Mademoiselle Julie

Julie kis híján meghalt, miután a tizennyolcadik születésnapján a vidámparkban kisiklott alatta a hullámvasút. A szerencsétlenség óta megszállottként figyel a biztonságra. Mindent kerül, amit potenciális veszélyforrásnak ítél. Az idegei is teljesen tönkrementek, a baleset után nem sokkal elköltözött marakodó szüleitől, mert nem bírta tovább a villámhárító szerepét.

Mindenképpen kör alakú lakást szeretett volna, ami sokáig lehetetlennek bizonyult; mígnem egy elhivatott ingatlanügynök megtalálta a tökéletes, negyedik emeleti lakást. Ám miután kiderült, hogy a balkon az Eiffel-toronyra néz, inkább úgy döntött, hogy tovább keresgél, mert nem akarta leélni az életét egy olyan lakásban, amely a föld egyetlen hatalmas fémtüskéjére pislog. (Majd pont akkor lép bele valaki, amikor kint cigarettázik a balkonon.)

Végül megtalálta az ideális lakást, egy nyugodt kis utcában, amit Entre les mains de Dieu-nek hívtak, és mindössze tízperc sétára volt a Szajna partjától. Ugyan nem volt kör alakú, de otthon nem maradhatott, és ez a lakás minden szempontból megfelelő volt. A falak összefutó éleit szakemberekre bízta, akik pár nap alatt kerekre vakolták a sarkokat.

Mivel Julie épp kifizette új otthonát, nem engedhette meg magának, hogy a mindennapi élethez szükséges tárgyait biztonságosabbakra cserélje. Így mindent, amit veszélyesnek talált, de nem volt rá szüksége, kidobott vagy elajándékozott, amit pedig nélkülözhetetlennek vélt, gondosan körbebugyolálta különböző anyagokkal. A szekrényekre, asztalokra, de még tévéje széleire is a gyerekkorából megmaradt plüssfiguráit ragasztotta. Az egész lakást padlószőnyeggel boríttatta be, mert már a csempe és a kőlap puszta gondolatától is rángatózni kezdett a bal szemöldöke. A küszöböket felszedette, nehogy átessen rajtuk, minden égőt takarékosra cserélt, hogy esténként a bútorok éleinek árnyéka kellőképpen elmosódjon.

Kedvenc tevékenységével – a csillagok nézegetésével – is felhagyott. Ugyanis mióta megtudta, hogy hány műholdat lőttek fel, már nem érezte magát biztonságban. Úgy ücsörögni és álmodozni pedig képtelenség, hogy az ember azon aggódik, mikor zuhan a nyakába egy műhold.

Julie kitépett recepteskönyvéből minden olyan ételt, hogy még csak meg se kívánja őket, amelyek elkészítéséhez és elfogyasztáshoz szükség volt késre, hústűre, esetleg fogpiszkálóra. Így általában leveseket, főzelékeket és salátákat készített. Sőt egy idő után már csak azokat a bonbonokat volt hajlandó elszopogatni, amelyeknek gyárilag lekerekítették a szélét.

A szorongására lassan rámentek a baráti kapcsolatai, ezért vett magának egy aranyhalat, hogy ne legyen egyedül. A halat Achilleusznak nevezte el, mert ismerte a mondát, miszerint a hőst csak a sarkán lehetett megsebezni. A lányt leleményes ötlete megnyugtatta, hiszen egy lábatlan halat vértezett fel a névvel – tulajdonképpen halhatatlanná tette a kisállatot. Achilleuszt egy átlátszó lavórban tartotta, és egy műanyagpalackban hordozta magával.

Azonban volt egy dolog, amit Julie mindennél jobban féltett: a szívét. Rettegett a gondolattól, hogy jön egy férfi, aki majd összetöri; amire minden esély megvolt, Julie szépségét tekintve. Az a típus volt, akinek minden porcikájánál jócskán elidőzött a teremtő. Ha csak átsétált friss kenyérért vagy egy csomag cigarettáért az utca túloldalára, valaki biztosan megszólította. Ezért mielőtt lement volna, kinézett az ablakon, hogy felmérje a férfikockázat súlyosságát.

Soha nem volt szerelmes, nem is állt szándékában beleesni senkibe. Megrémítette a gondolat, hiszen könyvtárosként rengeteget olvasott Boccacciótól és Petrarcától, így pontosan tudta, mint buknak el a fiatal szerelmesek. Egy-egy ilyen olvasásélmény után napokig csak sírt. Úgy döntött, soha nem fogad el randevúmeghívást, mert tisztában volt vele, hogy szívét nem tudná bebugyolálni és plüssfigurákkal körbebástyázni, mielőtt megtörténne a baj.

Egy péntek délelőtt a könyvtárból tartott hazafelé, amikor madárfüttyöt hallott. Az egyik társasház lépcsőkorlátján kékes begyű madárka állt. Julie leült a lépcsőre, és amikor a madárka befejezte énekét, megkérdezte tőle, ismeri-e kedvenc altatódalát. A madárka egy percig gondolkodott, majd olyan lágyan és kellemesen fakadt dalra, hogy Julie szemhéja lassan elnehezedett, és álomba szenderült.

Arra ébredt, hogy fázik. Miután magához tért, gyorsan ellenőrizte, nem loptak-e el valamit tőle. Amikor táskája után nyúlt, kiesett belőle egy papírgalacsin. Felvette és kibontotta. Soha senkitől nem kapott még levelet. Az összegyűrt papíroson ez állt:

Mademoiselle,

oly édesen szunyókált a padon, hogy nem volt szívem felébreszteni. Kérem, vacsorázzon velem a Café Hugóban, ma este nyolc órakor. Bízom benne, hogy nem tartja tolakodásnak a meghívásomat. Várni fogom.

Hódolattal, Nicolas Chazel

Örömében felpattant, majd Achilleusszal a kezében sebesen – de rendkívül körültekintően – elindult haza. Otthon lehuppant a kanapéjára, és hangosan felsóhajtott.

Tökéletes.

Nem kellett idegesen visszaszámolnia a piroslámpánál, vagy feszülten sorban állni az újságosnál, hogy felbukkan-e valaki, aki kíméletlenül randevúra hívja. Agyának azon része, mely a pocsék kifogásokat gyártotta, csendes pihenőt fújt. Végre nem a helyzet áldozata volt, ahogy eddig kivétel nélkül mindig. Ráadásul semmi sem volt elrontva, mert el sem kezdődött. Még csak azt sem tudta, kivel áll szemben – ami végképp vonzóvá tette az ismeretlen hódolót. Ez kiváltképp beindította Julie fantáziáját. Rápillantott a kezében tartott levélre, majd hangosan ábrándozni kezdett.

– Aki ilyen romantikusan hagy üzenetet, az biztosan igazi gavallér. – Újra és újra végigsilabizálta a papírt és a kézírást, hogy megpróbálja kiolvasni belőle, milyen emberrel is lehet dolga.

– A papírfecni egy határidőnaplóból kitépett lap, tehát bizonyára fontos pozíciót tölthet be, ha az idejére ügyelnie kell. Meglehet, hogy ügyvéd. Esetleg orvos? – Utóbbi egészen izgalomba hozta Julie-t, mert térdkalácsába többször belemarkolt. Mutatóujját végighúzta a sorokon, majd fejét félrebiccentette.

– A levelet valószínűleg egy lendülettel fogalmazta meg az illető. Az ilyen ember csakis őszinte és nyitott lehet, aki tudja, mit akar. A kézírás pedig szabályos, kellemes, jól kiolvashatók a betűt, tehát bizonyára gondoskodó alkat.

– Nicolas Chazel – rebegte, és mutatóujjával végigsimított az aláíráson. A könyvesszekrényhez sétált, és levette a ,,Keresztnevek és jelentésük” című kötetet, majd az ,,N” betűhöz lapozott.

– Tökéletes! – mondta repesve, azzal összecsapta a könyvet. Az asztalról felvett egy csokor művirágot, és megvizsgálta magát a frissen tartó fóliával körbetekert tükörben. Lepergett előtte szinte egész elkövetkezendő élete, és örömében elsírta magát.

Rápillantott faliórájára, és készülődni kezdett. Megmosta a haját, majd kivágta a tyúkszemét, amit már jó ideje tervezett. Julie-nek rengeteg ruhája volt ugyan, de mind egyforma. Egy térdig érő, barackvirág színű pamutruha, a mellén kis zsebbel. Mindig úgy tartotta, ami bevált, azon nem szabad változtatni. Nejlonharisnyát húzott, majd kikotorta neszesszeréből egyetlen piros rúzsát. Kifestette ajkát, de mivel túl hivalkodónak érezte, inkább letörölte. Vállig érő fekete haját kifésülte, és egy apró csattal hátratűzte. Miután felhúzta fehér szandálját, még vetett magára egy utolsó pillantás a tükörben, és derűsen bólintott.

Odasétált a festőállványához, leült elé, és festeni kezdett. Kicsordult a könnye, végigfolyt az arcán, aztán az állán, míg végül bele nem pottyant a mellén lévő zsebecskébe.

Amikor befejezte a képet, rágyújtott egy cigarettára, és elmosolyodott. Nemcsak azért, mert olyan lett, mint amilyennek elképzelte, hanem mert tudta, hogy így marad örökre.

Julie felállt, és átöltözött. Ruháját visszaakasztotta a szekrénybe, és soha többet nem mosta ki.