Marcika egy óvatlan pillanatban megkaparintja az őrizetlenül hagyott kisautót. Andris építette, de ez őt hidegen hagyja. Ahhoz képest, hogy alig múlt egyéves, egészen határozottan tudja, hogy mit akar. És ő valamit mindig akar. Általában ugyanazt, mint a bátyja, vagy épp amivel nővére, Ágika játszik. Andris rádöbben a lopásra, és persze nem hagyja annyiban. Most vehemens tusa következik. A nyögésekkel, kiabálással tarkított dulakodás során a versenykocsi elemeire esik szét, és mint miniatűr, színes jégeső, kopogva hull az étkező járólapjára. Andris paprikavörös fejjel ront be a fürdőszobába, ahol épp a reggeli borotválkozásomhoz készülődöm. Sírásba fúló hangon panaszolja:

− Apa, nézd, mit csinált már megint! Mindig mindent elront!

Kilépek. Első reakcióm ösztönös. Kedvesen, de azért határozottan rászólok a törpére:

− Marci! Nézd, mit tettél! Látod, összetört Andriska kocsija! Légy szíves, ne vedd el tőle legközelebb!

Marcuska sötétbarna bociszemeivel vizsgálja a lábacskái előtt heverő műanyagdarabokat. Nem lép rájuk, de tappancsának ujjacskái váltakozva emelkednek kis szandijában. Bűntudata van, ez világos, jogosnak érzi az elmarasztalást. Ha nem volt még egyéves gyereked, talán azt gondolhatnád, hogy túl fiatal a bűntudathoz, és hogy igazából nem is értheti, mi zajlik vele vagy körülötte. Ezt határozottan cáfolnom kell. Persze, kicsi még a fiú, és mit lehet tenni, őt is érdekli az autó. Egészséges kölyök. Andrist ez cseppet sem vigasztalja. Hm… azért, mondjuk, ő sem ártatlan. Ha kicsit taktikusabb lett volna (mégiscsak hatéves már!), talán megmenthette volna a járgányt. Igen, be kell lássuk, hogy forró fejjel, pusztán ösztönből cselekedett, aminek egyenes következménye a romokban heverő játék. Legalább egy kicsit örökölt volna az én türelmes természetemből! Könnyebb dolga lenne…

− Andriska − szólítom meg szelíden.

− Igen apa?

− Miért lettél ennyire mérges?

− Azért, mert Marci elvette az autómat!

− És utána mi történt?

− Vissza akartam venni tőle!

− Elkérted?

− Nem kértem! Ő sem kérte, úgy vette el...

− Persze, ő úgy vette el. De te nagyobb vagy, szerintem jobb, ha visszakéred ilyenkor.

− Úgyis tudom, hogy nem adja vissza!

− Andriskám, először mindig vissza kell kérni. Magyarázd el neki, hogy te készítetted, és a tied, te szeretnél vele játszani – tanácsolom.

− De ha nem adja vissza?

− Ha többszöri kérésre sem adja vissza, akkor más a helyzet. Akkor mondd meg neki, hogy el fogod venni tőle, és csak aztán cselekedj!

− De apa, én építettem, és játszani akartam vele, csak egy kicsit hagytam ott. Aztán Marci összerombolta!

− Nono! Az autó akkor esett szét, amikor te is húztad.

− De apa, szerinted hagynom kellene, hogy mindig mindent elvegyen?

Hm… hát, igen, ez egy fontos kérdés. Eszembe jut Cseka, az unokabátyám, aki a kilencvenes évek Dallas-mámorában vetette fel a gyereknevelés örökérvényű dilemmáját: „Na, most akkor Jockeyt vagy Bobbyt faragjak a fiaimból?”

Nem akarom, hogy a gyerekem örök balek legyen, olyan, aki inkább mindig félreáll, és belül őrlődik, ha elvesznek tőle valamit. Aztán húsz év múlva meg majd valami pszichológus kezelje, mert most, borotválkozás közben az apja rossz vágányra terelte. Azt már nem!

− Nem, nem hiszem, hogy hagynod kellene – válaszolom.

Most csönd áll be. Ez nem amolyan hatásszünet – bár annak pont itt lenne a helye –, csak egyszerűen fogalmam sincs, hogy folytassam. Aztán eszembe jut valami.

− Andriskám, tudod, van egy mondás: élni és élni hagyni.

Néz rám a nagycsoportos szemeivel. Érzem, hogy erről a pontról valahogy újabb lendületet lehetne venni. De hogy? És merre? Legjobb, ha kérdez az ember, azzal időt nyerünk.

− Szerinted mit jelent ez?

− Nem tudom, apa – rázza meg fejét.

− Az élni és élni hagyni annyit tesz, hogy vannak olyan helyzetek, amikor te el akarsz érni valamit, de azt úgy teszed, hogy közben ne vegyél el mindent valaki mástól.

Andris a homlokát ráncolja, én meg tovább nyomom.

− Arra gondolok, tudod, hogy ha adsz Marcinak néhány legót, akkor talán el lesz foglalva azokkal. Nyomogatja, megpróbál építeni valamit magának, és nem fog küzdeni a te kocsidért.

− De apa, nekem mindegyik kell! És én kaptam őket, az összes az enyém!

− Így van. De ha mindegyiket magadnak tartod meg, akkor egyáltalán nem fogod tudni Marcit irányítani. És azt kaparintja majd meg, amit ő akar. Lehet, hogy pont a legfontosabb alkatrészeket. Mondjuk, egy kereket! Vagy kettőt! Vagy akár az összeset!

− De apa, én egy szuperautót akarok építeni!

− Oké. Én ezt értem, de a szuperautód szétesett.

− Igen, mert Marci elrontotta!

− Szerintem Marci is és te is benne voltatok ebben, vastagon. Persze, Marci sokkal jobban.

− De apa, ha nem veszi el, akkor még most is jó lenne!

− Aha. Igaz… de… Andris, mit gondolsz, hogyan tudnád megelőzni az ilyen helyzeteket?

− De apa, elvette, érted? Én csak vissza akartam venni tőle!

Tipikus patthelyzet. Nyomom a magam rizsáját, ő meg a sajátját. Nekem kellene valahogy megtalálnom az irányt, vagy nem? Na, talán most ez:

− Világos, Andris, de például, ha nem erőszakkal akartad volna visszaszerezni, hanem, mondjuk, szép szóval, akkor nincs ez a dulakodás, és a kocsid is megúszhatta volna, nem gondolod?

− Máskor is kértem, és nem adta vissza!

− Rendben. De az eredmény nem jó, ezt látjuk, mert az autód most darabokban hever.

− De mit csináljak? Mindig mindent tönkretesz!

Hosszúra nyúlik ez a parttalan vita, kicsit felpörgetem:

− Andriskám, először is te vagy a nagyobb. Ő meg alig múlt egyéves, igaz? Szerintem legközelebb adj neki legókat, hogy ő is játszhasson! Egyszerűen szúrd ki a szemét néhánnyal!

Megdöbbenve néz rám.

− Ja, nem úgy igaziból, szóval, ez csak egy… egy mondás. Pont olyan, mint hogy „tömd be a száját valamivel”, vagy ilyesmi…

− Legóval? – kérdezi meghökkenve.

− Dehogyis legóval! Azaz, hogy igen, legóval, de nem úgy…

Egy fél lépést hátrébb lép, szemei kikerekednek. Végigmér. Úgy tűnik, hogy már nem egészen biztos abban, hogy tudom, mit beszélek. Ebben, mondjuk, nem sokat téved.

− Huh. Szóval… ö… Andris, ne nyomogasd igaziból a szemét, meg ne is etesd legóval, nem hiszem, hogy nagyon jólesne neki… érted? Csak úgy adj a kezébe néhányat! Világos már? Ha el akarja venni a te autódat, akkor meg ne dulakodj vele! Mondd meg neki, hogy az a tied. Aztán kérd meg, hogy adja vissza!

− És ha nem adja?

Már megint ez a kurtán odavágott negatív kérdés! Hogyan lehet így hozzáállni? „Nem adja”, meg „elveszi!” Ezért van ott, ahol van. Kezdem elveszíteni a türelmemet.

− Ha nem adja? Akkor kérd még egyszer! Határozottan, de ne kiabálj vele! Ha még akkor sem nyújtja oda, akkor mondd meg neki, hogy meg fogod szorítani a kezét! Ha még ekkor sem fogad szót, akkor tedd is meg! Ja, de ne azt szorítsd persze, amiben a kisautód van, hanem a másikat, tudod… ja, és ne túl durván, csak épp annyira, hogy érezze, te vagy az erősebb.

− Értem, apa.

Gondosan összegyűjti a színes alkatrészeket. Figyelem, ahogy beszélgetésünk során fejlődik csodálatos kis egyénisége. Csak még egy mondat:

− Andris, kérlek, ne üvölts vele, ne is csapj rá. Csak egyszerűen beszélj hozzá határozottan, és cselekedj! Próbáld megoldani a problémát kulturáltan, ésszel, fölösleges erőszak nélkül!

− Jó, apa. Kimegyek a konyhába, ott építek.

− Még valami.

− Igen? – sóhajt, már menne.

− Amit készítettél, az tényleg klassz volt. De, tudod, ha a legrosszabb történik is, és mondjuk, szétesik, akkor sem érdemes nagyon bosszankodni miatta.

− Nem? – döbben meg. – Miért?

− Azért, mert ez csak egy tárgy. Érted? Csak egy darab tárgy. Egy legóautó. Pótolható. Ahogy megépítetted, ugyanúgy tudsz építeni majd egy ugyanolyat, vagy még akár egy jobbat is.

− De apa, olyan jót, amilyen ez volt, már sohasem fogok!

− Dehogynem!

− Jó, apa – hagyja rám −, kimegyek a konyhába.

Távozik. Elégedett vagyok. Rászántam az időt, az energiát, és sikerült a konfliktushelyzetet úgy megvitatni, hogy abból biztosan tanult is. Hmm… fogékony korszakában van a kölyök. De ha valami, akkor ez tényleg megéri! Mégiscsak egy emberke fejlődését egyengetem!

Bekenem az arcomat a habbal. Kezembe veszem a borotvát, és a kézi hókotróval a jobb pajeszomtól az állam felé indulva eltávolítok egy csík fehér habot. Tetszik, ahogy a háromélű penge sima felületet hagy maga után. Tökéletes harmónia. Néha kedvem lenne elnyújtani ezeket a ritka, szombat reggeli kegyelmi állapotokat…

Hm. De mi ez? Honnan jön ez a szuszogás meg nyögés? Hátrafordulok. A látvány cseppet sem szokatlan. Marcikánk már nem legózik, nem. Ellenben szép csendesen beosont mögém, és épp most kapaszkodik a mosógép meg a fürdőkád közti műanyag ládára, melyben hajszárítót és egyéb fürdőszobacikkeket tárolunk. A kis lurkót a készülék gombjai izgatják, imádja azokat nyomogatni, tekergetni. Hm. A huncutka! Már többször elmagyaráztam neki, hogy ezt ne tegye. Kedvesen figyelmeztetem:

− Marcuska, nem szabad!

Nem érdekli, már nyúl is a szerkezet programgombjához. Na most, ha véletlenül ellentétes irányba csavarja, akkor az azonnal bekrepál. Ha meg átállítja a hőfokot 90-re, akkor az új, sötétkék pizsamagatyám lesz halványszürke, de… legalább beleférünk majd mind az öten!

− Marcika, légy szíves, szállj le! Tilos forgatni azokat! – szólítom fel a kis rakoncátlant. De nem hallja. Vagy csak úgy tesz, mintha süket lenne? Ha ezt most nem oldom meg határozottan, akkor gátlástalanul fogja megtenni máskor is.

− Marci, azt kértem, szállj le! – emelem fel a hangomat. Elszántság csillog a szemeiben, látom, esze ágában sincs teljesíteni. Ez a kis fickó hihetetlenül eltökélt! Konoksága feldühít. Megfogom kezecskéit, és óvatosan leválasztom a mosógépről.

− Hagyd már abba! – szólok rá még erőteljesebben, közben eltávolítom a készüléktől, és leültetem a talajra.

De a kis haszontalan nem adja fel. Minden erejével vissza akar mászni! Már megint a dobozon áll.

− Marci! Ne küzdj már! Elrontod! Nem érted? Menj ki azonnal! Hagyd apát borotválkozni!

Megtorpan egy pillanatra. Nem mozdul. Úgy néz ki, az atyai erélynek van azért foganatja. Kissé nyugodtabban szólok:

− Marcika, légy szíves, menj ki! Nem szabad azt tekergetni! Csak anya vagy apa tekergetheti, vagy a mamik!

Lekászálódik. Visszafordulok, és hogy haladjak ezzel is, még egyet húzok a borotvával, mellyel már autópályává szélesítem az állam felé vezető utat. Ám a szuszogás ismét erősödik. Hátrafordulok, és látom, hogy ez a pimasz kölyök még mindig nem adja föl! Akaratos és önfejű. Rákiáltok:

− Marci! Azonnal szállj le! Nem szabad!

Ebben a pillanatban megfordul, és kinyújtott karjával a kád széléről szándékosan leüti a tusfürdőket, samponokat. Fele a kádba zuhan, némelyik a doboz és a fal közé, az egyik meg belepottyan a fal mellett lévő mosóporos zacskóba. Ezt a pofátlanságot már nem lehet tűrni! Közelről, tagoltan, artikulálva belegyűröm a szavakat egyenesen az arcába:

− Nem érted, hogy nem szabad? Hagyd abba!

De a kis gengszter persze nem áll meg! Visszafordul, és már megint a mosógépet célozza. Ez nem lehet igaz! Mit csinál? Most döbbenek csak rá, hogy már nem is a fényes gombok érdeklik! Háhá! Ez az elvetemült fajzat az én kisrádiómat akarja megkaparintani! Azt, amelyből annyi fontos információt szerzek, azt a kis ezüstszínű, érzékeny készüléket, mely a maga nemében a világ egyik csodája! Ezt hallgatom, amikor a sövényt vágom, no meg evés és zuhanyozás közben, és mi együtt borotválkozunk, sőt, elkísér még a vécére is… Ő az, aki műsoraival átsegít az álmatlan éjszakákon. Nem volt drága, nem is az ára… de… olyan hálás kis lény ez. Finoman lehet a hangerőt beállítani rajta, így recsegésmentesen tudom éjszaka is hallgatni anélkül, hogy Ildi fölébredne. És ez a vakmerő kölyök most épp ezt a kincset akarja elorozni!? És hol fogja meg?! Persze, épp a legérzékenyebb pontján: az antennájánál! Biztos, megint letöri! Két napja ugyan én okoztam a szerencsétlen kis jószág első sérülését, de… az egyáltalán nem volt szándékos. Egyszerűen csak nem néztem körül, úgy huppantam le az ágyra – valószínűleg akkor is elvonta a figyelmemet valami (vagy valaki!?) – és a… súlyom alatt összeroppant az a kis fényes, kecses, precízen ki- és becsúsztatható antennácskája! Egy órámba került, de visszaszereltem! Azóta a csonkolást túlélve, lötyögő, törött, fájó végtaggal is hűségesen tudósít a pápa washingtoni látogatásáról, arról, hogy épp melyik út van lezárva országszerte, meg az időjárás változékonyságáról! És ez a kis önfejű gazember most épp ezt a vérző antennacsonkot ragadja meg. Mindjárt darabokra fogja törni! Ráüvöltök:

− Marci, azt nem szabad!

Mintha nem is hallaná! Most pont olyan áthatóan delejes a szeme, mint az Ómen című filmben a galérián tricikliző kisfiúé! Istenem, de ugye nem? Persze, hogy nem! Ez egy kis tündér (úgy általában, csak ez most épp alig látszik). Szenteltvízre egyébként nem reagált sem füsttel, sem eltűnéssel, magam teszteltem a templomban, nem történt az égvilágon semmi! De erre most nincs idő. Marci csak harcol tovább, most leginkább egy vaddisznóval küzdő terrierre hasonlít! Izzad, hörög, csimpaszkodik, és inkább belepusztul, de nem engedi! Most megragadja a kis ezüstszínűt, és persze, pont az antennájánál! Tudtam, mennyire tudtam! Már rántja is! Hangom ekkor már földön túli:

− Marci, mondtam, hogy hagyd abba!!!

Kikapom a kezéből a rádiót, és rácsapok mindkét mancsára. De most ennyi nem lesz elég, ez nyilvánvaló. Magasba emelem, és megrázom. A következő mozdulattal pedig leültetem a fürdőszoba küszöbén túlra.

− Maradj kinn! Be ne gyere még egyszer!

Hirtelen megfagy a világ. Megmerevedik a kisfiú is. Megáll a kép, nem moccan semmi sem. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, amíg a film lassan, szakadozottan, de újra peregni kezd. A hangok egyenként, akadozva próbálnak visszakúszni a küszöb felett, és vontatottan bár, de végül összeáll minden. A kamera épp Marcit veszi, amint keservesen hüppög, kicsit olyan, mintha fulladozna… majd… mi van? Öklendezik? Megjátssza, hogy öklendezik? Há-há! Máskor is pont így színészkedik, ha végül nem kapja meg, amit akar! A kis mágus! De engem aztán nem etetsz meg ezzel a hányós sztorival, bogárkám!

Feleségem odarohan hozzá, fölkapja, és simogatni kezdi a hátát. A kis vesztes kölyök most az anyaterrier vállára hajtja bánatos, izzadt buksiját, és tovább hüppög. Morogva térek vissza a tükörhöz, közben a rádióra pillantok. Elégedetten nyugtázom, hogy hála az időben történt, szakszerű megelőző beavatkozásnak, sikerült megmentenem „Ezüstszáj” életét! Ráébredek, hogy tulajdonképpen ebben a pillanatban kapta ezt a találó, indiánszerű nevet. Tetszik, rámosolygok. Ő hálásan pillant vissza rám.

Ildi az ajtó nyílásán át engem bámul. Én meg a tükörben magamat. Nem kezdenék most bele a mosolyom magyarázatába, mert valami azt súgja, a feleségem nem óhajt csatlakozni a ceremóniához, és talán nem is osztozna őszintén a névadás örömében. Lehet, hogy még a név sem tetszene neki? Azt azért nem hiszem, egész jó érzéke van az ilyesmihez. Vagy talán mégsem? Pedig találó: „Ezüstszáj”. Majd talán egy másik alkalommal, egy nyugodtabb helyzetben, amikor fogékony lesz az alkotás befogadására. Egy pillanatig elmerengek azon, hogy az „Aranyszáj” esetleg még ennél is magasabb rangú lehetne. De a készülék valós színén túl valahol azt is érzem, hogy nem kell talán eltúlozni ennek az amúgy zseniális találmánynak a jelentőségét. Sugároz ez azért időnként hibás, megtévesztő információkat meg őrült véleményeket is. Persze, leszögezem: ebben sem ő a hibás! „Aranyszáj.” Nem rossz, de mégsem. Nem hiszem, hogy hasonlítana, mondjuk, Szent Jánosra – ugyan nem maradtak fenn róla fotók −, vagy a Toldi írójára, az aranyborjúra meg végképp nem… Na, ez megvitatva. Az ezüst, az pont jó.

Ildi magyaráz valamit a küszöb túloldaláról. Vajon mikor kezdhette? Pont a névadás közben? Nem túl tapintatos. Csak mondja, csak nyomja… nem fárad. De vajon miről beszélhet pont most? És mit mondott eddig? Hmm… ez egyébként tényleg hihetetlen! Itt az újabb bizonyíték: még a legünnepélyesebb pillanatot, akár egy elragadó keresztelőt is tönkre lehet vágni érzéketlen viselkedéssel. Különben is alig szivárognak át a folyamatos hüppögésen a szavai. Milyen vicces! Most meg olyan, mintha víz alól locsogna… de ő hablatyol, vagy csak valami erősen bugyborékol? Hogy mi? Hogy még csak egyéves? Kicsoda? Meg még nem értheti? Nevetséges! Hogy nekem kellene türelmesebbnek lennem? Hát persze! Már megint a kis Marcikánk! Hát mekkora türelmet tanúsítottam − amíg persze lehetett −, sőt, azon túl is? Példamutatás? Háhá! Nettó baromság! Persze, az anyja könnyen dumál, a közelben sem volt! Fogalma sincs, mi forgott itt kockán igazából!

Hm… néha azért bánom, hogy nincs bekamerázva az egész ház. Ilyenkor egyszerűen csak visszajátszanám a történéseket, és játszi könnyedséggel bizonyíthatnám, hogy nekem volt megint igazam. És milyen jól jönne ez az Ildivel történő vitáink, veszekedéseink során is! „Te először azt mondtad…”, „nem, én nem azt mondtam, hanem…” „de igen”, „de nem”, „és miért ilyen hangnemben?” „nem volt abban semmilyen sértő”, „de ahogy te válaszoltál!” „én csak ugyanúgy válaszoltam, ahogy te kezdted”… „most miért kiabálsz?” satöbbi, satöbbi, satöbbi. Kész paródia. Hát nem jobb lenne ilyenkor csak leülni a képernyő elé, és hideg fejjel újrajátszani, ki is kezdte, ki mit vágott a másik fejéhez, ki volt az, aki csak folytatta jogos önvédelemből, és így tovább? Vajon mennyibe kerülhet egy ilyen videórendszer? Vagy ha legalább folyamatos hangfelvételt készítenénk? Elég lenne, mondjuk, mindig csak az utolsó harminc percet rögzíteni… hm… nem is rossz. Majd átgondolom, ha lesz egy percem gondolkodni.

Marcika hüppögése lassul. No, elég gyorsan múlik ez a sírás is, mondhatom! A kis szélhámos! Befejezem a borotválkozást, kilépek a fürdőszobából. Megtorpanok, majd egy puszit nyomok csutakos kis buksijára.

− Jól van, kicsim, apa nagyon szeret téged – dünnyögöm. Ám nem akarom, hogy kedvességemet esetleg félreértse (bárki is), és mondjuk bocsánatkérésként értelmezze, így azonnal hozzáteszem:

− De máskor nem szabad ám ilyet csinálni!

Vállai fölött megpillantom a bátyját. Andris az ebédlőasztalnál alkotja legújabb szupermodelljét. Nyugisnak tűnik. Épít. Eszembe jut a konfliktusa öccsével, és hogy milyen hasznos tanácsokkal sikerült ellátnom őt. Biztos tanult belőle, hisz értelmes srác ez.

Hát, igaz, ami igaz: strapás dolog ez a gyereknevelés! A kulturált együttműködés finom szabályait meg hát napról napra, de tanulniuk kell. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez a képesség velem született. Andrisnak is van még tennivalója ezzel, de azt hiszem, jó úton halad. Mindenesetre nincs még elkésve. Meg aztán persze az is lehet, hogy hat év talán nem is elég hozzá.