„Hogy könnyűek legyünk”

Isten hét nap alatt teremtette a világot. Halmosi Sándor pedig hét nap alatt írta meg a könyvét! Feladattudata van. Tenni akar. Próbálja összerakni, összefércelni a világot, amelyen a szakadás jelei mutatkoznak. A szintézis foglalkoztatja, az egységes egésszé formálás folyamata, a struktúrák működése, a működési hibák feltárása, javítása, a világ emberivé csiszolása. Ehhez keresi az utat és az útitársakat. Párbeszédet folytat, kérdez, elmélkedik. Máskor magányos monológgá váló perbeszédet zúdít az olvasóra.

Halmosi Sándor vonzódik a különlegeshez, az egyedihez. Például Csontváryhoz. A különchöz. A meg nem értett zsenihez. Aki kereskedősegédként, majd gyógyszerészként dolgozott, emellett jogot hallgatott, hogy végül otthagyva csapot-papot festőiskolai kurzusra iratkozzon be Hollósy Simonhoz Münchenben. Halmosi matematikusnak készült. Németországba költözött. Dolgozott gyógyszergyárban, volt eladó, ipari festő és mozigépész. Tűzzománccal is foglalkozik. És persze ír. A Hadik-házban él Budán, néhány méternyire Csontváry régi műhelyétől.

De nem csupán ennyi életútjuk közt a párhuzam. Csakúgy, mint Csontváry, Halmosi is szereti az áthallásokat. A finom célzásokat, utalásokat, amiben az olvasó magára talál, magára ismer, ahová beépülhet. Azért kell „a versben mindig egy üres hely” (Egy molekula), hogy az irodalmi szövegeket böngésző magányos elme se csak külső szemlélőként tekintsen erre a világra, hanem része és részese lehessen.

Nem véletlen, hogy Pilinszkytől vett mottó vezeti fel a kötetet: „Mise ez. / Utolsó áldozás.” (Január), hiszen ez nyomban eligazítási pontot nyújt a kötet címéhez: Napszálkák. Lássuk, hogyan is fogalmazott Pilinszky: „»Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával / – tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek.« / Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. / Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, / és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.” (Naplórészlet). Ez a pilinszkys világlátás és szemlélet követhető nyomon Halmosi költészetében. Mondhatni: ez az alap. A folytonos keresztre feszítések és újjászületések, a veszteségekből fakadó hiányok felismerése, feltárása. Egyértelmű és világos út ez, olyan, mint az egyszeregy. De az utat végig kell járni. Az életet is tanulni kell, megismerni, tisztába tenni. Erre tesz kísérletet új könyvében a Napszálkák alkotója.

A négy ciklusra bontott kötet első szakasza (Olyan erős) birkózásainkról szól, a megkerülhetetlen küzdelemről, ami nélkül nem azok vagyunk, amikké lenni vágyunk. Ennek ad hangsúlyt a ciklus címadó verse, melyben világossá teszi a költő, hogy mindenkori jelenlétünk a világban egyúttal a gondviselés jelenléte is. Boncolgatja a mulasztásainkat, a tévedéseinket és a vakvágányokat is. Mindezt nem egyszerű megfogalmazni, hiszen sok a zsákutca, a veszély, az elaknásított terület. Ugyanakkor az emberi szellem a századok során rengeteg mindent feltárt, felismert, körülírt. Miként azt a Prédikátorok könyvének első fejezete is kimondja: nincs semmi új a nap alatt. Erre reflektál Halmosi – Szabó Lőrincre (is) utalva – a Semmiért egészen című versében: „Szinte mindent kimondtak már, alig lehet / közlekedni a sok taposóakna között, mégis, / becsukott szemmel is át lehetne rohanni. / Nincs már gondolat, ami ne robbant volna / fel, nincs ember, aki visszatartana.”  

A kisiklások, a félrecsúszások az emberi természet tartozékai. Problémák voltak és lesznek. Sérülések is. Adunk és kapunk is. A mindennapok próbatételek. „Aki pofozni nem tud, bírnia kell a pofonokat” – írja Halmosi (A 10. elem). Gyógyír erre a vigasztalan világra csak az odafigyeléssel párosuló szeretet lehet. „A Salvator-kápolnából küldesz esemest, / Mester-és-Margarita-giffel. / Belecseng az éjszakába. / Csenddel lájkolom. / Reggelre lemerülünk.” (Ha kimondom). A megmaradáshoz, a továbblépéshez olykor elég egy biztató mosoly, egy huncut összekacsintás, egy simogatás, egy éterből érkező üzenet. Csak legyen velünk az a másik.

Néha az út véget érni látszik. Az öröm elhalványul, a mosoly lehervad arcunkról, és a szívben visszavonhatatlanul beesteledik. Erről a „besötétedésről” szól a kötet címadó versét is tartalmazó második ciklus. „Milyen öröm az, amit csak úgy el lehet rontani…” – kérdezi a költő. Nos, az ember erre is képes. Mert ügyetlen, tapasztalatlan. De meg kell tanulnia küzdeni, „Mert nem az a dolgunk, / hogy könnyű legyen. / Hanem hogy könnyűek legyünk. / Ha mégoly nehéz is.” (Mária kútja).

A sors nem tapossa ki az utat. Azt mindenkinek magának kell végigjárnia. És nem lehet folyton csak előre haladni. Néha meg kell hátrálnunk. Máskor pedig küzdeni fogcsikorgatva: „Azt mondod, drámákban élek, / azt mondom, talán. / És annyit még: félek. / Azt mondod: ennyi volt, / azt mondom, ennyi se lesz, / ha kihúzzuk fogát a fénynek” (Görög dráma I.). Életünket tragédiák kísérik. Gyakran veszítünk, s a veszteség mindig fájdalom. De a kimondhatatlanra is meg kell találni a szavakat. A fonákságokra is. Itt zárkózik fel az első ciklusban hangsúlyozott szeretet mellé a hit: „Elestél, mert hittél. / Felálltál, mert elvesztetted a hitedet.” (Stációk).

Erre rímel a 3. ciklus (Apokrif), amely a hitehagyottak gyűrűjébe zártan is a megerősítést hangsúlyozza. Lehet gúny és kacaj tárgyává tenni a krisztusi tanításokat, lehet elavultnak, idejétmúltnak, korszerűtlennek beállítani, sőt ki is lehet dobni őket, de nem ez az út vezet előre. Kontár módon összetákolt jelenünk, ez az agymosott és önpusztító világ nem akar tanulni a példákból. Ugyanazt az utat járja kétezer éve. Bedől a kufárok szavának, kételkedik a Tanítóban. Mint azok ott régen Jeruzsálem utcáin: „És mindig összesúgtak a háta mögött, és kinevették. /… / De sose néztek a szemébe. Kigúnyolták / és leköpték azokat, akiket meggyógyított.” (Apokrif). A tanítványok dolga nem változott. Ugyanaz a szerepük, mintha az ősi keleti kultúrák hírvivői lennének: az üzenetet célba kell juttatniuk. „Aztán szétszéledünk, mint az apostolok. Om. / Nem térítünk meg senkit, nem oldozzuk fel / magunk. Azt mondjuk, ami van. Ha szólít, / követjük.” (Aztán szétszéledünk)

Persze nem minden fogalmazható meg szavakban. És nem is kell mindent szótárosítani: „Amit nem mondunk ki, felírják az angyalok. / Amit ők sem adnak tovább, eget tart.” (A margó alatt) A világ kettősségekre, ellentétekre épül. Ezek a mindennapjaink részei. Hideg és meleg, jó és rossz, bátorság és gyávaság, szeretet és gyűlölet, emlékezet és felejtés, világosság és sötétség, vidámság és szomorúság, szabad és tilos, igen és nem, élet és halál. „A tapasztaló én tapasztal, de nem emlékszik. / A narráló én arra is emlékszik, ami nem történt / meg” (Dichotómia).

Lehet válogatni. Lehet selejtezni. Lehet tiltakozni, szembeszegülni, vitatkozni. De csak korlátok között. „A szeretet nem opponálható.” (Karantén). Egyébként pedig „a végén úgyis ketten maradtok. / Te és a sírás.” (Zombiapokalipszis Dosztojevszkij-módra). Ez a legfontosabb mondanivalója a záróciklusnak, amely egy kis költői játéknak is teret enged. Ebben a szerző kortárs alkotók (Turczi István, Demény Péter) soraira rögtönöz szöveget.

Miként ajánlásában Visky András is megfogalmazza: „Precíz, angyalsűrűséget megbízhatóan mérő költészet” Halmosi Sándoré. Egyszerre komoly és játékos. Élve boncoló és gyógyító. Bátorító és figyelmeztető. „Ha sok a fény, szemet hunyunk. / Sok a fény. Nem hunyhatunk szemet” (Kali-juga-tangó). Halmosi Sándor póztalan költő. Nem díszíti túl a mondanivalóját. Szikár, köznapi szavakat használ. A sziklamászó bátorságával nyúl az egyszerűhöz, a természeteshez. Ami biztonságot ad, otthonosságot teremt. Olykor diskurzusokat folytat, faggat, provokál, máskor szavak mögé lapul, rejtőzködik – vagy útra kel, beláthatatlan, messzi vizekre evez. Verseit olvasva néha az olvasó is szökevénynek érezheti magát.

Halmosi Sándor: Napszálkák. Gondolat Kiadó, Budapest, 2020.