A pusztulás alternatívái

Serestély Zalán költészete történetekbe ágyazott líra. A szerző témái 2014-es debütkötetének megjelenése óta szinte változatlanok maradtak. Hanyatló családtörténetek, az ember kiszolgáltatottsága, az apák betegségei ugyanúgy helyet kapnak a Feltételes átkelésben, ahogy kulcsmotívumai a közös hűlésnek is. Az alkotó nem bontja ciklusokra kötetét. A verseket leginkább azonos hangulati világuk köti össze.

Pályafutásának kezdete óta Serestély versnyelve letisztultabbá vált. Szabadversei töményebbek, lírájának közvetítésmódja magasabb fokú lelki érettségről tanúskodik, magabiztosan használja a formát, verseit hibátlan zeneiséggel vértezi fel. Szépírói pályáján jól látható fejlődés követhető nyomon. A közös hűlést nem merném olvasmányos vagy akár könnyen befogadható kötetnek nevezni. Az olvasónak meg kell küzdenie azért, hogy elnyerje a versgyűjtemény bizalmát. Serestély művei csak a sokadik újraolvasás után fedik fel igazán azt az univerzumot, amelyet a költő megalkotott.

A kötet nyitóverse, az apacsend egy férfi elmúlásának mementója, akinek helyén tavak nyelik önvizüket. Igen invenciózus meglátás a hallgatások irányának követése: „apám volt akkor / a legcsendesebb halott / hallgattam / fölfele hallgatott”. A költemény a hallgatás erejét hangsúlyozza, amely még a síron túlról is átitatja az eltávozott környezetét: „hiába szállt alá hogy teste / rohadását megannyi / jámbor állat bevégezze / hallottam / fölfele hallgatott / nyolc emelet hosszan / végig fölfele”. Bár a szöveg az apa halálának állít emléket, mégsem nevezhető traumaköltészetnek. Verse nem részvétet szándékozik kelteni, a belőle sugárzó melankólia és nyugalom teszi értékessé, egyedivé. Nem a halál ténye, hanem a csend múlhatatlansága nyomasztó. A költő különbséget tesz a halottak csendje között, amikor azt állítja: „az én apám volt / a legcsendesebb halott”. Két alkalommal is kitér a nehézségekre a családfő életében: „fénytelen ünnepek / a folyton félrenyelt leves / televizelt ágyak”, „halottaságya gennyes / paplanát-párnáját iszonnyal / két ujjra csípve”. Az első felsorolást az apa életkorát tematizáló versrészletbe ékeli a szerző, mintegy kettévágva az ötvenhét év üledékének költői képét. De sokkal erőteljesebb hatást kelthetett volna, ha a fénytelen ünnepekre és televizelt ágyakra vonatkozó felsorolás kimaradt volna a versből, mert néhány sorral lentebb ismét felbukkan a „gennyes paplan” jelzőszerkezet, amely egyaránt értelmezhető a halál kegyetlensége és az ágyhoz kötöttséggel járó nehézségek metaforájaként.

Az álmaira a part a felejtés folyamatának rekonstruálása. A költő érzéki képeken keresztül láttatja ennek mibenlétét. A szél, a homok és a vízpart ugyanis mind-mind összekapcsolható azzal, ahogyan elménkben bizonyos dolgokra homály borul. A vers fokozatosan építi fel a nememlékezés formáit. Serestély először a szélhez, majd a partjahagyott bárkához, később a vízparthoz, végül pedig a dobozából kihúzott cigaretta visszagyömöszölésének nehézségéhez hasonlítja a felejtést. A vers építkezési folyamata azért különleges, mert a tenger és a víz motívumából bontja ki a dohányzás részleteit: „úgy nem emlékszik anyám / ahogy frissen bontott dobozba / képtelenség visszagyömöszölni / az első kihúzott cigarettát”. Kezdetben markánsnak tűnhet a váltás vízpart, szél és cigaretta között, a verszárlat azonban közös nevezőre hozza a képeket: „úgy nem emlékszik anyám / mint bevont vitorlákra a passzát / álmaira a part / homokra a partjahagyott bárka / rágyújt ha kérdezem / s nem emlékszik / hűlt öklökre / s bevont / vitorlákra.”

A kötet családtörténeti versgyűjteményének következő darabja, az apatheia a nagymama elméjének leépülését követi nyomon, amely a közös hűlésben megjelenő pusztulási „alternatívák” egyike. A halált, betegséget vagy veszteséget tematizáló versek patetikussá, érzelmileg túlfűtötté válhatnak. Serestély Zalán nagymama-verse azonban a maga egyszerűségében válik igazzá. A költő transzcendens töltetet ad a demencia tüneteinek, majd a vers zárlatát egy profán megnyilatkozással teszi emlékezetessé: „amikor hónapok múlva / magányát meglátogattuk / féltünk arcon csókolni / ő pedig inkább / a banánról kérdezett / hogy vittünk-e neki.” Az alkotás a betegség súlyosbodásának fokozatai szerint építkezik. Eleinte föl-fölbukkan a színlelés, az idős asszony büszkesége, bizonyítási vágya, hogy családja tudtára adja, nem is annyira súlyos az állapota: „felőlünk csak úgy érdeklődött / hogy a fiúcska? hát a leányka? / − eleinte mindig / szünetet tartva kettőnk között / hogy azért anyám is érezhesse / csak a nyelve felejt.” A kór előrehaladtával a színlelés megszűnik, az egyén emlékezőtehetsége pedig úgy oldódik fel, mint vízben a mészkő. A vers központi motívumaként megjelenő demencia szomorú csoda is lehet, hiszen egy idő után az unoka több lesz, mint egyszerű név: „egy csoda folytán / ami az Alzheimer / több lehettem / mint puszta nevem / ez a kéretlen örökség.” A gyerek túlnő az identitásképzés nevekre alapozottságán, és leírhatatlanná válik. A felejtés mindent elsöprő, felszabadító erőként portretizálódik a versben: „később / amikor már a nemek / sem kötötték meg / történelemből kiszakadó emlékezetét / csak a kicsiről / és a nagyobbikról faggatta / anyámat néha.”

A maradt a felejtésre emlékezik: „tizenkét év elfelejteni a nyelvet (…) ez a legnehezebb / mondják politikai foglyok / úgy felejteni hogy még emlékezz / miért viseled el.” Az elfelejtett és békétlen nyelvek kérdésköre az Isteni színjátékra reflektál, felidézve a Dante homlokába karcolt hét P-t, azaz főbűnt: „a békétlen nyelveknél érdemes kezdenünk (…) ki-ki a saját mércéje szerint / s tekintettel a bevésésekre / melyeket nyelvhúsán ejtettek.” Az allúzió azt a kérdést veti fel, letörölhetők-e nyelvhúsunkról a karcolások úgy, ahogy a P-k eltűntek Dante homlokáról. Az urak minden kontingencián a globalizáció okozta változásokat állítja középpontba. Érzelmeink felszínesekké váltak, külső eszközökre van szükségünk előidézésükhöz: „orrcseppel és műkönnyel / locsolják hullánk.”

Nemes Nagyhoz hasonlóan Serestély Zalán költészete is a növényekhez fordul. Az omorika című darab egy fa pusztulásának története, a család kedvenc fenyőjét áldozati szerepkörben láttatja. Annak ellenére, hogy hangulata cseppet sem vidám, a kezdősorokban Serestély különleges humora mutatkozik meg: „Picea omorika – állt / a cserépen latinul / egy ideig beértem ennyivel / az »omor« románul ’ölés’-t jelent / karácsony táján / szinte jól állt neki / a kicsinyítőképzős halál.” „És a növények, a végképp védtelenek, / akiknek szárát a szemétvödörbe dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) a keresztről-levétel / után, a növények poros rémületükben” – írja Egy pályaudvar átalakítása című versében Nemes Nagy Ágnes. A védtelenség és a csend az, ami Serestélyt is megragadta a fenyő szenvedéstörténetében: „olyan a haldoklásuk / akár a hangtalan üvöltés / s mert hangtalan / talán végtelen is (…) most karácsony / közeleg megint / és elképzelem / hogy fűrész alatt / felsikít a húsa / hogy majd eltemetjük.”

A jövel éhség a szükség himnusza. Átformált áldás, amely az éhséget, nélkülözést hivatott hangsúlyozni. A keresztény imádságok továbbgondolása, asztali áldás az ürességhez: „jövel éhség / légy vendégünk / jövel éhség / vedd el késünk / légy reményünk.” Egymásból sarjadó képeket vonultat fel a vers, amelyeket az álom tart össze, és amelyek végül Istenben egyesülnek: „álmomban / állatnak láttam / álmomban rés volt az álom / rés volt az állatnak / teste / álmomban / éhes az állat / álmomban / éhség a teste / álmomban éhség az állat / istennek / isten a teste.”

Serestély szabadon, de következetesen használja a versformákat, királyi magtár című költeménye méltó látlelete ennek. Rövid sorait meg-megszakadó dallamvezetés jellemzi: „hajnal vagy / inkább / túl szétzárt rekesz / iszapban állat / iszapban neszez / inkább csak ne nézd / inkább csak ne ezt.” Visszatér az apa motívuma, aki továbbra is csak árnyéka önmagának: „a kórházban / már nem beszélt csak írt / jól állt neki / ez a szűkszavúság (…) az ápolónők azt hiszem / irtóztak tőle / vonástalanná arcát / hiába varrták.”

A földnek arccal a mindennapok érzéketlen játékát jeleníti meg a jóhiszemű emberekkel: „nyisd ki a szádat / nyisd ki s én megtöltöm / ő kinyitotta és reggel / amikor a földnek / arccal ébredt / sárral volt tele a szája / szarral és szeméttel.” Olyan történetek is lehetnének ezek, amelyek a közvetlen környezetünkben zajlanak, mégsem vesszük észre őket: „csak a kövek / látták ahogy lángol / hogy maga alá csinál / de többé nem szégyenli.”

fekete jószág című versében a szerző akár Babits Mihálynak is üzenhetne arról, ami korunkban zajlik. A vers a fokozatosságra épül: állattól az ember felé halad, ez azonban nem létesít hierarchiát a két entitás között. Mindenki egyformán kiszolgáltatott, az ember ugyanolyan könnyen válik az illegális munka áldozatává, mint ahogy a kutya sem tud már ellenkezni, ha a folyóba dobják: „fekete jószágot álmodtam én / nem álom volt hozta a Szamos / fekete szemében fekete bolygó / fekete kutyát sodort a folyó / és fekete minden nemcsak az állat (…) fekete munka és fekete falvak / fűtetlen házak és bevert ablak / fekete munkások fekete útja / fekete eurók aranyra fújva / fekete dzsipekben fekete ügyek / lányanyák mellén fekete rügyek.”

A közös hűlés úgy szemlélteti a világ árnyékos oldalát, hogy nem veszi védelmébe az áldozatokat, és nem ítélkezik a „gonosz” felett. Serestély Zalán legújabb kötete szembesítő útra hív, és olyan szemszögből láttatja velünk az elmúlás fokozatait, amilyenből még aligha nyílt alkalmunk látni azt.

Serestély Zalán: közös hűlés. Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2019.