Diadal a nyelven, a halálon

Talán mindenki találkozott már azzal az internetes játékkal, amiben olyan kérdésekre kaphat választ, hogy mi lenne, ha irodalmi személy, görög isten, történelmi alak, gyümölcs, fa stb. lenne, és nem éppen, az aki. Sosem gondolkodtam még azon, hogy a bánat mi lenne, ha nem bánat volna, illetve mi is tulajdonképpen. Max Porter megtalálta rá a választ: a bánat egy tollas állat, egy varjú, amely váratlanul és kéretlenül beköltözik egy apához és két ikerfiához.

A bánat egy tollas állat című, többszörös díjnyertes – Sunday Times: „Az év fiatal írója”; Guardian: „Első könyv”; Dylan Thomas-díj – könyvről elsőre Emily Dickinson Tollas kis jószág a remény („Hope” is the thing with feathers) című verse juthat eszünkbe. A regény eredeti címében (Grief is the Thing with Feathers) ez a vers köszön vissza, és a szöveg is egy Dickinson-idézet átiratával kezdődik.

A bánat és remény kettőssége teszi a regényt többek között izgalmassá és szerethetővé. Vannak dolgok, amik felfoghatatlanok, és olyan nehéz velük szembenézni, hogy csak korlátozottan tudunk szavakat találni rájuk, már ha egyáltalán tudunk. „Meghasad a szív”, „az élet már nem ugyanolyan”, „azóta ürességet érzek”, „nem találom a helyemet”, „valami örökre megváltozott”, „hiányzik” és „őrjítően fáj”. Max Porter hősei anyát, feleséget vesztettek el. A szerző megkísérli a lehetetlent, túllép a nyelv közhelyein, új nevet ad a megnevezhetetlennek, és megfogalmazza a megfogalmazhatatlant. Teszi mindezt három hangon, az apa, a fiúk és a varjú hangján.

A szeretett feleség váratlan halála után az apa a fiúkkal magára marad egy olyan világban, amiben korábban otthonosan mozogtak, és aminek középpontjában az anya állt. A férfi ül a nappaliban, és azon gondolkodik, hogyan tovább. „Úgy éreztem, a bánat négydimenziós, absztrakt, halványan ismerős. Fáztam. A barátok és rokonok, akik velünk voltak, és támogattak, már mind hazatértek a saját életükbe. Amikor a gyerekek lefeküdtek, a lakás értelmét vesztette, semmi sem mozdult.”

A hogyan továbbra pedig nem találnak választ sem a határtalan fájdalomban, sem a rokonok és barátok életszerűtlen reakcióiban, sem az erőtlen vigasztalásokban és az üres tanácsokban a továbblépésről. Ekkor érkezik meg hozzájuk a varjú, akinek az első mondata egy artikulálatlan károgás után így hangzik: „Nem hagylak el, amíg szükséged van rám.” Nos, a varjú nem egy tapintatos kedves néni, aki süteményt süt az árva gyerekeknek, és ha látja, hogy zavarja a gyászolókat, akkor csendben magára hagyja őket. Épp ellenkezőleg. „A rothadás sűrű illatát éreztem, a már épp nem ehető étel édeskés, bolyhos bűzét, a mocsár, a bőr és az élesztő szagát… Egy fényes, szurokfekete szem, mint az arcom, akkora, lassan pislog bőrszerű, ráncos üregében, kitüremkedik egy focilabda méretű heregolyóból” – írja le az apa első találkozásukat.

A könyv hősei az egyetlen logikus választ adják az őrületre: nem harcolnak a váratlan betolakodó ellen, rábízzák magukat a varjúra. Ezzel a klasszikus segítő egészen új külsőt kap, az apa elfogadja, hogy életének ebben a szakaszában a megszokott túlélési módszerek nem működnek, engednie kell egy sokkal nagyobb és kiszámíthatatlanabb erőnek, mert nincs más választása. És ha így dönt, jól teszi. Mert ott, ahol az ember csatát veszteni látszik – hiszen nemhogy a teljesen új, értelmét vesztett élettel nem tud megbirkózni, de még a következő órák fájdalmával szemben is eszköztelen –, ott a varjú végül győzedelmeskedni fog.

A varjú, azaz a bánat tehát beköltözik az apa házába, tudatába, és arra sarkallja a családot, hogy megéljék a gyászt. Egy megbomló elme, a széteső lélek útkeresése, eltévedése ő. Barát, ellenség, pszichiáter, anyapótlék, a mesék mitikus madara. Pokolra szállás, útkeresés. Ő az út maga. És nem válogat az eszközökben. Védelmez, tanácsokat osztogat az apának készülő könyve megírásához, segít, miközben bánatos gyermekekkel és a gyászukkal táplálkozik, kegyetlen játékokat játszik. Arra kéri a gyerekeket, hogy rajzolják le az anyukájukat, azzal az ígérettel, hogy feltámasztja azt, amelyik a leginkább hasonlít az igazira. Persze, nem tudja tartani az ígéretét. Sír. A gyerekek dühükben megsütik őt.
Nem számít. Mert az összezavarodott lélekhez vezető utat fáradhatatlanul töri tovább a varjú csőrével, ami fáj, minden cselekedete abszurdnak hat, logikátlannak, gyakran kegyetlennek. Kellemetlen lakótárs, cinikus, obszcén és türelmetlen, piszkot hagy maga után, de védi a fészkét, gyakran ölbe veszi a gyerekeket, és ami a legfontosabb, tele van szeretettel. Elűzi a lelketlen démonokat, akik ugyanúgy bekopognak az apához, ahogyan egykor ő ahhoz a családhoz, ahonnan a remény elköltözött. Akik beköltöznének az üresen maradt szívbe. A varjú ott van akkor is, amikor az apa eltűnik, mert a gyász egészen maga alá temeti őt. Segít a fiúknak is a mindennapokban. Az apa így látja őt: „Lenyűgöző ez az állandó átjárás Varjú természetes énje és kulturált énje között, dögevő és filozófus között, a teljes élet istennője és a fekete folt között, Varjú és az ő madársága között. Mintha pont ugyanilyen átjárás lenne bánat és élet között, akkor és most között.”

A nyelvvel való harc végig a regény egyik központi kérdése. Első részének címe is ez, Az éjszaka nyelve. „Olyan dolgokra is képesek vagyunk, amelyekre más szereplők nem, például bánatot eszünk, megszületlen titkokat, és teátrális csatákat vívunk a nyelvvel és Istennel” – vallja magáról a varjú.

Az apa irodalmár, aki éppen Ted Hughes Varjú című művén dolgozik. Ted Hughes ezt a művét felesége, Sylvia Plath halála után írta meg, az apa pedig még felesége életében kezdett el dolgozni rajta, és igyekszik végső formát adni neki. A könyv fordítójának, Totth Benedeknek nem volt könnyű dolga. A könyv ugyanis nem követi a klasszikus elbeszélések fonalát, az író a történteket különböző nézőpontokból mutatja be, azokhoz más-más kifejezési formákat társít, és nem idegenek a műtől a szabad asszociációk, ráadásul sok irodalmi utalást is tartalmaz.

Az abszurdnak ható történetben vannak olyan részek, amikről azt gondoltam, nem lehet kitalálni, biztosan saját élményből merített az író. Ilyen az, amikor a fiúk csodálkozva jönnek le a lépcsőn, már tudják, hogy valami visszafordíthatatlan történt, de nem értik, miért van ilyen csend, miért nincsenek szirénázó rendőrségi autók, mentők, miért nincs nagy bejelentés, miért nincs új nyelve a tragédiának. És nem tévedtem, egy interjút olvasva a szerzővel kiderül, hogy Max Porter is elvesztette az édesapját hatévesen.

A könyv három fejezete, Az éjszaka nyelve, a Fészek védelmezése, a Távozási engedély lassú tisztulás. A középső részben, ahol az apa végre képes tisztán megfogalmazni olyan egyszerű gondolatokat, hogy mi hiányzik neki a régi életéből, sejtjük, hogy a történet végére a varjú elhagyja a családot, elengedi a fiúk és az apa kezét. „És ezzel vége a bánatnak? Nem, dehogy, a reménytelenségnek van vége.”

A könyv utolsó bekezdésének „dala” szavát sokadszorra is „diadalnak” olvastam. Talán nem véletlenül. Mert látszólag a gyász, de mégis a szeretet és a remény diadala ez a könyv. „Ha a Varjú tanított neki valamit, hát az az állandó egyensúlyozás volt. Egy kevésbé mocskos szó híján: hit.”

Max Porter: A bánat egy tollas állat. Jelenkor, Budapest, 2020.