Felesleges kötekedni vele. Ő már csak ilyen. Neki sajátságos prioritásai vannak. Sohasem azzal foglalkozik, ami mindenki számára a legtermészetesebb, leglényegesebb, hanem mindig más valamit pécéz ki magának. És nagyon jól megvan a maga univerzumában, fittyet hány az általános világlátásra. Ezért is mondom, hogy BOLDOG. A legboldogabb, legelégedettebb ember mindenki közül, akit ismerek. Különc, fura csodabogár, néha idegesítő, máskor megnevettető, olykor megdöbbentő, másszor teljesen érthető, de alapvetően gondtalan, boldog barát.

----

1.

Nemrég felróttam neki, hogy ha a mobiltelefonján hívom fel, ne azt mondja: Halló!, mert akkor azt hiszem, nem tudja, ki hívta, ezért bejelentem, én vagyok, mire ő: De hisz tudom, hogy te vagy!

– Gondoltam, hogy tudod – mondom én –, hiszen eltetted a számomat a nevemmel együtt. De amikor felhívlak, és ránézel a mobilod képernyőjére, egy sziával jelezhetnéd, hogy tudod, ki telefonál.

– Miért kellene jeleznem?

– Hogy gördülékenyebben induljon a beszélgetés.

– Nekem még senki sem mondott ilyesmit – méltatlankodik, és én kiérzem a szemrehányást, a célzást, hogy bezzeg, megint okoskodom.

– Ezt nem kellett bárkinek is mondania, magadtól is tudhatnád…

– Na, ez már a cseresznye a tortán! – kiált fel barátom. S bár tudom, hogy csak olaj lesz a tűzre, ha most helyrerakom, de nem engedhetem, hogy ezt a szókapcsolatot ennyire elferdítse. Mondom hát:

– Nincs cseresznye a tortán.

– Miért ne lenne? Vagy megint rosszul mondtam valamit?

– Nem használhatod összevissza a szállóigéket, szólásokat. Azt kell mondani: ez már hab a tortán.

– Na persze, megint te vagy a nagyokos, mindenkinél jobban tudsz mindent, és az a rögeszméd, hogy átneveld az egész világot. De velem ez nem fog sikerülni!

– Tudom – de ezt már csak magamban mondom. – Most neki van igaza.

 

2.

Egy baráti házaspár meghívott egy hétre hétvégi házukba. Reggelenként gyomorerősítőt kínálgatott körbe a házigazda, de a társaság tagjai – többségében nagymama-nagypapa korúak – azzal utasították el az alkoholt, hogy gyógyszert szednek. Minden reggel eljátszottuk, hogy az asztalhoz ülve a teáscsészénk mellé sorakoztattuk fel a medicinát, s amikor vendéglátónk felemelte a pálinkásüveget, mi a tenyerünkbe szedtük a tablettákat, s azokat mutattuk felé.

Boldog barátom mindjárt az első reggelinél zavarba jött. Ő is odakészített maga elé két színes bogyót, de ezek valójában nem voltak gyógyszerek. Nem is vette tenyerébe őket, nem is mutogatta körbe, mint a többiek. Hanem hol a pirulákra, hol a „csaposra” pillantgatva motyogta:

– Ezek csak vitaminok.

– Akkor neked tölthetek? – kérdezett vissza a háziúr.

– Nos, ezek csak vitaminok.

– Értem, hogy vitaminok, de nem feleltél a kérdésemre – mondta tettetett komolysággal az úriember.

– De, feleltem.

– Nem, nem feleltél – köti az ebet a karóhoz, mert rá akarja kényszeríteni barátomat, hogy kimondja azt, amit szemmel láthatóan nem akar kimondani.

– Mi is volt a kérdés? – próbálja barátom mellékutakra terelni a beszélgetést, és már szégyenlősködve pislog körbe, mert látja, hogy ő az egyedüli a társaságban, aki szívesen meginna reggeli előtt egy kupicával.

– Hogy neked tölthetek-e.

– Hát, ezek csak vitaminok – mutat a két pirulára. Az egész csapat feszülten várja, mi lesz a párbeszéd kimenetele. Egy percnyi csend után a házigazda újra megkérdezi:

– Akkor hát tölthetek?

Barátom nem adja fel:

– Mondom, ezek csak vitaminok – hajtogatja kitartóan.

A vendéglátó felesége oldja meg a kérdést. Kiveszi férje kezéből az üveget, és megtölti a vendég poharát. Másnap ugyanez játszódik le újra. A két férfi – mint két szarvasbika – egymásnak feszül, összeakasztják agancsaikat, egyikük sem enged. Majd színre lép a feleség…

 

3.

Elmeséltem boldog barátomnak azt az esetet, amikor egy áruházban ellopták a kézitáskámat. Borongós színekkel festettem le, mit éltem át, hiszen a táskában voltak az irataim, a pénztárcám, ebédjegyeim, bankkártyám, lakás- és autókulcsom, szemüvegem, mobiltelefonom, határidőnaplóm, gyógyszereim, kozmetikám, az autóvezetéshez szükséges dokumentumok és még sok minden más – jóformán az egész életem.

Együttérzőn hallgatta a történetet, majd feltette a dorgáló kérdést:

– Nem tudtál jobban vigyázni a dolgaidra? – És határozottan kijelentette: – Velem ilyen nem történhet meg!

– Hogy nem-e? – szisszentem fel. Hát az ki volt, akinek tavaly feltörték az autóját, mert az irattáskája és a számítógépe ott kínálkozott a hátsó ülésen az éppen arra csavargó tolvajoknak?

– Ja, tényleg. El is felejtettem. Meg azt is, hogy bezzeg te semmit sem felejtesz el!

 

4.

Egyik reggel otthon felejtettem a telefonomat, azonnal rájöttem, amint elindultam a főút felé, de már nem akartam visszafordulni, gondoltam, sebaj, ma mobil nélkül élem napom nagyobb részét. Közben eszembe jutott, hogy fontos telefont várok barátomtól, és a következő kereszteződésben már nyúltam is a táskámhoz, hogy felhívjam őt: ne telefonáljon, mert nincs nálam a telefon. Némi kotorászás után kapcsoltam: aha, otthon hagytam. Felnevettem, s gondoltam, ez jó sztori lesz, ha este elmondom neki.

Nem így sült el a dolog. Hanem úgy, hogy barátom elővette szigorú, megrovó stílusát, elmondta, micsoda felelőtlenség elhagyni a mobiltelefont. Arra a felvetésre, hogy ennek tudatában mégis keresni kezdtem a táskámban, leszögezte:

– Öregszel! – Nem szépített, nem finomkodott, csak így, nyersen a képembe vágta. Nem mondom, hogy összedőlt bennem a világ, de azért egy kicsit megrendített a bélyeg.

Hanem aztán!... Csak néhány nappal később ugyanez a barát este tíz felé csöngetett fel, és kétségbeesetten hadarta:

– Nem maradt nálad a mobilom? Már egy órája keresem, de sehol sem találom. Nem értem, hogy hagyhattam el…

Én se találtam a telefont, barátom arra a következtetésre jutott, hogy talán az autójában esett ki a zsebéből, s ez még a jobbik eset lenne, mert máshol is elveszthette. Befejeztük a telefonálást, ő lement az autójához, én meg elképedve bámultam magam elé: de hiszen a mobiltelefonjáról hívott fel!

Nesze neked, öregedés! Csak azért se hívlak vissza, keresgélj legalább éjfélig, majd a legközelebbi találkozáskor a képedbe vigyorgok!

 

5.

– Megint fogytam két kilót! – ujjong barátom, amikor éppen eljön hozzám. – Példát vehetnél rólam!

Hümmögök magamban egy kicsit. Mert a múlt hónapban is mínusz két kilóról számolt be, és visszagondolva rájövök, hogy valójában havi sűrűséggel jelenti be a fogyást. Szó, mi szó, havonként mínusz két kilót elkönyvelni – nem akármi! De ahogy elnézem barátomat, nem ilyen eredményre tippelek.

– Ha folyamatosan ledobsz újabb és újabb két kilót, akkor, hogy szépen fogalmazzak: vékonyabbnak kellene lenned.

Barátom zavartan pislog egy sort, nem is válaszol, úgy gondolja, majd csak elfelejtem a felvetésemet. De én nem tágítok. Tovább feszegetem a kérdést, feltett szándékom, hogy kicsikarjam belőle a magyarázatot. Bár a szokásosnál halkabban, de végre megszólal:

– Ez azért lehet, mert például nemrég híztam három kilócskát.

– Aha! Szóval minden hónapban lefogysz két kilót, de előtte még felszedsz hármat. Persze a plusz kilókat elfelejted megemlíteni, a mínuszokat viszont világgá kürtölöd.

Így most már mindent értek. Ha utánaszámolok, ez nagyjából évi plusz 12 kilót jelent. És erre mondja, hogy vegyek róla példát.

 

6.

Barátom olyan vacsorát kért tőlem nemrég, amilyenre már régóta vágyott, csak nem tudta, hogyan kell elkészíteni. El is ámult, amikor legutóbbi látogatása alkalmával elé tettem egy tányérnyi frissen kifőtt tésztát, rászórtam a megdarált mákot, egy kis porcukrot, s hogy halmozzuk az élvezeteket, egy diónyi vajat is a kupac tetejére helyeztem, amely az ízek összeállítása során lágyan elolvadt a meleg tésztától.

Nyelte a finomságot, mint kacsa a nokedlit! Az első tányérnál beszélni sem tudott, csak a másodiknál mondta el, hogy ez volt gyerekkora kedvenc étke, de hát az a gyerekkor régen elmúlt, amíg nős volt, a felesége nem szokott ilyesmit főzni, ő maga pedig – mivel nem tudta, hogyan is kell – sohasem készített mákos tésztát.

– Hát csak ennyi az egész? – álmélkodott: – Kifőzöd a tésztát, közben megdarálod a mákot, rászórod a leszűrt, lecsepegtetett tésztára porcukor kíséretében… Ja, és egy kis vajat is belekeversz.

Saját elmondása alapján leszögezte: ezt ő is el tudja készíteni, és ha kölcsönadom neki a mákdarálómat, hamarosan véghez is viszi tervét.

Persze hogy kölcsönadom, már hogyne adnám. Tüstént le is tisztogattam, becsomagoltam, mert barátom azt mondta, mihamarabb megveszi a mákot, s aztán elkészíti magának a mennyei eledelt.

Néhány nap múlva telefonhívást kaptam tőle.

– Valami baja van a mákdarálódnak. Nem és nem veszi be a mákot, először csak üresjáratban ment, most meg teljesen betömődött, és már alig bírom mozdítani a hajtókart.

Nem tudtam elképzeli, mi lehet a hiba, de egyértelmű volt: valami nincs rendben. – Mondd el sorjában, hogyan is fogtál neki a darálásnak.

Barátom precízen felsorolta az összes mozzanatot: felerősítette a darálót az asztal peremére, beletett két leveseskanálnyi mákot, majd tekergetni kezdte a hajtókart.

– Hm. Minden stimmel – gondolkodtam hangosan. – De ugye nem darált mákot vettél?

– Nem, dehogy. Szép szemcséset.

Nem értem, nem értem. Mi lehet a hiba?

– Hogy is mondtad: beletettél kétkanálnyi mákot a daráló adagolójába. Miért tettél, miért nem szórtál?

– Hogy szórhattam volna, ha csomóban állt az egész...

Most már tudtam, jó helyen tapogatózom: – Mitől állt össze? – kérdeztem.

– Hát a víztől, amibe beáztattam, hogy jól megpuhuljon.

– Aha! Itt van a kutya elásva. Nem kellett volna beáztatnod.

– De hát azt nem mondtad nekem!...

Hiába védekeztem, hogy azt sem mondtam, áztassa vízbe. Mindenképpen én voltam a hibás.  

----

Mondom, felesleges kötekedni vele. Ő már csak ilyen: végtelenül elégedett, gondtalan – ő egy boldog ember.