Ugrás a tartalomra

Esők ékírásán váltnak szót egymással álmaink

Az Irodalmi Jelen 25. jubileumi számának anyagait Nagy Zopán fotójával illusztráltuk

„(...) minden versemben kicsit meghalok
mint szeretkezés után űri csöndben
ellobbant csókok tájfun-évadán
árnyéktalan riató kegyelemben
minden versemben kicsit meghalok (...)”
                                             

                                         Veress Gerzson: 
                                                                    Minden versemben kicsit meghalok

Tompa Gábor

Illetlen szonett az ihletről

Megihletett, hogy elvesztettelek,
bár jól tudom, hogy mekkora baromság
leírni ezt, ahol az üdvöt osztják,
de Istennek – mióta közelebb

kerültél hozzá – mondom a neved
naponta, még ha sárba is tiporják
emlékeinket méltatlan tivornyák...
Most is emlékszem, mikor feledek,

s Isten vigyáz, hogy ne aludjam el.
Mit felidézek, az mind elveszett.
Összeszedném a töredékeket,

de hallgat minden részlet, nem felel
az egész sem, s a konok csend csaló:
csak marcangolja önmagát a szó.

TOMPA GÁBOR (Marosvásárhely, 1957) Bárka-, Dsida Jenő-, Látó-nívódíjas költő, esszéíró, egyetemi oktató, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója. UNITER-életműdíjas, többszörös UNITER-díjas színházi és filmrendező rendező, a Francia Művészeti és Irodalmi Érdemrend lovagja, Magyarország Érdemes Művésze, a Románia Csillaga Érdemrend kitüntetettje.

 
Mandics György

Hetedik látomás: Lyukas indigóval

Megindultak a tetőn csörögve
az ősz rozoga írógépei –
Az éjszakák lyukas indigóját
esők ólma csépeli –

Esők ékírásán váltnak
szót egymással álmaink,
míg a testünk menetrendek
szabta nyugalomba ring –

Mert együttlétünk megrabolják
vonatok és írógépek,
gondolat csak az esők
telex-gépein cserélnek–

S míg a csörgőórák felé
csúszunk egyre hamarabb,
már úgy szorongatom kezed, mint
fehér botját a vak.

MANDICS GYÖRGY (Temesvár, 1943) József Attila-, Herczeg Ferenc- és Irodalmi Jelen-díjas költő, író, újságíró, esszéíró, műfordító. Legutóbbi kötete: Kezdetek: Szibéria. Hunok – csíkok (Írástudó, Dunaföldvár, 2024).

 
Balázs Imre József

Belépés a pillanatba
        

                                     Pongrácz P. Mária emlékére

Írni az, hogy belépek egy másik életbe,
írni az, hogy mássá változtam.

Történetek szólnak gyerekkorodról,
régi osztálytársad mesél,
próbálom elképzelni emlékbeli arcod.
Történeteket mesélek rólad
régi osztálytársadnak,
ki azóta sem látott.
Peremük éles, ahogy kézbe vesszük őket,
s összeillesztjük a cserepeket.

Hasonmások utaznak a történetekben,
egy hegytetőre tartanak,
mély levegőt szívnak lenézve a völgybe.

Benézek a kiállított, magaslati képek ablakán.
Mindegyikben életek lapulnak,
kiszabadításukra indulsz,
de egyikben épp kiállítást rendez valaki,
megsokszorozódnak a létezők.

Belépsz egy másik élet zenéjébe, múltjába,
figyelmesen követsz egy másik fejben lepörgő rajzfilmet,
nevetsz a megfelelő helyeken.

Érdekel az olyanok története,
akiknek neve a tied is.
Elindulsz az utcán,
s postaládák, rendszámtáblák,
forgalomból kivont telefonkönyvek
visszhangozzák neveid,
hallgatod a bennük fel-felzúgó tónust.

Beszélgetéseket képzelsz el,
különféle nyelveken,
végigpróbálod, hogyan folytatódhatnál,
hogyan lehetett volna, ha.

Írni az, hogy máris mássá változtam.

BALÁZS IMRE JÓZSEF (Székelyudvarhely, 1976) József Attila-díjas költő, irodalomkritikus, szerkesztő, egyetemi oktató. Legutóbbi kötete: Avantgárd séták látványban és láthatatlanban (tanulmányok, Prae Kiadó, Budapest, 2025). 

 

Böszörményi Zoltán

El nem küldött levél Pongrácz P. Máriának

 

A légies eltávolodást az árnyékvilágtól novelláidban is kipróbáltad. A lét átiratát a nemlét ködszerű, sejtelmesen fényes világába. Írásaidat olvasva többször átéltem ezt a megmagyarázhatatlan látomást, amelynek nincs térfogata és empirikus érzete. Csak a szavaid erejében él, gomolyog tovább a jéghideg érzéketlen világűr felé. Ilyen, vagy ehhez hasonló, a megválás a földi valóságtól.

Hiányzol.

Máris.

Pedig még Kharón ladikjában ülsz, még utazol a kitapinthatatlan lét felé. Már nincs miért gondolnod a gondolatot, mert attól is el kellett távolodnod. Inkább átadod nekem ezt a lehetőséget.

Frankfurtban szálltunk át az oslói gépre. A reptéren utasok amőba tömegén vergődtünk át. Székelyudvarhelyről, gyerekkorod városáról emléket osztottál meg velem. A boldogságról jutott eszedbe, és ezt a röptérnyi örömet azonnal el akartad mondani nekem. Nem kérdeztem vissza. Csak csendben hallgattalak, mivel láttam, hogy arcodon szelíd fény ragyog, és gondolataiddal fogócskázik. Ez a misztikus fény később is visszatért csendes mosolyodban, és évtizedeken át engem is elkísért.

Sokat segítettél. Jó szóval bátorítottál, jó tettel támogattál. Hűséges barát voltál, azok között a kevesek között, akikre az ember rábízhatja magát: nem kell félnie a csalódástól, nem kell félnie a váratlan hátba szúrástól.

Ismerted az élet írott és íratlan játékszabályait, ezért tanácsaidat, kevés kivétellel, megfogadtam. Tévedéseimet, tévelygéseimet megértéssel fogadtad, nem feddtél meg. Újabb tanáccsal bátorítottál.

Most én is bátorítanálak.

De nem érlek utol.   

Hiányzol.

Máris.

Pedig még Kharón ladikjában ülsz, még utazol a kitapinthatatlan lét felé.

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN (Arad, 1951) Magyarország Babérkoszorúja, József Attila- és Gundel Művészeti-díjas költő, író, műfordító, az Irodalmi Jelen alapító főszerkesztője. Legutóbbi kötetei: Fellázadt szavak (versek, Márton László válogatásában, Magyar PEN Club, Budapest, 2023); Böszörményi Zoltán legszebb versei (válogatta és az utószót írta Bakonyi István, AB ART, Felsőnyárád, 2024); A rés (regény, Irodalmi Jelen Könyvek,  Budapest, 2025); Az éj puha teste (regény, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2025); Tűzből született (válogatott novellák, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2026).

 

Viola Szandra 

A költészet szégyen

Utálom, hogy mentegetőznöm kell a költészet miatt, 
mintha valami szégyellnivaló dolog lenne,
azt hazudom, hogy dolgozom mellette mást is,
kiemelem, hogy fejleszti a szókincset meg a memóriát,
meg az érzelmi intelligenciát is,
hangsúlyozom, hogy  hazaszeretetre nevel.
Titkolom, hogy jetlagem lesz, mikor
a könyv világából visszatérek a valóságba.
Úgy gondolom, a költészet luxus, de létszükséglet,
hegyi levegő, sós, vagy pincehideg és avarszagú,
jó nagyokat sóhajtozik tőle az ember,
a meghatódás pedig jót tesz
a szívkoszorúérnek,
a katarzis után az ember relaxációs állapotba kerül,
a versolvasás kiegyensúlyozza a két agyfélteke működését,
ha megríkat, kitisztul tőle az orr,
kitisztulnak a könnycsatornák,
ha jól csinálod, 
a szemed előtt minden elszürkül,
aztán kivilágosodik,
ha a vers jó,
kiszárad tőle a száj,
vagy elpárolog a víz a szentségtartóból,
vagy a Föld lassabban forog,
vagy gyorsabban,
de ez nem számít, mert ha a vers kinyit,
már a magvak föld alatti mocorgását is megérzed,
és azt is, ha a Fuji hegy tetején olvadni kezd a hó.
Ha jól olvasol, 
messzebbre jutsz, mint a Space X űrhajók,
a hajók, amelyek elveszettségért
és bebocsátásért indultak,
hogy aztán, a nap végén,
otthon újra kikötni is olyan legyen,
mint felfedezni az új kontinenst.

VIOLA SZANDRA (Szentes, 1987) Bella István- és Irodalmi Jelen költészeti díjas költő, meseíró, szerkesztő, esszéista, kritikus, rádiós műsorvezető. Legutóbbi kötete: Magyar Monszun (novellák, esszék, kritikák, Irodalmi Jelen, Arad, 2025).

Varga Melinda 

A vers értelméről 

A lelkesedést az évek tenyérbe gyűrűző vonalai megfojtják,
alkalmazkodsz, kaméleon vagy, fásult, élveteg. 
Ha az irodalmi életnek nevezett fertőbe kerülsz, 
megesznek a férgek, rágja a csontod a politika, 
az intrikák és a hiábavalóan megszületett művek, 
amelyekkel így vagy úgy kapcsolatba kerülsz.
Akaratlan alagút fúródik az elmédbe,
elpusztítja teljesen azt az éned, 
aki négyéves voltál,
és betűket rajzoltál egy papírra. 
Író akartál lenni, aki kifordítja a sarkából a világot, 
tótágast áll a téren, feje tetejére állít mindent, 
meséket talál ki és furcsa szavakat.
Ha bekerültél a ringlispílbe, nehéz lesz kiszállnod. 
Óvakodj mindentől, ami nem a test örömére való,
nem szerelemnek hívják, és nem csalja elő belőled a nevetés
eksztázisát, a gyönyör körhintájára sem ültet fel,
nem visz el az erdőig, nem csend, csak némaság,
nem a költészetért, hanem önmagáért való tündöklés. 

VARGA MELINDA (Gyergyószentmiklós, 1984) József Attila-, Irodalmi Jelen költészeti és Kinde Annamária-díjas költő, meseíró, 2010-től az Irodalmi Jelen folyóirat munkatársa. Jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai és Neveléstudományok Karának mesterszakos hallgatója klinikai pszichológia: felmérés és beavatkozás szakirányon. Legújabb tanulmányait abból a célból végzi, hogy fejlődési idegrendszeri zavarral élő gyermekekkel foglalkozzon, és a szépirodalmat ötvözze a pszichológiával. Legutóbbi kötete: Szellőcske (terápiás meseregény, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2024). 
 

Döme Barbara

Holnapi feltámadás

A végén a legszebb, mielőtt lezuhan a földre és meghal. Aranyban úszik és táncol, nem bírom levenni róla a szemem. Épp a Göncölszekér alatt haldoklik, csak van köztük úgy százhúsz fényévnyi távolság. Boldognak képzelem, nem egy fényben haldokló rovarnak, akire holnap reggel rálépnek, mert nem veszik észre a fűben. De most még kitölti a gondolataimat, aranyszárnya felébreszti bennem az emlékeket, az aranyló bor látványát és őt, ahogy az öblös poháron keresztül figyeltem. Sem a lámpafény, sem a borospohár nem véd a haláltól.
Ez egy másik nap, egy másik halott pillangó. Ennek narancs a szárnya, a széle szürke, kicsi foltokkal. Három napja figyelem, a bejárati ajtó mellé zuhant. A hátán fekszik. Nagyon szép, konzerválta a halál. Három napja nem érek hozzá, még a cipőm orrával sem. Aprócska ravatal kellene, meghívnám a rovarrokonokat, hogy végtisztességet adjak neki.
Három napja feszít a gondolat, hogy végre hangosan is kimondjam: nem búcsúztam el tőle. Az öblös borospohárban forgatom emlékeimet, olajos réteget vonnak a múltra, félek belekortyolni, félek, véresre karcolná a torkomat a ki nem mondott szó. Mert ereje van a szónak, a ki nem mondottaknak is, amelyek régóta bennünk laknak. Talán csak albérlők, nincs tulajdonjoguk, vagy csak haszonélvezők – halálunk után is birtokolják minden eltitkolt gondolatunkat.
Ma lapátra söpörtem a halott narancsszárnyú pillangót. Semmi nem változott, a hátán feküdt, mint aki éppen napozik. Vagy alszik. Nem láttam még alvó lepkét, de úgy gondolom, nem hanyatt fekszenek. Mielőtt meghal, gondol arra az ember, hogy szép halott legyen? Az utolsó pillanat nyomot hagy az arcon. Nagyanyám mosolygott. A narancsszárnyú pillangó úgy akart meghalni, hogy nekem tetsszen? A lapáttal arrébb teszem a bejárati ajtó elől, és többet nem gondolok rá. Sem a kicsi rovarravatalra – csak egyszer jut eszembe az anyja, hogy milyen lehetett, hogy talán őt láttam lezuhanni múltkor a fényben.
A csillagos égbolt alatt állok. Tőlem még messzebb van a Göncölszekér, mint a fényben haldokló lepkétől. Ezt az illatot csak itt érzem. Van benne érzékiség, kíváncsiság, csipetnyi bölcsesség, de a nagy része szabadság. A Göncölszekér alatt állok, több mint százhúsz fényévnyi távolságra a csillagokkal bepettyezett végtelentől. Könnyebb a testem, és ma este nem érdekel a holnap. Ha cseppet megfordítom a fejem, érzékelek egy arcot – sosem láttam, de ismerem, ő is ismer, egy hét múlva beszélni fogunk, de erről ma még egyikünk sem tud. Aztán iszunk egy kávét, és mindketten keserűnek találjuk. De most még érzem azt az illatot, ami csak itt létezik, ezen a nappal végtelenül üresnek tetsző helyen, a semmi szomszédságában. Másnap megtudom, hogy egyszer meghalt itt egy tizennyolc éves fiú, aki beteg volt. Ő is tudta, hogy mi vár rá. Koccintunk az emlékére, a bor egyáltalán nem hasonlít arra, amit veled ittam, az nem kívánta a vizet, ez anélkül ihatatlan.
Most, hogy újraolvasom az előbbi mondataimat, azt érzem, túl sok itt a halott. Hívom is Jézust, hogy feltámassza őket. Kivel kezdjem? Nagyanyám rég eltávozott, ő már biztosan megszokta a halált, ha kicsit később kerül sorra, akkor sem fogja szóvá tenni. A tizennyolc éves fiú is húsz éve halott, te meg tíz éve. A lepke csak három napja. Talán még észre sem vette, mi történt vele. Döntsön inkább Jézus a feltámasztásról! Én csak annyit kérek, hogy senki ne maradjon ki.
Holnap, amikor találkozom a feltámasztott éneddel, megkóstolhatjuk azt a bort is, amit a születésnapodra vettem, de te ahelyett, hogy velem koccintottál volna, meghaltál. Nagyon haragudtam rád, sosem tudtál jól időzíteni. Szóval, holnap kinyitjuk azt a bort, egri bor, testes, érezni benne a szegfűszeg és fahéj ízét, és valahol hátul a feltámadásét is. Szép csendben megisszuk, és közben elmeséled, mi történt veled az elmúlt tíz évben.
Amikor kiürül a pohár, elbúcsúzunk. Te jobbra mész, én balra. Jézus meg mosolyog, hogy ezt is milyen jól összehozta.

DÖME BARBARA (Debrecen, 1973) Budapesten él, író, újságíró, szerkesztő. A Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese, a tegnap.ma irodalmi portál társalapító főszerkesztője. Tolerancia-díjas, 2020-ban az Irodalmi Jelen prózadíját vehette át, majd 2020-ban az Orpheusz Kiadótól Az év legsikeresebb szerzője díjat, 2021-ben pedig az Országút irodalmi díját prózakategóriában. A Magyar Írószövetség választmányi tagja, valamint az Artisjus Irodalmi Alapítvány Irodalmi Szociális Bizottságának tagja. 

 

Péter Beáta

Punga pungarum

1. Az úszóverseny

Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves egybegyűltek! 
Nagy szeretettel köszöntök mindenkit ezen a jeles eseményen! Örülök, hogy ilyen szép számban összegyűltünk, nagy öröm látni, hogy nemcsak a kantonunk lakói, hanem messzi földről is sokan eljöttek, és beneveztek e jeles sporteseményre. Hatalmas megtiszteltetés, hogy én nyithatom meg ezt a jubileumi, komoly hagyományokra visszatekintő rendezvényt. Tíz évvel ezelőtt szerveztük meg először a Le sac – Le lac úszóversenyt. De a Le sac – Le lac nem csupán egy sportesemény. Identitásunk megőrzője, a jövőbe vetett hitünk záloga. És emlékeztet arra, hogy hol van a helyünk a világban, emlékeztet, hogy az értékeinket közösen és egyenként is óvnunk kell, hogy azt, amit apáinktól, anyáinktól, nagyapáinktól, nagyanyáinktól kaptunk, tovább tudjuk adni a gyermekeinknek, unokáinknak. De arra is emlékeztet, hogy egyek vagyunk, hogy legyünk egyek a természettel, és értékeljük mindazt, ami körülvesz bennünket. 
Kedves barátaim! Láthatjuk, hogy mi zajlik a világban: erdők tűnnek el, patakok száradnak ki, betonrengetegek nőnek ki a mezőkből. Lassan elsorvad a természet, s míg minél kényelmesebb otthonokba költözünk, elfogy az életterünk. 
Az, hogy mi ma itt, és az év minden napján lejöhetünk a tópartra, sétálhatunk a szerelmünkkel, találkozhatunk a barátainkkal, megihatunk egy aperót, gyönyörködhetünk a tájban, az egy sok évvel ezelőtt messzi földről érkező idegen bátorságának, kitartásának és önzetlenségének köszönhető. Ha ő akkor nem fojtja el csírájában a ránk leselkedő veszélyt, ma már bizonyára itt hatalmas szemétdombok körül álldogálhatnánk csak, és csupán emlékeinkben élne, hogy milyen kincsünk volt. Tán az égiek küldték hozzánk ezt a tiszta lelket, hogy a mi szeretett, de mondhatnám azt is, hogy szent tavunkat megmentse! A történetét ma már mindannyian ismerjük. Gondoljunk hát rá hálával, és felkérem önöket, énekeljük el együtt a verseny himnuszát!

2. A himnusz

Ember, éltedben, élted fényében
Még reményled, hogy sok csoda vár.
A partról figyeled, ahogy a tó tükrében
Ezernyi arcát mutatja a nyár.

S bár úgy érzed, fullaszt a csend, a világ, 
Nem látsz csodát, s léted csak lebegő,
De ne add fel soha: mély levegő!
És csak ússz, csak ússz tovább!

Csendes most minden, nem fürdik senki, 
Csak mint furcsa hajó, egy szatyor lebeg,
A szél tovaröpíti, tán éveid rejti,
A tó és a lelked beleremeg. 

S bár úgy érzed, fullaszt a csend, a világ, 
Nem látsz csodát, s léted csak lebegő,
De ne add fel soha: mély levegő!
És csak ússz, csak ússz tovább!

S ott a tóparton, az alkony fényében
Megérted: ha jön a homály,
Lelked mélyében, szemed kékjében 
Ott tükröződik a nyár. 

S bár úgy érzed, fullaszt a csend, a világ, 
Nem látsz csodát, s léted csak lebegő,
De ne add fel soha: mély levegő!
És csak ússz, csak ússz tovább!
Te csak ússz, csak ússz tovább!
Ússz, csak ússz tovább!
Ússz tovább!

3. Nézeteltérés

„Nem vagytok normálisak! A bolond húgoddal együtt! Mi volt a fejében? Nézd meg, már nem is látszik! Ne kiabálj velem, hogy nyugodjak meg! Abban az öbölben nem úszhat, ott jönnek ki a jachtok! Na, most már mindjárt a francia vizeken van, átúszik Franciaországba! Csak úgy átúszik! Gondol egyet, s átúszik! Hát hol az esze? Mi? Hívom a parti őrséget! Nem bírom ezt nézni! Tudod, mennyi örvény van arrafelé? Tudod, hányan fulladtak bele csak az idén? Tud úszni egyáltalán? Hívd vissza, kiálts hangosabban, gyerünk mindenki: gyere visszaaaa! Fordulj meeeeg! Ne menj tovább! Hogy én hová megyek? Keresek egy csónakot, hozzuk ki. Te most mit csinálsz? Nehogy! Utána akarsz menni? Meg ne próbáld! Hogy ki akarod menteni? Neee! És tessék! Nem elég egy, most a másik is utána ugrik! Megőrülök! Nem, ez nem történt meg! Ezt nem hiszem el!” 
  

4. Vacsora a tóparton

A három öreglány minden szerdán a tóparton vacsorázott. Általában késő délután érkeztek, megpakolt szatyrokkal és kosarakkal vonultak végig a tóba benyúló mólon, majd lepakoltak a világítótoronynál. Ez volt a törzshelyük, szerettek itt végignyújtózkodni a torony alját körbeölelő kőtömbön, jól be lehetett látni innen a tavat, a végigfutó partot, és a naplemente is innen volt a legszebb. Rendszerint úsztak egyet, majd jólesően sütkéreztek a lemenő nap sugaraiban. Vékony hangon csiviteltek egymással, nagyokat kacagtak, és közben előkerültek a szatyrokból, kosarakból a különféle saláták, a finomabbnál finomabb sajtok, pástétomok, rakott tészták, sütemények, gyümölcsök, grillezett zöldségek. Remek rozékkal öblítették le. 
Ezen a délutánon mások is voltak a torony aljában. Helybéliek és velük idegenek is, kik dallamos, kissé szaggatott és kopogós nyelven beszéltek. Ők is vacsoráztak, csendesen beszélgettek, nézték a vizet, a naplementét, néha megmártóztak a tóban. És fotóztak. 
Az öreglányok nem fotóztak, gyermekkoruk óta idejártak, bennük éltek már a tóparti naplementék, ismerték a tó ezer arcát, azt, ahogy évszakról évszakra változik. Szerették a helyet, tisztelték a tavat, lételemük volt, hogy gyakran meglátogassák. Most egymással versengve kínálgatták körbe a finomságokat, jóízűen falatoztak, élvezettel kortyolgatták a behűtött bort. Már nem fürdött senki a tóban, néha egy hattyú úszott el kecsesen, béke honolt a tájon.
A szél észrevétlenül jött, körbetáncolta a tornyot, megcibálta az öreglányok haját, majd bolondos kedvében belebújt egy nagyobb, kiürült műanyagzacskóba, felkapta, és repítette, repítette… 
„Oh mon Dieu!” – csendült fel operaénekeseket megszégyenítően a magas cé a három öreglány torkából. „Regardez, regardez, mon Dieu!” – zengett a kórus a némi toporgás és heves mutogatás koreográfiája mellett. Summa summárum magyarul: a punga beléesett a vízbe. 

5. Székely a Genfi-tóban

Hosszú karcsapásokkal szelem a vizet, most pillangóra váltok, mintha átkarolnám ezt a nagy teljességet. Csak kissé távolodtam el a parttól, a felszínen megszívom a tüdőmet levegővel, majd ismét alámerülök, tartom a tempót. Hajam selymesen lebeg utánam, valami ősi ösztön húz, von, visz tovább. Nyújtom a karom, hogy elkapjam a szökevényt, amikor a punga hirtelen vitorlát bont, komisz barátja, a szél ismét felkapja, és tovatáncoltatja a víz tetején. Nem, még azért sem fordulok vissza, székely vagyok, vagy mi, még azért sem adom fel, na, most, mindjárt! Úszok kitartóan, a hátam mögött még hallom a partról a tenor-szoprán triót, s mintha mások is csatlakoztak időközben a kórushoz, egy baritont vélek felfedezni. Már csak szaggatottan ér el idáig, nem pontosan értem, hogy mit kiabálnak. Bizonyára szurkolnak – gondolom, s még fegyelmezettebben igyekszem úszni. 
Nem ma kezdtem. Hatéves lehettem, amikor a nyári vakációban úszómester nagybátyám a nagybányai uszodában egy biciklibelsőt a derekamra tekert, s egy elegáns mozdulattal beléhajított a nagymedencébe. Ússzak ki, ha tudok. Bárki bármit is mond, de kétségtelenül bennünk van a hegyeink tartása, a fenyőink szívóssága, felmenőink makacs, kitartó ereje, s egy régi tudás, ami a nagyvizeket illeti, mert hegyi gyermekként én biza kiúsztam. S lám, most itt vagyok.  
Már mindjárt lement a Nap, még végigtekint a tavon, búcsúzkodik tőle, csillámport szór rá. A szél komolyan veszi a tréfát, de velem nem packázhat, értem én a viccet! Alattam a nagy mélység, körülöttem a végtelen, ha feltekintek, az Alpok magasodnak fölém, a távolban a Mont Blanc csúcsa is kíváncsian bújik ki a felhőkből. Nem gondolok már semmire, csak úszok és úszok, innen nincs visszaút. Magam mögött hagyom az elmúlt évek fáradtságát, az aggodalmakat, a bosszúságokat, kiázik belőlem a düh, az elégedetlenség, a szomorúság, megbocsájtok mindenkinek. A szívem majd’ kiugrik, együtt lüktet a világegyetemmel. Valami megcsiklandozza a lábamat, énekszót hallok a közelből. Szép és méltó befejezés ez, ha ennyi volt – suhan át a gondolat, aztán még egy mély levegő és alámerülök.  
Még egy karnyújtás, és megragadom a pungát. Végtelen hálát érzek. Mert punga pungárum: ha ezt meg tudtam csinálni, bármire képes vagyok! A hátamra fekszem, hogy megpihenjek, sokáig így lebegek…

PÉTER BEÁTA (Csíkszereda, 1982) író, újságíró, szerkesztő. Elismerései: Média a Családért Alapítvány közönségdíja (2019), Külhoni Média a Családért-díj (2021), Bálint András-díj (2022), Kulturális Filmek Fesztiválja (2023). Legutóbbi kötete: Ez több lett. Maradhat? (rövidprózák, Varjúvár, 2020).
 

Lennert-Móger Tímea 

Parti túra  

Testem alatt
Felett
Nagy kékség
Égen s vízen
Nincs rá okom
Hogy gondolkodjam
Ki gondoskodik
Gondolkodik rólam
Teljesség van
Nincs mit mondani
Csak ezek a kabócák
Tengernyi nyüzsgés
A fák lombjai 
Ahogy sűrűsödik
Bennük az élet
Tenger mellett
Az embernek 
Olyan érzése van
Hogy nincs szüksége
Semmire
Mert mindene megvan
Ezért a tenger mellett
Nem lehet
Új életet kezdeni
Áll az idő
Vagy a ringatózó
Tenger mellett
Én vagyok
Aki hosszan 
Állok
Minden mulandó
Csak a testet öltött
Lélek nem
Még ebben az életben
Állandóságra lelek
Hiányzol pedig
Még nem is voltam 
Veled
Lét veleje 
Szél
Ami simogatja
A testet öltött
Lelket
Az a szikla vagy
A tenger mellett
Amelyre kitetszik
Kifekszik
Süttetni magát
Növény
Állat
Én is
Stabilitásod rémlik
Egy másik világból
Amit magamban 
Megtaláltam
Visszaköszön az
Éleidben
A simaságban
Hogy minden akkor
És úgy nyilvánul meg
Ahogy van
A nagy kékségből
Amikor felderül a testem
Napos sziklára fekszem
Megtart az élet
Elbír a testem
Ismertem magam
Ismerted magad
Bennem
Amikor még 
Nem is léteztem
…
Ha meg akarsz ismerni
Merülj a víz alá
Ahol minden ismeretlen
És veszélyes
Mert minden ismeretlen
És veszélyes
Alámerítkező
Új élet
Éljed
…
Azt mondtad minap
Szerinted nem is
Biztos
Hogy mindenki keresi
A küldetését az
Életben
Én pedig azt
Válaszoltam
Nagyon jó volna
Pedig
Ha keresné 
Mert ha hazatalálunk
Magunkban
Az egy teljesebb életre
Hív
S ha meg akarjuk
Menteni a bolygót
Érdemes lenne
Magunkat menteni
Előbb
…
Hosszú ideje 
Foglalkoztat
Ha más nyelvben
Vagy testben
Születnék újra
Hogyan nézne
Ki a lélek
És mit tenne
Velem a test
Azért élek
Hogy megérjem
Az újjászületésemet
Megéljem az újjászületésemet
Szikla vagyok
Víz vagyok
Lomb vagyok
Mindennel egységben
Égig érő
Földlakó
Sokadik dimenzió  

L. MÓGER TÍMEA (Zombor, 1981) Doroszlón él és alkot. Költő, újságíró, művelődésszervező. Öt önálló verseskötet, a Kollázs, az Innensemerre szigetecske, a Homo labilis, a Falvédőszövegek, a Sajátfalu című könyvek és a Menni vagy nem lenni című filmforgatókönyv szerzője.

 
Csornyij Dávid

debreceni este 
        

Ajtó u. 1. 

pincében táncolunk
arcod pozsgásodik
zenét kérek a pultostól
csúszós tenyérbe
jattot nyom az éjszaka
éber álmot 
mindenkinek
van
egy

szelíd lelkek ritmusa
egymásra lépősek
bár ne érne véget
e megviselt dal
csendet óhajt a hajnal
s a fáradt lábak
egymásba hajtva
eresztenek gyökeret
feketeföld ágyunk
elfogadja

CSORNYIJ DÁVID (Beregszász, 1991) költő, történész, az Irodalmi Jelen videó- és filmrovatának munkatársa, Irodalmi Jelen-debütdíjas szerző. Legutóbbi kötete: A jelzőlámpák diktatúrája (versek, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Bp., 2020). 

 
Gere Nóra Éva 

Fiat lux 

Óvodáskoromban
minden lap szélére rajzoltam 
villanykapcsolót, 
hogyha éjszaka 
az alakok életre kelnek, 
ne féljenek 
a sötétben. 

Mikor meghaltál, 
leoltották a föld peremén 
a lámpát. 
Hogy ne féljek, 
máglyát rakok, 
és minden éjjel 
elégetek egyet 
a könyveidből. 
A Bibliádat, 
a Mahábháratát, 
az összes öngyógyításról, 
angyalokról és kemoterápiáról 
szóló kötetet. 
A hamut összegyűjtöm, 
nappal a városokat járom, 
és villanykapcsolót
 rajzolok minden házra, 
ahová 
valakit 
hiába 
várnak.

GERE NÓRA ÉVA (Csíkszereda, 1995) költő, jelenleg Prágában él, verseit a kortárs magyarországi és erdélyi lapok rendszeresen közlik. Érdekli minden, ami művészettel és az alkotó emberrel kapcsolatos. Tanult magyar és orosz irodalmat, de végül design- és művészetelméletből szerzett alapszakos diplomát. Az Erasmus csereprogram Prágába juttatta, és annyira beleszeretett a városba, hogy végül ott végezte a mesterszakot is, történeti szociológiából. Jelenleg egy valamikori osztrák vadászkastélyban él, van két kutyája és különleges képessége, hogy otthonos dzsungelt varázsol bármelyik lakásból.

 
Szabó Fanni

Újságpapírba csomagolt kések

Még egy ház, ahol csend van. 
Pedig olyan puhának tűntek a falak, 
olyan tisztának a polcok. 
A helyszín: a sokadik kerület 
és a valahányadik utca, a kapukód ismeretlen. 
A postaláda üres. Az átmenet steril.
Kiket valljanak be egymásnak? Felesleges vallani.
A mikrobák szennyeződésmentesek. 
A vérnyomás: nem kimagasló, 
a helyzet nem új, a búcsú megszokott. 
A bőröndökben új műanyag dobozok, 
a késeket újságpapírba csomagolta. 
Egy másik házban majd használja őket. 
Megjegyzi az apróhirdetést, ahol az élek találkoztak.
Megtanulja kívülről a szövegét. 
Megkeményíti a falakat. 
Mindegyikbe beleüt, hogy ellenőrizze őket. 
A polcokról nem törli le a port. Mindent összefogdos, 
és az ujjlenyomatait naponta ellenőrzi. 
Az átmenet állandó, 
a szennyeződések bevallhatatlanok mások előtt. 
Mégis amikor egyedül – olyankor. 
Olyankor szétfújja a porcicákat. Játszik azzal, 
ami felhalmozódott. Az eredményről magával beszélget. 
Az önbíráskodás egyszerű, ha nincs csend: 
győzött, ha elhallgat maga előtt, akkor veszített. 

SZABÓ FANNI (Tamási, 1999) Budapesten él, Irodalmi Jelen-debütdíjas költő, történelmet tanult az ELTE BTK-n, könyvtáros. Legutóbbi kötete: Paraszomnia (versek, Előretolt Helyőrség, 2020, Budapest).
 
Rónai Balázs Zoltán 

Ez az ember, aki

Ez az ember, aki megy az utcán a ruhámban,
nem boldog.
Tíz perce tudta meg, hogy állást kapott.
Protekcióval rakták be,
tehát lemondhatatlan,
a pénz jó, és nagy szüksége van rá,
a munkakörnyezet elegáns és értelmiségi,
csak éppen
három ember munkája egy bérért.
Ez az ember, aki megy az utcán a ruhámban,
nem boldog.
Maguktól lendülő cipőorrait nézi
az Isten közönyétől sújtott aszfalton
és újra és mégis
a Gondviselésben bízik,
de utoljára
olyan régen lépett be,
hogy elfelejtette a jelszavát.
Tudom, hogy
varsába úszott halnak
érzi magát, a halnak
abban a pillanatában,
mikor már rájött, hova került,
és nem érti.

RÓNAI-BALÁZS ZOLTÁN (Orosháza, 1970) Budapesten él, Nívó- és Irodalmi Jelen-díjas költő, prózaíró, kulturális újságíró, az Országút kulturális magazin irodalmi szerkesztője, korábban a hochroth Budapest alternatív  könyvkiadót vezette, amely a hochroth Europe részeként működött. Legutóbbi kötete: Egy középkori polgár (versek, Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2025).
 
Filotás Karina 

Tájkép, ketten 

Arcokat álmodsz,
kezed a víz felé mutat.
Valami lassan ráül a tájra,
és minden, amit mondasz róla,
messzebb visz tőled.
Kavicsokkal kacsázó gyerekek
szaladnak ki mosolyráncaidból.
Egy postára adott hiány
bélyegét simára nyalja a szél.
Csak még ez a délután.
Aztán ecsetem utolsó vonásával
gerincüket feszítik
az eget lyukasztó ormok.
Sose értettem meg
a színek igazát.
Közénk lógatott pecabot
a csönd.
A zsinór végén
egy apró, láthatatlan súly
merül a másik part felé.
Szarvasagancsú fák
kapaszkodnak az égbe,
mintha ők tudnák,
hogyan kell megtartani
azt, ami fölöttük
már eltűnőben van.
Mire felállok,
a nap erősebbre húzza
a házak kontúrját.
Válladról próbálom lefejteni
a délután utolsó fényét,
de a festék nem enged.
Talán egyszer,
egy másik csendéletben
végre megértem
indulásom rosszul kevert árnyalatát.

FILOTÁS KARINA (Székesfehérvár, 1997) Buda­örsön él, költő, a Litera-Túra Művészeti Magazin olvasószerkesztője. Írókört és íróműhelyeket vezet. Köz­gazdászként diplomázott a Budapesti Gazdasági Egye­temen. Első kötete Indulási oldal címmel 2026-ban jelent meg a Parnasszus Kiadó gondozásában.

Gertheis Veronika

Kendő

Aki az orkánt is kiállja,
az jól ismeri a védtelen síkságot,
tudja, mikor kell mindent összekapva
a bunkerbe leereszkedni,
képes elengedni jószágot, gyümölcsfát, házat.
Tudja, hogy az élete az egyetlen,
amiből csak egy van,
amiből mindig mindent újra lehet fakasztani.

Aki az orkánt is kiállja,
azt áramütésként éri a szellő,
apró tűszúrások járják át a idegrendszerét
a szelíd fények láttán, vihart sejt minden
vízcseppben, amely az arcára hullik
és nem tereget háza előtt napillatú ruhákat.

Aki az orkánt is kiállja,
gyorsan kezd újra, 
három nap alatt felhúzza a házát, 
rejtett tartalékaiból csirkét vesz és fákat, 
de hamar termő zöldségeket is vet, 
hogy legyen mit elraktározni
a következő vakondlét idejére.

Aki az orkánt is kiállja,
csak a föld alatt álmodik,
ibolyaillatú erdőmélyi csendről,
kőfalakról és el nem lobbanó lángról,
ujjai közt elfolyó időről, 
száradó festék szagáról, 
a napégette bőr tüzéről,
derekát ölelő hűvös habokról,
az ujjbegyén fakadó vércsepp kerekségéről,
csupán addig repülhet, amíg
a háza romjain táncoló tornádó rabja.

Aki az orkánt is kiállja,
a kereszt gerendájáért nyúl a golgotai úton,
fogát összeszorítva tűri a szálkák döfését,
és alig hallja meg a szélzúgásban azt,
aki a legközelebb áll, akit egyedül hallani vágyik, 
aki nem számon, csak egyszerűen kéri:
töröld meg, kedves, az arcom!

GERTHEIS VERONIKA (Budapest,  1990) író, költő, pedagógus és Kincskereső meseterápiás szakember, az Író Cimborák gyerekirodalmi alkotókör tagja. Legutóbbi kötete: Kerek erdő (mesekönyv, Móra Kiadó, Budapest, 2025).

 
Novák Valentin

Inspiráció ólom ég alatt

Bortűz és megfagyott csillagok.
Felespohár száján jégkarima.
Lelked: rozsdás, megrakott sparhert.
Ahogy a tűztér forró ajtaja
nyikordul-jajdul múzsakegyért,
finoman lepereg a zsanérról
egy megfogalmazatlan ima…

Inspiratio divina csak:                
ólom-éj kínálkozik agyadba.
Hatlövetű gondolat az est.
Vaktöltényeid elsülnek talán…
Imádkozz, és tartsd szárazon ős-
sejtjeid! Blőd önáltatás-űrbe
a norvég vadkacsa befagyna…

Megszokott betlid megint terítve.
Csak más rongybábként éled újra
végtelenült gondolatfutamod.
Ólom-révben, nyárkert-kedélyben –
ezeréves karaktered adod.
Mondod… S tudva, nem érti senki –
fulladsz majd ős-saját méregkútba… 

Szétnyalt szádon cserepek jelzik csak –
megbomlott az ég-gén öntudat.
Rozsdás csillagvért köpsz kályha mellé…
Tűztérbe porladj! Itt ne időzz!
Inkább vesszél, mint jellegtelenné
légy, nemértők mellett elbeszélj!
Az orosz kertjéből lépj felutat!
(Az égbolt pékjeként majd űrlisztet szitálsz…)
Bortűz, süssön agyadba pecsétet!
A galaxis csak csalató beléndek!
(Vakon a sparhertben deus ex machinálsz…)
Ólom, vigyen el máshova innen,
az újjálevés hol semmibe billen!
(A spanyol dűlt malmán – örök éjbe’ kivársz…)

NOVÁK VALENTIN (Budapest, 1969) Fehér Klára-díjas költő, író. Legutóbbi kötete: A remete (regény, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2024).

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.