Pokol kívül és belül

„»Nem vagy egyedül« – írta a falra különböző betűméretekben minden négyzetcentiméterre az előző lakó” – olvassuk a Banana Split című novellában (A lélek legszebb éjszakája), amikor az elbeszélő kairói szállodaszobájában fekszik kialvatlanul. Jászberényi hősei – a legtöbbször Maros Dániel haditudósító – valójában folyamatosan az egyedüllét, a magukra utaltság csapdájában vergődnek, úgy, hogy mindenekelőtt önmaguktól próbálnak menekülni. A prózakötetek visszatérő, szinte állandó hőse, legtöbbször elbeszélője is kézzelfogható, materiális okát adja menekülésének – házassága tönkrement, és felesége „elrabolta” kétéves kisfiukat, akit apja jó ideje nem láthat. Nem tudjuk, valójában mi történt, hiszen az eseményeket csak a férfi interpretációjában ismerjük; számos megnyilatkozásából azonban sejthető, hogy ennél valami mélyebben gyökerező meghasonlás munkál annak a döntésnek a hátterében, hogy a Közel-Keleten folytatja életét haditudósítóként-fotográfusként. Maros Dániel tehát beleveti magát a földi poklokba, és sorsának epizódjait felvillantva Jászberényi Sándor olyan világokat hoz közel hozzánk köteteiben, amelyeket legfeljebb a hírekből ismerhetünk felszínesen – vagy még annyira sem...

Egy verseskönyv után (Ikarosz repülni tanul), amelyben a líra nyelvén fogalmazódik meg az említett kiszakadásvágy, Jászberényi 2013-ban tudósítás-/naplókötettel jelentkezett (Budapest–Kairó – Egy haditudósító naplója), amelyben immár a hadszíntéri munkának elköteleződő, fiatal újságíró-költő-író szemén keresztül követhetjük az „arab tavasz” forrongó napjait. A könyv megjelenésekor az olvasó még nem sejthette, hogy ezek a személyes hangú, az események és a muzulmán világ sűrűjébe gázoló beszámolók az „előszobái” egy eseményszámba menő kortárs irodalmi fordulatnak, amelyet az író első tisztán szépirodalmi műve, Az ördög egy fekete kutya hoz majd el. Mert mi is történt valójában a Budapest–Kairó és az utóbb említett novelláskötet között? A szerző magasabb szférába emelte a közel-keleti élményeket, mintegy áthelyezte testsúlyát a reáliákról a történetmesélésre, úgy is mondhatnánk: az esemény immár háttérbe szorul a történet javára. A sorsdráma lép elő novellái szervezőelvévé, az élet megélhetetlensége, mert valami felsőbb akarat szüntelen beleártja magát a szereplők mindennapjaiba. Az írói eszközöket tekintve a kimondás helyett a megmutatás, a konkrét élethelyzetek morális csapdaként történő ábrázolása, illetve a mágikus elemek térhódítása a legfontosabb elemei Jászberényi szépírói „fordulatának”. A megjelenített sorsok mögött felsejlő értelmezési lehetőségek mindenben az olvasóra vannak bízva. 

Az ördög egy fekete kutya (2013) lázálmos felütése az egész kötet kontextusát meghatározza, sőt a zárónovella ópiummámoros történetével keretbe helyezi: a kettő között Maros Dániel mindvégig valami furcsa lebegésben sodródik az eseményekkel, vetődik helyszínről helyszínre, s közben persze nagyon is józannak kell maradnia a torkolattüzek, bombák, Gradok és gépfegyverek zajában. Ha a fotós nem ússza is meg ép bőrrel a halálos kalandokat, mégiscsak életben marad, míg körülötte hullanak kollégái, alkalmi szeretője, helyi ismerősei – ez a fajta védettség is Maros személyének finoman misztikus rétegéhez tartozik. („Származástörténete” A varjúkirály kötetben csillan majd meg realista közegben, annál több mitologikummal átitatva.) A halál állandó közelsége amúgy még az európaiak számára sem viselhető el babonás hit nélkül: erről szól A Blake-szabály című novella, amelyben először találkozunk a következő novelláskötetben is felbukkanó szellemlovas, vagyis a helyi jós, rontásűző alakjával. Már a kötet címadó novellája a mágikus szférába emeli a nagyon is naturalista történéseket: egy félelmetes, sátáni fekete kutya garázdálkodik a jemeni sziklás hegyekben kialakított sírboltokban, és szétmarcangolja az oda temetett holttesteket. Az emberhúst lakmározó bestiát ki kell lőni, a feladat azonban nem könnyen véghez vihető. Az egész történetet belengő baljós végzethangulat a novella végén éri el a csúcsát: bármit tegyen is az ember, valami nagyobb erőnek a játékszere marad.

Maros lépten-nyomon szemtanúja és részese a pusztulásnak, az értelmetlen gyilkolásnak, az emberi élet elértéktelenedésének, ám az író a lehető legvisszafogottabban közvetíti nekünk a férfi lelkében zajló folyamatokat, nem „tudósít” az érzelmeiről. Az elbeszélések hidegen tárgyilagosak, szikárak, a dialógusok szűkszavúak – különösen Maros megszólalásai! –, nehéz volna akár egyetlen felesleges szót találni Jászberényi mondataiban. Ám az apró gesztusokból, árulkodó félmondatokból és a főhős tetteiből nagyon is sejtjük, mi játszódik le benne. Ennek a literszám ledöntött whiskyk, az egymás után „fogyasztott” prostituáltak, a kilószám megevett nyers ópium és elszívott marihuána csupán felszínes megnyilvánulásai.

Azáltal, hogy mások történeteit hallgatja, illetve részt vesz azokban, a fotóriporter nem kívülálló többé, a beavatódás mélybe vezető lépcsőfokain lépdel. Noha a határokat meg kell vonni, s ennek az erkölcsi dilemmának drámai példája a Valami a szakmáról című novella, amelyben a meglehetősen nagyképű, rutinos vén róka, a hírügynökség főszerkesztője rábíz Marosra egy újságírónőt, aki az életét teszi fel (vagy talán áldozza?) egy tűzharcban egy gyerek megmentésére. Vajon mennyit ér az erről készült fotó, amelyet Marosnak sikerül elkattintania? Vagy Az első című novellában: „Még mindig arra gondolsz?” – kérdezi Musztafa a sápadt újságírót, miután végignézik három ember kivégzését. Amikor a fotós azt firtatja, kik voltak az áldozatok, Musztafa így felel: „Sosem tudjuk meg. Feleslegesen járatod az eszedet ezen. Gondolj arra, hogy ők halottak, mi meg milyen jókat eszünk.” Maros Dániel feladata nem kisebb, mint megszokni a megszokhatatlant – például, hogy egyik pillanatról a másikra elveszíti a nőt, aki támasza tudott lenni a pokolban; hogy a testvérét gyászoló fiú öngyilkossága a legundorítóbb bűn az iszlámban; hogy a hullahegyek számbavétele egyszerű adminisztrációs feladat; vagy hogy az egyiptomi orvos, aki sebesültek százait próbálja megmenteni, csak annyit kér Istentől, hogy a lánya életben maradjon – ám a gondviselés cserbenhagyja.

A kötetben a közel-keleti történetek mellett megjelennek a hazai környezetben játszódó novellák, amelyek ugyanúgy élet és halál anyagi és szellemi síkon zajló küzdelmét ábrázolják. A Jászberényi ábrázolta pokol ugyanis nem ér véget a háborús övezetekben – nem kapunk feloldást békés körülmények között sem. A Profi gyilkosokban egy kiskamasz testvérpár fiatalabb tagja próbál végezni egy szinte halhatatlan varjúval, és apja avatja be az ölés természetének sajátosságába. Győzelem, veszteség és tisztesség kérdését feszegeti a Hogy ne győzzünk című történet, amelyben két fiatal srác egy alaposan összevert harmadik társukért áll bosszút – csak épp nem azokon, akiken kellene. A kötet egyik legfelkavaróbb novellája A sivatagban reggel hideg van, ahol az elbeszélő az elhalt apa hagyatékát felszámolni utazik vidékre, ám a házban bezárva ott várja a magára maradt kutya. Akár a címadó novellában, itt is szabadulni kell az ebtől, a gyűlöletes apafigura „tartozékától”, csak itt ördögi bestia helyett egy kétségbeesetten ragaszkodó állatot látunk. A főhős brutalitása, a leszámolás kegyetlensége látszólag nem különbözik a harctéri novellákban bemutatott véres pusztítástól, a férfi hátborzongató ridegsége mögött mégis felsejlenek az elszenvedett traumák okozta lelki károk. A zárónovellában az író mintegy egymásra fotózza a Duna-parton játszódó, szinte banális eseményeket és az ópium hatása alatt újraélt gázai történetet, amelyek közös kulcsa a felelősség kérdése: legyen szó „csupán” egy uszályról vízbe boruló és süllyedni készülő hordókról vagy egy becsapott harcostárs iránt érzett felelősség terhéről.

Jászberényi nem enged első novelláskötetének fojtogató intenzitásából A lélek legszebb éjszakájában sem. Míg Az ördög... történetei könnyen sodornak magukkal, e második prózakötet bizonyos pontokon talán túlságosan is sűrű: olykor nehéz befogadni az olvasó által valószínűleg kevéssé ismert történelmi-politikai konfliktusok részleteit, szereplőit. Mintha azonban az író szerencsésen ráérzett volna a monotónia felderengő veszélyére: az utolsó két novella a forrongó egyiptomi, izraeli és palesztin miliőtől már távol játszódik, és új utak felé mutat a főhős élettörténetében.

A lélek legszebb éjszakája a „Történet álmatlanságról és őrületről” alcímet kapta, minthogy a kötet kiindulópontja és valamennyi novellájának visszatérő motívuma a főhős inszomniája, illetve a szűkebben-tágabban értelmezett őrület. Nemcsak az elme megbicsaklásáról és a tudatmódosításról van itt szó, hanem mindenről, ami a józan ész ellen hat: az esztelen gyilkolásról, az önmagáért való erőszakról, az élet irracionális igazságtalanságairól. A nyitónovellában máris egy szellemlovashoz – helyi jóshoz és rontásűzőhöz – fordul az elbeszélő Maros, hogy az szabadítsa meg az álmatlanságot okozó átoktól. A szituáció egyszerre hat misztikusnak és arcátlan szemfényvesztésnek: a megszólaló Nokia telefon és a sebtiben bemondott ár azonnal kibillent bennünket a „varázslat” bizonyosságából – a mágikus és a profán, a szellemi és anyagi e kettőssége végigvonul a kötet valamennyi történetén. A következő, jeruzsálemi, karácsonykor játszódó történetben (Tél az ígéret földjén) is épp a mobil pittyegése szakítja meg a betlehemi születésről szőtt gondolatokat, és felbukkan benne a Jászberényi-prózák kiemelkedően fontos motívuma: a gyerek. Nem csak az éppen születő és megváltást hozó, de a hús-vér kisgyerek is, aki léthelyzetéből eredően örök áldozat, mindig a teljes kiszolgáltatottságot jeleníti meg. E novellában csupán odaképzeljük a gyereket az író által megteremtett üres helyre: a fotósnak egy katona barátja elmeséli, miként tett szert a saját gyerekeinek ajándékba hozott, a boltokban már sehol nem kapható divatos robotjátékra: egy gázai akció során az egyik agyonlőtt milicista mellett találta. A katona kérdése késként áll meg a levegőben: „Mi a francért volt ez a játék egy palesztin milicistánál?”

Ebben a ki nem mondásban, az üres helyek megteremtésében lakozik a Jászberényi-prózák legfőbb ereje: semmi sem „készen tálalt”, a történetek nyugtalanítóan továbbcsengenek az olvasóban, akár egy soká rezgő húr. Szintén gyerekek a főszereplői A kutya kölykének, amely Kairó Halottak városa nevű negyedében játszódik, és már a felütése is elborzaszt: „Két döglött korcs himbálózott a szélben. A nyakuknál fogva akasztották fel őket, drótkötéllel, a sikátor bejáratánál. Friss dögök voltak, a bundájukból csöpögő vér kis foltokat hagyott a sárban.” Ebben a túlvilági, temetői világban – az itt lakók a régi kriptákba költöztek be –, a gyerekeket harcoltatják pénzért, ide keveredik be ópiumot hajkurászva az elbeszélő, és szembesül a nyomor kitermelte brutalitás legmélyebb bugyraival.

Érdemes e ponton kitérni a novellák fotóriporter főszereplője megélte morális helyzetekre: Maros egy pillanatra sem téveszti szem elől, hogy pénzkereseti céllal dolgozik a tűzfészkekben („Tudtam, hogy jó pénzt fogok keresni a képekkel”), ezt nem egy alkalommal teljes őszinteséggel ki is mondja – például A lélek legszebb éjszakája címadó novellájában: „A brit követség munkatársa volt, aki tulajdonképpen semmit sem dolgozott, ellenben minden hónapban annak az összegnek a dupláját vitte haza, amit én a háborúkkal keresek.” Míg egyfelől hideg és kemény tartással igyekszik pusztán megfigyelője és megörökítője maradni a körülötte zajló véres tragédiáknak, ha akarná, sem tudná kivonni magát az események hatása alól. Önképe megőrzésének állandó eszköze – paradox módon – a tudatvesztés, úgy is mondhatnánk: józan esze az őrület (kialvatlan hallucinációk, részegség, drogmámor) állapotában őrizhető meg. A címadó novella mantraszerűen visszatérő mondatával: „Ne halj meg, M’zungu” a kairói madám addig tartja életben a férfit, amíg az ottmarad a nő mellett, ám amint hazamegy Európába, vagyis kiszakítja magát a másik testéből-lelkéből, s nem tér vissza, a védő törzsi mantra nem szól többé érte. Bár európai díszletek között, hasonló fogalmazódik meg a Valaki virraszt érted című novellában, ahol az alvásklinikán egy betegtárs mintegy leveszi Marosról az álmatlanság átkát, miután az végighallgatja, és a kezdeti merev elzárkózása után hajlandó bevonódni a másik történetébe.

A bevonódás és kívülmaradás kényes egyensúlyát ábrázolja szikár szépséggel a kötetzáró Varjúleves is, ahol a főhőst „Kristóf apja”-ként aposztrofálja az író, ám könnyen azonosíthatjuk a közel-keleti novellák újságíró főszereplőjével. Az apában felmerül, hogy kár volt a kisfiút magával vinnie a cigány családhoz, ahol épp a férfi egykori szoptatóanyja halálos ágyánál gyűlik össze a család, ám a kisfiú – mintegy az élet folytatódásának szimbólumaként – odaadóan részt vesz az eseményekben. A novellában már körvonalazódni kezd az elbeszélő gyerekkorának története és egy család múltja, a varjúval pedig, mint a halál elűzésének roma szimbólumával Jászberényi megnyitja az ajtót prózája új útjai felé.

A varjúkirály kötet (2020), mint alcíme is sugallja – „Nyugati történetek” – javarészt szakít az „idegen” világgal, miközben nem kevésbé infernális hazai és belső tájakra navigál. Jelentős továbblépés e könyv az írói pályán: miután az író két kötetében a lehető legmagasabb szinten dolgozta fel a Közel-Kelet élményvilágát, sok irodalomkritikusban és olvasóban merülhetett fel a hogyan tovább kérdése. Lehet-e fokozni a háborús drámák erejét? Nem „ragad-e bele” Jászberényi saját témájába és szerepébe, legyen az bármilyen hiteles is? A varjúkirállyal a szerző meggyőző választ adott a kétkedőknek: nemcsak a színvonalat sikerült tartania, de bizonyos pontokon még felül is múlja a korábbi köteteket. (Az összképhez tartozik viszont, hogy néhány helyen ez kevésbé sikerül.)

Nincs kevesebb vér, sem áldozat. A történetek majd’ mindegyikében elpusztítanak, megsebeznek vagy bántalmaznak valakit: embert vagy állatot. Az állat mint szimbolikus szereplő – a gyerek mellett a Jászberényi-prózák másik legfontosabb visszatérő motívuma – lépten-nyomon előkerül A varjúkirályban: hol egy megsebesített, erdőbe menekülő őz, hol egy fészekből kipottyant verébfióka, hol ajtókra szegezett varjak képében. S mintha az Isten mégsem békülne meg egy pillanatra sem.

A nyitónovella még Szíriában játszódik, megteremtve ezzel a kontinuitást a korábbi Maros-történetekkel, a folytatásban azonban már a gyerekkor és a családtörténet mítoszának közepébe csöppenünk, ami a kötet vezérfonala. A főhős születésének „Istenverte csodáját” hasonlítja az egyik szereplő a „nyugati történetekhez”, amelyekben „minden jól alakul a végén”. Ez az ironikus csavar az alcím magyarázataként azt sugallja: ne (csak) földrajzi értelemben gondoljunk nyugati történetekre, hanem mint happy endes filmekre. Ennél a műfajnál távolabb persze aligha állhatnának A varjúkirály novellái, s épp ez az ellentmondás vágja újra és újra gyomorszájon az olvasót. Mert „ez egy olyan vidék, ahol folyamatosan, megszakítások nélkül történnek csodák – olvassuk az elbeszélő születésének körülményei kapcsán –, de ellentétben azzal a hellyel, ahol ezerkilencszáznyolcvan évvel ezelőtt az Úristen leküldte megszületni a világ megváltóját, a kelet-európai csodáknak ára van. Ezt az árat pedig valaki egészen biztosan meg fogja fizetni. Ha nem a nagyapám, úgy az apám és az anyám, és ha nem ők, hát a gyerek maga.” Járjunk bár „Nyugaton”, mit sem csökken az átkok és örökségek ereje, amelyet Maros Dániel történetről történetre cipel magával.

A Sopron környékére visszatérő főhősben felkavarodnak a gyerekkor eseményei, amelyek mindegyikében igazságérzet és igazságtalanság feszül egymásnak: legyen az egy tanár kikényszerítette verekedés, amelyben egyértelműen csak vesztes lehet Maros barátja; egy pap súlyosan téves ítélete, aminek enyhítését magától az Úrtól várják a fiútestvérek – mindhiába; vagy egy nevelő ostobasága, aki a vakság rémét vetíti előre a rendszeres önkielégítést végző kissrácnak. A gyerek mindig a hatalom – a felnőtt – áldozata, ugyanúgy, ahogyan a felnőtt egy sokkal homályosabban körvonalazódó felsőbb hatalomé. Az öncélú kegyetlenkedés talán legszívszorítóbb története a White Madness, amelyben az elbeszélő édesanyja nyugdíjas éveiben kedves kis játékmackókat varr, és kiviszi őket egy falusi vásárba eladni. Anya és fia már későn szembesül vele, hogy a mackókat felvásárló, nagyhangú férfiak miféle barbár szórakozáshoz használják a játékokat. Móricz világa sejlik fel e nagyon is kelet-európai történetekben, ahol nincs irgalom és együttérzés: a csoport diktálta szabályok, az erőszak és a provincialitás szüntelen tort ül az emberségen.

A kötet vezérmotívumai a kirekesztettség, a kisebbségi lét és az általános társadalmi megvetés, jelenjék meg akár ez egy roma család mindennapjaiban vagy az országon átvonuló migránsok sorsában – miközben az író szembesít sokszor bűnös naivitásunkkal is. A Hosszú hétvége című novellában egy bécsi operaelőadásra igyekvő házaspár a feleség unszolására felvesz az autópályán egy rokonszenvesnek látszó, fiatal arab párt, s a magyar nő győztesen dörgöli a férje orra alá: lám, milyen ártalmasak az előítéletek. Végül a szimpatikusnak látszó menekültekről épp az ellenkezője derül ki. A novella „párdarabja” A lélek legszebb éjszakájában olvasható. Ebben Maros szem- és fültanúja lesz egy kegyetlen kihallgatásnak, ahol ököllel kel a védelmére egy szerencsétlen arab fiúnak, aki utolsó véréig esküszik, hogy nem az Iszlám Állam tagja. A fiút végül megölik vallatói, Maros pedig nem sokkal később látja viszont egy videón, amint a „megölt kamasz (...) egy jezidi nő levágott fejét mutatta a kamerába a hajánál fogva. Mosolygott.”

A kötetet záró, címadó kisregény színtere a szerbiai határ közelében, a semmi közepén elterülő tanyavilág. Két, intézetben felnőtt, árván maradt fiatal férfi tengődik a teljesen kilátástalan hétköznapokban, amelyekben olcsó drogok enyhítik a hideg, az éhség és a magány elviselhetetlenségét. Ebből húzza ki őket – látszólag – az önkéntes határvadászok munkaajánlata, akik még afölött is szemet hunynak, hogy a főszereplő (Csontos Tamás) barátja (Csabi) cigány. A határvadászok egyre véresebb erőszaka, amelybe a fiúkat is belerángatják, tragédiába fordul. A nyomasztóan sötét álmokkal, látomásokkal, a roma hitvilág varázscselekvéseivel átszőtt kisregényben Jászberényi a végsőkig fokozza a maga „mágikus realizmusát”: a Csabi rettegte varjúkirály sötét árnya fellegként borul az egész történtre, ahogy a Tamás rémálmaiban kísértő halott anya is a végzetet hozza egyre közelebb. Kíméletlenebb lezárás aligha képzelhető el történetnek: Csontost még a feloldozás, vagyis a bűnhődés esélyétől is megfosztja a rémületesen képmutató társadalom.

A varjúkirály című kisregény megrendítő, minden rétegében hiteles társadalmi tabló a végekről, semmivel sem kevésbé mellbevágó, mint Jászberényi harctéri történetei. Csakhogy ez a miénk. Itt már távolság sincsen, apró olvasói felsóhajtás a végén, csak az elakadó lélegzet. Jóllehet nem könnyű felocsúdni egyetlen Jászberényi-kötet után sem. Kortárs rokonát, elődjét alig találjuk a magyar irodalomban. Az utóbbi évek terméséből Danyi Zoltán Dögeltakarítója festett hiteles képet a délszláv háború rettenetéről, és már címében is utal a pusztulás naturalista ábrázolására. Felsejlenek Krasznahorkai apokaliptikus, víziószerűen megjelenített színhelyei és jelenetei a Sátántangóból, ahogy Bodor Ádám vagy Dragomán György nyomasztó világa a Sinistra-körzetből, illetve A pusztítás könyvéből. Visszaköszönnek Tar Sándor novelláinak morális dilemmái, ahogy a kiszolgáltatottak iránt mutatott, finoman átszüremlő írói együttérzés is sajátja Jászberényinek. Eltekintve azonban a motivikus és stilisztikai hasonlóságoktól, Jászberényi egészen új univerzumot teremtett. Nincs kegyelem – üzenik elbeszélései, de minél inkább igyekszünk azt elnyerni, vagy próbáljuk mások felé gyakorolni, annál inkább emberek leszünk.