelzős szerkezeteiben („európai ízléstelenség”, „mai bunkó sajtóhír”) olyan kifejezéseket is használ, amelyekre még az internetes keresők sem adnak ki találatot („hivataloskodó füttyöncök”, „kis porbafingó irodalmároncok”, „cikkentyű”, „fecsegenc lényem”, „kis lóti-futi mai kortárs pitincsákok”, „urizáló vadászoncok”). A kicsinyítő képzőt és az idézőjelet veszélyes fegyverként alkalmazza.

Szabad képzettársítás ide vagy oda, a Szalayt szenteltvízzel lefröcskölő, solesmes-i őrült papot kissé erőltetett György Péter esztétához hasonlítani, akinek foglalkozása egyébként szintén nem véletlenül kerül idézőjelbe. Eltekintve azonban az ilyen, feleslegesnek tűnő alkalmaktól, a folyamatos odamondogatásnak is megvan a bája. Különösen akkor, amikor a szerző önkritikus megjegyzéseivel saját magát is célponttá teszi.

Senkitől nem várható el, hogy kilencven fölött szokjon rá a politikai korrektségre. Szalay Károly nem is próbál ennek megfelelni, olyan őszintén avat be (nemcsak párizsi) emlékeibe, mintha a memoárt inspiráló unokájának, Kornélnak mesélne. Világnézetét nem tudja, és nem is akarja eltitkolni, legyen szó Marie Antoinette-ről, a Kádár-rendszerről, a kortárs színházról vagy napjaink sajtójáról. Azoknak pedig, akik még nem ismerik gazdag életművét, egyes kötetei megemlítésével, kontextusba helyezésével ő maga szolgáltat tippeket a kezdéshez.

Szalay Károly: Párizsi kaland. Orpheusz, Budapest, 2019.