Kötetajánló: Kalmár Rozi félórája

– Halló, rendőrség? A főkapitány úrral szeretnék beszélni! Bűncselekmény történt!

– A főkapitány elfoglalt. Mondja el nekem, mi történt.

– Valaki eltűnt. Azt hiszem, bűncselekmény áldozata lett. Nagyon aggódom érte, korábban sosem történt ilyen.

– Mikor tűnt el?

– Azt nem tudom pontosan. Amikor délután kerestem, már nem volt meg.

– Gyerek az eltűnt személy?

– Hát, nem is tudom, talán.

– Ne szórakozzon velem! Csak tudja, ki tűnt el, ha már felhívott minket!

– Azt tudom. A félórám tűnt el. Elveszett, és nem találom sehol.

A vonal túlsó oldalán a rendőr dühösen csapta le a kagylót. Kalmár Rozi, az elfoglalt nő nem értette, miért nem foglalkoznak vele. Problémáját súlyosnak ítélte, s úgy gondolta, csakis a rendőrség segíthet. Az a félóra volt számára a legértékesebb a teljes napból. Abban a harminc percben intézte magánügyeit, időnként szunyókált, vásárolt, szépült vagy szerelmeskedett.

– Ha egy gyerek vagy egy kutya eltűnik, komolyan veszik, de az én elveszett félórámmal senki nem törődik – panaszolta párjának Kalmár Rozi, miközben az interneten magánnyomozó után kutatott.

Hamar rátalált egy ígéretes detektívre, aki úgy hirdette magát: az eltűnt személyek specialistája. Rozi sokat gondolkodott rajta, felhívja-e a nyomozót, mert nem akart még ezzel a telefonálással is időt veszíteni, de aztán rájött, egyedül nem boldogul, éppen ezért telefonált.

– Hogy mit veszített el? A félóráját? Most ugrat? – méltatlankodott a detektív, amikor Rozi előadta a történetét. – Kerestem már kutyát, macskát, eltűnt szeretőt, sőt egyszer egy elhagyott gombostűt is, de amit maga akar. Tudja mit, én nyitott ember vagyok, ha megduplázza a gázsimat, segítek. Ezzel az üggyel talán még a híradóba is bekerülhetek – mosolygott a nyomozó, miután elvállalta Rozi ügyét és letette a telefont.

Eközben az utcán egy gyerek talált egy elhanyagolt állapotban lévő félórát. Koszos volt, sovány, valaki rá is lépett. Felemelte a járdáról, alaposan szemügyre vette. Azt gondolta, nem reménytelen a helyzet, hazavitte, megfürdette, adott neki egy tányér levest, majd ágyba dugta. Másnapra a gyereknek lett egy félórája, amivel azt kezdhetett, amit akart. Iskolába menet kiment a vidámparkba, és felült a hullámvasútra. Félórányi szórakozás után bement a suliba, a harmadik órára érkezett meg. Azt hazudta, elaludtak a szülei, nem ébresztették időben, ezért késett el. Egész nap nagyon gyanúsan viselkedett, még a matematika feladatokat is mosolyogva oldotta meg. Mindenkivel kedves volt és barátságos, a barátainak pedig azt mesélte, talált egy elhagyott félórát, ami már meg is szökött tőle. 

– Eddig is tudtuk, hogy élénk a fantáziád, de most túllőttél a célon mondta az egyik barátja, majd faképnél hagyta. A félóra, aki leselkedett a fiú után, jót nevetett a gyereken és továbbállt.

Kalmár Rozi megállás nélkül kereste az elveszett félóráját. A magánnyomozó egyelőre nem tudott eredményt felmutatni, pedig a legjobb embereit állította az ügyre. Tűvé tették a környéket, azt gondolták, nem juthatott messzire a keresett harminc perc. Miután ez nem vezetett eredményre, bemondatták a televízióban és a rádióban is: keresnek egy elveszett félórát. A gyerek, aki korábban megtalálta, jelentkezett a felhívásra, elmondta, hogy a vidámparkban volt a talált félórával, de aztán tőle is megszökött. Rozi örült, hogy legalább valaki életben látta az eltűnt félóráját, ami egyre inkább hiányzott neki. Mióta nem volt vele, kimerültnek, lehangoltnak érezte magát, kiégett a sok munkától. Úgy érezte, ha sürgősen nem kapja vissza a félóráját, belehal. Magas jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek. Tucatnyian jelentkeztek a hirdetésre, egyre-másra hozták a félórákat, de egyik sem az övé volt. Az egyik kicsit kövérebb, a másik soványabb, a harmadik barnább volt, a többi meg unalmasabb tűnt. A jelentkezők bizonygatták, hogy megérdemlik a pénzt, Rozit pedig majdnem meglincselték, mert nem akart fizetni.

A magánnyomozó közben fülest kapott, hogy valaki a fővárostól keletre, egy kis faluban látta a keresett félórát. A kocsmában iszogatott. Lefotózták, a képet elküldték a detektívnek. Ő megmutatta Kalmár Rozinak, aki azonnal felismerte a szökevényt. Sürgette a nyomozót, üljenek autóba, és menjenek érte, míg tovább nem áll. Félt, hogy a félóra rossz útra tért, csavargó lesz belőle, ha nem állítják le.

– Ha így folytatja, talán még embert is öl! – siránkozott Rozi.

Néhány órával később az árokparton fetrengve találtak az elveszett félórára. Bűzlött a piától, és azt üvöltözte, soha többé nem akar Kalmár Rozi félórája lenni.

– Kihasználtál, ha nem volt rám szükségem, felém sem néztél, még enni sem adtál. Mit gondolsz, miért lettem depressziós, ki miatt szoktam rá a piára? Miattad, te tehetsz mindenről. Ha többet foglalkozol velem, vagy időnként megölelsz, nem jutottam volna idáig – bőgött a félóra, amikor Rozi leült mellé az árokpartra és megpróbálta hazacsábítani.

– Látni sem akarlak, nem, hogy veled élni! Inkább legyen belőlem unalmas 15 perc, minthogy veled menjek! – üvöltözött a félóra.

Rozi hiába ígért fűt-fát a félórának, az hajthatatlan maradt. Erre Rozi úgy gondolta, erőszakkal rángatja haza elcsavargott társát, megfogta és rángatni kezdte. Nem bírt vele, meg is lepődött, mennyi ereje van harminc percnek.  De az sem hagyta magát, addig lökdöste az elfoglalt nőt, míg az egy száguldó autó alá esett.

A kis zsákfaluban szinte sosem jár gépkocsi. Ez a félóra kivétel volt. Mindenki csodálkozott. Szegény asszony – suttogták –, ha egy félórával később jött volna, még ma is élne.