A szabadság Nesszosz-inge; Cita di Dolcinio; Alijev Murat imája

A szabadság Nesszosz-inge

Újvidéken, a nyolcvanas évek közepén, első kiállítása alkalmával ismertem meg L.-t. Hosszú, fekete ruhát viselt, amitől arca a valóságosnál sápadtabbnak, szinte túlviláginak tűnt. Dacos tekintetével, amellyel időnként a közönségre pillantott, a moderátor kérdéseire adott foghegynyi válaszaival, olykor pimaszkodó beszólásaival mintha különvalóságát szerette volna demonstrálni. Olyan valakinek akarta magát mutatni, akit nem lehet beskatulyázni, akitől távol áll mindenfajta nyárspolgári konformizmus. Kicsit irritáló volt ugyan, mégis elragadó.

Az elkövetkező években gyakran találkoztunk. Bulikon, rendezvényeken, színelőadásokon futottunk össze. A szabadság megszállottja volt. Nem tudom, a fekete viseletnek mi köze lehetett a szabadság érzetéhez, de L. folyton feketében járt. Fekete szoknyában, nyáron fekete pólóban vagy blúzban, télen bokáig érő (fekete) szövetkabátban. Haja természetesen volt fekete, arra nem kellett rásegíteni. Sminket, rúzst vagy szemceruzát nem használt. A festéket, mondogatta, a vászonra keni inkább, ott a helye, mert nem áru ő, hogy feldíszítse magát. Kapcsolatunk – jóllehet nem rajtam múlott – sosem lépett túl a barátság határán. Egyszer a Duna-parton, a rakpart kőlépcsőin üldögélve, sörös üveggel és cigarettával a kezében közölte velem, hogy ő soha az életben nem fog velem járni, meg ne sértődjek, nem a személyem ellen van kifogása, számára minden férfi ugyanannak a csaléteknek a megszemélyesítője, ami a lányokat csapdába ejti, s arra kényszeríti, hogy egy életen át egy hím rabszolgái legyenek. Ő soha senki mellé nem fogja magát lekötni! Nem a szexszel van a gond, de miköztünk, magyarázta, az sem lehetséges, mert ahhoz már túl jól ismerjük egymást. Kirázza a hideg a gondolattól is, hogy őt valaki érzelmi alapon zsarolhassa. Márpedig óhatatlanul ez történne, ha összefeküdnénk, capito? Csak olyan férfival bújok ágyba, mondta, akit alig ismerek. S tudom, hogy másnap nem fog körülöttem ólálkodni, és nem kell a szemébe néznem. Azok az idők már elmúltak, hogy egy nőnek gazdára legyen szüksége ahhoz, hogy teljes életet éljen, capito? Kár, hogy nem vagyok leszbikus, grimaszolt, az sok mindent megoldana.

Éppen ez a magatartása tette őt ellenállhatatlanná, célponttá és a vágy titokzatos tárgyává a körülötte nyüzsgő fiatalemberek szemében. Ő lett a társaság femme fatale-ja, a Fekete Angyal, ahogyan a háta mögött hívtuk. S nem lehetett nem észrevenni, mennyire örömét lelte abban, ha némi évődést, játszadozást és flörtölést követően kiadhatta valakinek az útját. Milyen elégtétellel dicsekedett utóbb, hogy jól helyre tette ezt vagy azt a balekot, aki volt olyan ostoba, hogy bepróbálkozzon nála! S milyen gúnnyal tudott beszélni barátnőiről, ha komoly kapcsolatra léptek valakivel, horribile dictu eljegyezték őket, s már a házasságukat tervezték. Az ilyenekkel hamar megszakította a kapcsolatot, megalázónak érezte, hogy akár csak egy levegőt szívjon is velük. Az lett a következménye, hogy baráti köre fokozatosan lecserélődött. Az idő múlásával a mi találkozásaink is megritkultak. Ahogy társaságunk többi tagja, én is családot alapítottam, s már csak ritkán futottunk össze L.-el, amikor egy kávé mellett megpróbáltuk feleleveníteni a régi napokat. Még mindig büszkén viselte magán szabadsága leplét, a fekete ruháit, homlokán az örök kívülállók láthatatlan bélyegével. Úgy tűnt, esze ágában sincs feladni önmagát. Talán éppen emiatt, hogy ennyi energiát volt képes önmagára fordítani, hogy semmi másra nem volt hajlandó összpontosítani a művészetén kívül, a karrierje szépen ívelgetett felfelé, már nemcsak festett, a vásznat fokozatosan lecserélte plasztikákra, műanyagból, rézlemezből meg drótokból absztrakt installációkat, olvasztott üvegből színes domborműveket alkotott. Akkoriban készült vele egy interjú, amelyben arról számolt be, hogy hamarosan Zürichben szerveznek neki kiállítást.

És innentől L.-nek nyoma veszett. Én legalábbis nem hallottam róla, egészen 2013 júniusáig. Az Ünnepi Könyvhéten a Vörösmarty-téren üldögéltem a Kortárs Kiadó sátra előtt, amikor egy joviális, szalmakalapos asszonyság huppant le a mellettem lévő fehér műanyagszékre. Tömzsi kezében két könyvemet szorongatta, és mosolyogva nézett rám fehér, műanyagkeretes napszemüvege mögül. Szia, mondta, nem ismersz meg? Nem ismertem meg, csak miután bemutatkozott. Ő volt az, a néhai femme fatale, az egykori Fekete Angyalunk Újvidékről. Színes nyári ruhájában, kigömbölyödött arcával, tarka nyakláncaival maga volt a jókedv és a nyári napfény angyala. Nemigen tudtam összeegyeztetni azzal a régi, fekete ruhás, világmegvető leányzóval, akinek emléke bennem élt. Nem kellett faggatni, látva megrökönyödésemet elégedetten nevetgélt, és elmesélte, hogy huszonhárom éve él Svájcban, Luganóban, férjnél van, hitvese egy olasz belsőépítész, két lányuk van, egy húszéves és egy tizennyolc éves, nem is gyerekek már, igazi felnőttek. Nem tartottak a szülőkkel, boldogok, ha egyedül maradhatnak. Ők a férjével minden évben ellátogatnak Magyarországra, itt töltenek néhány hetet, majd leautóznak Újvidékre. Szülei még élnek, onnan Horvátországon, Szlovénián és Olaszországon keresztül térnek haza. Mikor végre szóhoz jutottam, nem álltam meg, hogy rá ne kérdezzek, hova lett a nagy szabadságvágya, a függetlensége? Mert sose hittem volna, hogy egyszer férjhez megy, éppen ő, a Fekete Angyalunk, aki annyira megvetette a házasság intézményét.

Kacagott egyet, majd vállat vont. Amikor kilencvenben kiutaztam Svájcba, mesélte, a kiállításomra, eldöntöttem, hogy nem fogok hazajönni. Te is tudod, nem nagyon volt már hova. Három évig egyedül éltem kint, barátok, ismerősök nélkül. A nyelvet nem beszéltem. Igaz, olyan szabad voltam, mint még soha. Mint aki egy reggel arra ébred, hogy egyedül maradt a Földön. Ahogy teltek a hónapok, magam is olyanná váltam, mint egy lakatlan, kopár sziget, amin semmi nem terem meg. Nem alkottam, de nem is foglalkoztatott már a művészet. Kit érdekelt ott kint az én szabadságom? Kinek dicsekedhettem vele? Egymagában még szabad sem lehet az ember. Dolgoztam takarítóként, mosogattam éttermekben, dada voltam egy gazdag családnál. Csak kóvályogtam egyik helyről a másikra. A három év alatt, amíg leendő férjemet meg nem ismertem, rájöttem, hogy az a fajta szabadság, amit én szabadságnak hittem, olyan, mint Nesszosz inge: ha túl sokáig hordod magadon, rád ég, és megfojt. Capito?

Cita di Dolcinio

Éltem egyszer tizenöt hónapot a tengeren. Nem turistaként, hanem katonaként. 1984 februárjában vonultam be az egykori JNH (Jugoszláv Néphadsereg) kötelékébe, Bárba, a montenegrói kikötőváros határőri kiképzőbázisába. Amikor Belgrádban vonatra ültem, úgy éreztem, az örökkévalóságba távozom. Ha csak belegondoltam, hogy távollétemben odahaza másfél évet nélkülem öregednek a lányok, több volt, mint elkeserítő. Hogy cserébe a tengerre utazom? Az Adria egyik legszebb gyöngyszemére? Ez nem vigasztalt. Évtizedekkel korábban a Kopár Sziget rabjainak szívét sem melengette meg a gondolat, hogy száműzetésük a csodaszép Adriára szól …

A kiképzés ideje alatt a bári tengerpartból annyit láttam, amennyit hétvégenként a vendéglők teraszáról, két egymás mellé állított sörösüvegnyak között megmutatott magából. Nem kerestem vele közelebbi kapcsolatot. Haragudtam rá, akár a karsztos hegyekre, amik körülvettek, amiket negyven fokos melegben másztam meg hetente, rohamoztam gázálarcban, s talán akkor sem nehezteltem volna rájuk jobban, ha gyakorlatozás közben a meredek hegyoldalak visszalőnek rám. Az alföldre vágytam vissza, a bácskai zsíros, egysíkú, unalmas lapályra. Hat hónap után sikerült először eltávhoz jutnom, ami annyit jelentett, hogy leszámítva a tizenhat órás oda-vissza utat, éppen 32 órát töltöttem otthon. Hat havi kemény kiképzés után tizenkét kilót lefogyva érkeztem haza. Egy ebéd, két vacsora és két reggeli fért bele a szabadságba.

Miután visszatértem az olajfákkal teletűzdelt kaszárnyába (ez is volt a neve a laktanyának, Masline), egy héten belül áthelyeztek Ulcinjba, a jugoszláv–albán határra. Az ulcinji határőrszakaszhoz kerülvén, légvonalban húsz kilométert távolodott tőlem a tenger, ritkábban láttam közvetlen közelről a nagy, nedves kékséget, viszont rengeteg időt töltöttem a szabadban, kiszáradt patakmedreket, bozótosokat jártam többedmagammal meg egy félvak német juhászkutyával, a Péróval. Éjszakai lesben, a Rumija hegység innenső oldalán, a Szkadari tó sziklás partján éjszakáztunk, a gránátalmák vérpiros magvait rágcsáltuk, és az éjjellátó távcsővel a tavon át hozzánk menekülő albán határsértőkre vadásztunk. Mindenféle improvizált úszóalkalmatosságokkal, fölfújt traktorgumibelsőkkel, karjukra erősített lécdarabokkal próbálkoztak. Akiket sikerült elkapnunk, bekísértük a karaulára (helyőrségre), kaptak teát, kávét, meleg takarót.

Ott, az ulcinji helyőrségben is úgy éreztem sokáig, hogy szolgálatomnak soha nem lesz vége. Aztán ahogy csordogáltak a napok, s a laza fegyelem párosult a természetbeni mozgással, lassan ráéreztem a félnomád élet ízére. Hajnali trombitaszó, sorakozó, zászlófelvonás nem volt, ahogyan napiparancs-felolvasás sem, mint a korábbi állomáshelyemen. Reggelizni papucsban jártunk, ha nem voltunk szolgálatban, azt kezdhettünk az időnkkel, amit akartunk. A többség aludt, vagy gyufaszálból maketteket s más mütyürkéket épített magának, én közben rájöttem, s ilyen értelemben kifejezetten hasznos volt a rengeteg szabadidő, hogy sosem lesz belőlem költő. A lelassult, szinte egyhelyben toporgó időben versírással próbálkoztam. Szerencse, hogy egyedüli magyarként nem oszthattam meg senkivel a zsengéimet. Ellenben alkalmam nyílt megismerni néhány remek fickót magam körül. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia tespedt dekadenciáját idéző hangulatban, ami uralkodott körülöttünk, jámbor közöny s kényelmes nemtörődömség borított be mindent. Senkit nem foglalkoztatott, ki honnan jött, milyen Istennek imádkozott odahaza.

Olykor, ha idegen arcokra vágytunk, vagy csak megbizonyosodni szerettük volna arról, hogy létezik még civilizáció a bennünket ölelő vadonon túl, egy órányi séta után már ott voltunk Ulcinj óvárosában, végigballagtunk a kifli alakú városi strandon, megcsodáltuk a napfürdőző lányokat, aztán rendre leültünk sörözni a térre, amit Rabszolgák Terének neveztek. Így hívták: Trg robova. Fogalmunk sem volt, honnan kapta a nevét a tér, de mikor sörözés közben a szolgálatból hátramaradt napjainkat számlálgattuk, módfelett odaillőnek találtuk. A tér nevének titka negyedszázaddal s egy háborúval később, már itt, Magyarországon tárult föl előttem, mikor készülő regényemhez gyűjtöttem anyagot a városról.

Miután az Ottomán Birodalom megszállta a környéket, s a város lakossága jórészt elmenekült, Ulcinj, amit akkoriban Cita di Dolciniónak hívtak, hírhedt kalóztanyává vált. Az 1571-ben lezajlott levantei ütközetet követően egy bizonyos Alija nevű kalóz a maga 400 algériai harcosával letelepedett a már szinte teljesen elnéptelenedett városban. Kalóztanyájának és zsiványainak hamarosan olyan félelmetes híre kerekedett, hogy még a vidéket ellenőrzése alatt tartó oszmán katonaság sem szívesen húzott ujjat velük. A városnak azon a bizonyos pontján, a Rabszolgák Terén, ahol négyszáz évvel később a hűtött, párás sörösüvegek mellett bakatársaimmal civil szabadságunk visszaszerzéséről ábrándoztunk, adták-vették a kalózok a foglyaikat. Állítólag még a tizenkilencedik század végén is élt vagy ötven szerecsen család a városban, akik a fekete-afrikai kalózok (vagy rabszolgáik) leszármazottai voltak.

Mielőtt megírta volna minden idők egyik leghíresebb regényét, a sokat katonáskodó Cervantes részt vett egy afrikai hadjáraton, melynek során fogságba esett, és a hagyomány szerint a kalózok éppen ide, a mai Ulcinjba hurcolták. Azt föltételezték róla, hogy gazdag nemesi családból származik, és hogy rövid időn belül tetemes váltságdíjat kaphatnak érte. De minthogy Cervantes rangját illetően tévedtek, őkegyelme öt évig volt kénytelen raboskodni a kalózok városában, mire a családjának sikerült elegendő pénzt összegyűjtenie ahhoz, hogy szabadságát visszavásárolja. Ugyanez a legenda mesél arról is, hogy Cervantes későbbi nagyregényének női főszereplőjét, Don Quijote isteni Dulcineáját egy helybéli asszonyságról mintázta, akinek szépsége az ott töltött évek alatt megbabonázta az írót. S ha figyelembe vesszük a város korabeli nevét (Cita di Dolcinio), akár meg is bújhat némi igazság a mesében.

Ha ezt akkor, harminc évvel ezelőtt, a téren üldögélve tudom, nyilván nem iszom másképpen a sört. De meglehet, nem haragudtam volna annyira a tengerre, s a hegyekre, amik után mostanában, ötvenen túl, egyre gyakrabban sóvárgom. Nem játszottam volna a búsképű lovagot, ehelyett kihasználok minden lélegzetet, minden szabad órát és percet, hogy lássam, ízleljem, örökre magamba igyam a hegyek és a tenger közelségét, magamba zárjam illatát, hiszen, Cervantes-szel ellentétben, én legalább tudtam, napra pontosan, mikor érkezik el rabságom vége.

Alijev Murat imája

Alacsony, zömök fiú volt, alakra kicsit kockás, válla, csípője egyforma széles, a katonai zubbony úgy állt rajta, mintha akasztón lógna. Sapkáját mélyen a homlokára húzta, szemöldöke alatt apró, fekete szemeivel bizalmatlanul fürkészte maga körül a világot. Úgy hívták: Alijev Murat. Török nemzetiségű volt, egy eldugott, makedón faluból. Azt mondták róla, akkor látott életében először vonatot, amikor bevonult. Ami nyilván túlzás volt, de elárult valamit a világban való jártasságáról. Szerbül keveset tudott, ha megszólalt, keverte a török, szerb, makedón szavakat. Amikor megérkezett újoncként a szakaszomba, én már túl voltam a határőri kiképzésen, unottan tengettem napjaimat a sok frissen érkezett kopasz között, arra várva, hogy áthelyezzenek végre valamelyik határmenti helyőrséghez, ahol kisebb volt a fegyelem, és nagyobb a szabadság. Inkább vállaltam az éjszakai őrjáratokat, csak megszabaduljak a kiképzőközpont monotonságától, a szigorú, óráról órára előírt napirendtől. Az áthelyezési parancs azonban késett, s hogy ne tengjek-lengjek a körletben dologtalanul, alkalmanként engem is kirendeltek az újoncok mellé segédkezni a kiképzésükben. Az lett a feladatom, hogy Alijevet, a szerény képességű törököt megtanítsam a RUP 12-es adóvevő használatára. A Rup-12-es adóvevő egy 10 kilós fémdoboz volt, amit a menetgyakorlatok során a hátán hordott az ember, akár a hátizsákot. Századparancsnokunk, egy finomkodó, pallérozott modorú, belgrádi születésű százados, aki Marlborót szívott, és folyton pacsulitól bűzlött, és aki a nevemet rendre valami különös, angolos akcentussal ejtette ki, gyakran megállt előttünk, amikor a rádiózást gyakoroltuk, peckesen, bal hüvelykujját derékszíjába akasztva, jobbjával eltartva magától a füstölgő Marlborót, Rabert, mondta nekem, vigyázzon arra a masinára, egy vagyont ér! Maga felel érte, világos? Ő volt az egyedüli tiszt, aki magázta a bakákat.

Alijev nem sok affinitást mutatott a rádiózás iránt, elejétől fogva ódzkodott a műszertől. Mialatt az adóvevő kezelésére okítottam – és számtalanszor figyelmeztettem, hogy a nap végeztével az akkut mindig szerelje ki, nehogy lemerüljön s kifolyjon belőle a sav –, azzal is meg kellett birkóznom, hogy megválaszoljam kíváncsiskodó kérdéseit, mint például, hogy magyar létemre a sorkatonai szolgálatot miért nem Magyarország seregében töltöm? Csak lassan fogta föl, hogy azért nem, amiért ő sem a törökben. Hogy az országban magyarok is élnek? Mikor jöttek ide? És miért? Mire eljutottunk a frekvenciák beállításáig, a kódok használatáig, már túl voltunk jó pár történelemórán. Megsejtett valamit a közös kisebbségi sorsunkból, amitől levakarhatatlan lett. Tapadt rám, nem tágított mellőlem, lépten nyomon beléütköztem. Az étkezde előtt rendre mellém szegődött a sorban, a kimenőink alkalmával elkísért a városba. Egy jó fejjel alacsonyabb volt nálam, de szélesebb, testesebb, úgy nézhettünk ki messziről az aszfalton bandukolva, mint két rajzfilmfigura. Hívő muzulmánként alkoholt soha nem fogyasztott, csak limonádét, ha betértünk egy kávézóba, vagy kiültünk valamelyik móló melletti vendéglő teraszára, hogy a végtelen tengert bámuljuk, én söröztem, ő meg a jeges, zöld poharát szorongatta. A tengerrel nem tudott betelni, a nagy, kék víztükörrel, azzal valóban akkor találkozott először. Egyszer bevallotta, hogy titokban, ha senki nem látja, a délutáni szabad idejében, a kantin mögötti eldugott szegletben, kelet fele fordulva imádkozik. Az is érdekelte, én hiszek-e Istenben? Húsz éves sem voltam, akkoriban ennél lényegesebb kérdések foglalkoztattak, úgymint a napok múlásának számolása, vagy az otthon hagyott barátnő emléke. Nem hiszel? – nézett rám megütközve. Valami olyasmit feleltem, hogy nem foglalkoztat a kérdés. Hinni kell, magyarázta, mert Isten gondol ránk, lát bennünket, és ha nem okozunk neki csalódást, szorgalmasan imádkozunk hozzá, teljesíti kéréseinket. Jó, feleltem, akkor hiszek benne, te meg arra kérd az imáidban, hogy röpítsen el engem minél messzebbre innen! Megkérdezte, hogy mondják magyarul azt, hogy prijatelj? Barát, mondtam. Bárát, szólított onnantól, ha találkoztunk. Eleinte fárasztó volt ez a ragaszkodása hozzám, nyűgnek éreztem a kis török pesztrálását, de lassan megszoktam folytonos jelenlétét, mint az árnyékomat. Elárulta, hány fivére van meg nővére, megkértem, mutassa meg húgai fényképét, hátha ők szebbek lesznek nála, s bár nem értette a tréfát, előszedte szekrényéből a családi fotókat, én meg láthattam sok törököt, kislányt, nagylányt, fiatalasszonyt karján pici törökkel, meg nagymama törököt bő bugyogóban, bajuszos törököt traktoron ülve, és sok más komoly tekintetű török férfit. Apja cipész volt, ő meg pék, és elpanaszolta, mennyire csalódott, mert abban bízott, hogy a seregben majd konyhai szolgálatra osztják be. Állítása szerint tizenhat féle burekot tudott sütni, a húsostól a dióson át a káposztáson keresztül a lekvárosig, és legalább ugyanannyi féle baklávát, órákig mesélt volna a tésztafélék és töltelékeik milyenségéről, ha időben le nem állítom. Mikor csomagot kapott otthonról (és sokszor kapott, a családja rendszeresen gondoskodott róla), egyedül velem osztotta meg. Bárát, szólított meg a folyosón, ha éppen üres volt a hálóterem, s a bádogszekrényéből előhúzta a pakkot. Életemben annyi mézédes süteményt nem ettem, mint akkoriban. Megértettem a helyzetét, a magányát, a szorongását, a kiszolgáltatottságnak azt a gyomorszorító érzését, amitől nem tudott szabadulni, s amiben korábban, bevonulásom legelején nekem is részem volt.

Augusztus hónapban a tiszt elvtársak szabadságolásai miatt szünetelt a kiképzés, s mikor újraindult, számomra azzal kezdődött, hogy a századparancsnok magához rendelt. De nem az irodájába, hanem a raktárba. S mikor beléptem, ott állt ő, simára beretvált, ápolt arcán összegyűrődtek a máskor oly sima vonások, a Marlboro szinte a körmére égett, idegesen szippantott belőle, feldúltan lépett hozzám, Rabert, hát nem azt mondtam, hogy maga felel érte? Hogy történhetett ez? Megpillantottam a RUP-12-est: a sav kifolyt az akkumulátorából, már lemarta az olajzöld festéket a berendezés oldalán, nem úgy nézett ki, mintha egyhamar használható lenne. Rabert, a századparancsnok hangja már-már drámai magasságokba tört, csalódtam magában! Azt hittem, jó sora van itt mellettem, megbecsüli magát! Utánam Alijevet is behívatta fejmosásra, de amikor a kis török kijött a raportról, egyáltalán nem tűnt szomorúnak. Bárát, mondta, Isten meghallgatta imáimat, elvette tőlem a rádiót, megyek a konyhára dolgozni. Elfelejtetted kivenni az akkut, mi?, kérdeztem, pedig annyiszor figyelmeztettelek! Megrázta a fejét, elvigyorodott: Nem felejtettem el.